Miért lett Magyarország a Nyugat kedvenc céltáblája?

Az Európai Bizottság épülete, Brüsszelben.

Az Európai Unió elitjének természetesen nem fűlik a foga a Magyarországon uralkodó erkölcsi szemlélethez. Vagy jelentéktelennek tartja a hagyományt, vagy egyenest megvetendőnek. Hagyományellenes dogmája különösen ellenségesen tekint az olyan hagyományos szokásokra vagy gyakorlatokra, amelyek a családi élethez, a gyermekneveléshez és az emberek közötti nemi kapcsolatokhoz fűződnek – olvasható Frank Füredi szociológus írásában a Látószög.blog.hu-n. 

A koronavírus-világjárvány kitörése óta valóságos keresztes háború jellegét öltötte a Magyarország elleni dezinformációs kampány. Aki a nyugati médiából tájékozódik, nemigen juthat más következtetésre, minthogy Magyarországon olyasféle helyzet van, mint 1938 Németországában volt, mondjuk néhány héttel a Kristallnacht előtt.

A Magyarország iránti ellenérzés olyannyira mélyen beitta magát a kommentátorok lelkébe, hogy már-már abban látszanak reménykedni egyesek, hátha a világjárvány végre méltó büntetéssel sújtja Orbán Viktor miniszterelnök kormányát.

Sokáig azt hittem, hogy a Magyarországra szórt nyugati médiaszidalmak már nincsenek rám hatással, mígnem aztán nemrégiben kezembe került a British Medical Journal (BMJ) november 4-i cikke. A BMJ a világ orvosi szaklapjai közül azzal tűnik ki, hogy közlés előtt az egyik legalaposabb szakmai ellenőrzésnek veti alá cikkeit. Amikor azonban az ember már egy cikk címében azt olvassa: „Covid-19 – Magyarország válasza a világjárványra nagyobb bajt okozhatott, mint maga a vírus", akkor egyértelmű a következtetés, hogy a BMJ szaklektorai kollektíve szabadságra mentek.

Az orvosszakmai tudósítás leple alatt az írás olyan képet fest Magyarországról, mintha nem csupán diktatúráról lenne szó, hanem egyenesen bukott államról. A szerző már a nyelvezet szintjén is kifejezetten tendenciózus propagandaeszközöket alkalmaz. Azt írja például, hogy „ártalmas egypárti kormányzat" működik Magyarországon. Érdemes felfigyelni az „egypárti" szakkifejezésre. Egypárti rendszereket a jól ismert tekintélyuralmi államokról szólva szokás emlegetni. Az Encyclopaedia Britannica szerint a történelemből az egypártrendszer három formája ismeretes: „a kommunista, a fasiszta, illetve a fejlődő államoké". Így hát a BMJ olvasójának kétségkívül azt kell gondolnia, hogy a magyar politikai rendszer ugyanabba a kategóriába tartozik, mint amit kommunizmus, illetve fasizmus néven szokás emlegetni.

Ha megszorongatnák a lap szerkesztőit, alighanem azzal érvelnének, hogy de hiszen ők egypárti kormányzatról írtak, nem pedig egypártrendszerről. Ettől azonban még felvetődik a kérdés, hogy miért is számít a magyar kormányzati rendszer egypártinak? Vajon a BMJ-ben Nagy-Britanniáról is azt szokták írni, hogy egypárti kormány irányítja? A nyugati kulturális elit bizonyos részének szemében a stabil kormányok nyilván csak abban az esetben számítanak egypártinak, ha történetesen Magyarországon működnek.

Ha netán az olvasó nem értette volna, hogyan is értendő az „egypárti kormányzat" kifejezés, a BMJ előzékenyen tájékoztatja, hogy „Magyarországon gyakorlatilag katonai diktatúra működik"! E ténymegállapítást a lap Falus Ferenc volt tisztifőorvostól, a kormány egyik bírálójától idézi, aki azt kifogásolta, hogy a kórházakhoz a járvány idejére katonai megbízottakat neveztek ki, tehát nem a kormányzati rendszerről beszélt. Igaz, ott szerepel a szövegben a „gyakorlatilag" megszorító határozószó, s ez jó példája annak, hogyan is működik a magyarellenes propaganda. Mit jelent az, hogy gyakorlatilag? Hogy valamilyen mértékben? Vagy csaknem? Esetleg úgy értendő, hogy hétfőnként és szerdánként katonai diktatúra van, más munkanapokon viszont nincs?

Valójában az történt, hogy a magyar kormány, akárcsak a brit vagy az olasz, a rendőrséget és a katonaságot is igénybe vette a rendkívüli járványügyi helyzetben. A különbség abban áll, hogy a BMJ alighanem más szóhasználattal él, amikor arról van szó, hogy a brit haderő részt vesz a londoni Nightingale-kórházak építésében, továbbá például a tesztelésben, illetve más, a járvánnyal összefüggő műveletekben. Íme egy cím a Nursing Times hasábjairól: „A Covid-19-világjárvány a történelem egyik legnagyobb mértékű katonai fellépését váltotta ki". Mind a Nursing Times-ban, mind a BMJ-ben hiába keresnénk olyasfajta megállapítást, hogy ettől Nagy-Britannia gyakorlatilag katonai diktatúra lenne...

Ennyit a BMJ világhírű szaklektori rendszeréről.

Még az álhírek terjesztésénél is zavarbaejtőbb azonban a fenti sorokból kicsengő káröröm afölött, hogy Magyarország milyen nehéz helyzetbe került a világjárvány mostani szakaszában. Az írás kéjesen felnagyítja a különben is súlyos nehézségeket,

és Falust idézve megjósolja, hogy Magyarország „összeomlóban lévő egészségügyi rendszere több áldozatot fog követelni, mint a világjárvány". Nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy az ilyen tendenciózus és elfogult beállítás szerzője nem bánná, ha amit jósol, be is következne.

A BMJ azonban még aránylag visszafogja magát, ahhoz képest, hogy másutt milyen hisztérikus magyarellenes propagandával találkozni. „Orbán Viktor hatalomkoncentrációja fokozza a félelmet, hogy az Európai Unióban megjelenik a diktatúra" – kiáltja világgá a The Times cikkének címe. Ben Kell pedig így kiált fel a The Telegraphban: „Ha az EU nem képes megzabolázni Orbán Viktort, Magyarország diktátorát, belülről fog szétrohadni". Az Economist amiatt aggódik, hogy „Orbánból gyakorlatilag diktátor lett Európa szívében".

„A nyugati kulturális elit a maga világképével szögesen ellentétesnek látja a magyar kormány által képviselt értékeket” Forrás: Anadolu Agency via AFP/Dursun Aydemir

Miért lett Magyarország a woke propaganda célpontjává?

A Magyarország és kormánya elleni propagandaháborút korántsem a demokrácia féltése és a magyar egészségügyi rendszer feletti aggodalom motiválja. A nyugati kulturális elit a maga világképével szögesen ellentétesnek látja a magyar kormány által képviselt értékeket.

A globalista világszemlélet, amelyet olyan kulturális intézmények képviselnek, mint amilyen Hollywood, a Netflix, a BBC és mások, vagy olyan politikai szereplők, mint amilyen az Európai Unió, a magyar értékeket elmaradottnak, gőgösnek és fenyegetőnek tekinti.

Kivált elítélendőnek számít, hogy Magyarország nagy jelentőséget tulajdonít a nemzeti szuverenitásnak és a függetlenségnek, valamint hogy igen komolyan veszi a történelmi hagyományt, és büszkén vállalja, hogy kulturális értelemben folyamatosságot vállal a múlttal. A kormány becsben tartja a hagyományos értékeket, amelyek közül némelyik a kereszténységhez kapcsolódik, és igyekszik úgy szocializálni a gyerekeket, hogy ők is magukévá tegyék ezeket.

Az Európai Unió elitjének természetesen nem fűlik a foga a Magyarországon uralkodó erkölcsi szemlélethez. Vagy jelentéktelennek tartja a hagyományt, vagy egyenest megvetendőnek. Hagyományellenes dogmája különösen ellenségesen tekint az olyan hagyományos szokásokra vagy gyakorlatokra, amelyek a családi élethez, a gyermekneveléshez és az emberek közötti nemi kapcsolatokhoz fűződnek.

A globalista kultúra olyan nagymértékben bizalmatlan a hagyománnyal szemben, hogy szószólói óvják az anyákat és az apákat a régebbi idők szülői gyermeknevelési gyakorlatától. Az úgynevezett gyermeknevelési szakértők ehelyett azt ajánlják az apáknak és az anyáknak, hogy a szakirodalomban jártas tanácsadókra hallgassanak. A nyugati társadalmakban egyfajta keresztes hadjárat folyik a múlt ellen, és ebben nagy szerepet kap az a törekvés, hogy a felnőttek másképp szocializálják a gyermekeket. A nagyszülők tanácsait és nézeteit gyakran egy legyintéssel intézik el, s figyelmeztettek rá, hogy károsak lehetnek a gyerek fejlődésére nézve. E viszonyok intézményesítése folytán a gyermekek nem a szüleik értékeihez szocializálódnak, a régebbi nemzedékek értékeiről már nem is beszélve.

Újabban a Magyarország ellen vívott keresztes háború az úgynevezett heteronormativitás kultúrája ellen összpontosítja a tüzet. A woke szótárban a heteronormativitás úgy aránylik a szexuális viszonyhoz, mint az idegengyűlölet a nemzeti büszkeséghez. Ugyanúgy, ahogy idegengyűlölőnek minősül, aki büszke a maga nemzetére, kulturális bűnnek számít, ha valaki a heteroszexuális kapcsolatot tekinti normának.

Valójában a magyar kormány és a magyar közvélemény nem áll egyedül azzal a véleményével, hogy csakugyan a heteroszexualitás a norma. Továbbá nem egyedül ők vallják továbbra is azt a több évszázados hitet, hogy összesen két nem létezik: az ember vagy férfi, vagy nő. A nyugati transzkultúra hirdetőivel ellentétben nem fogadják el azt az állítást, hogy a nem szubjektív valami. Binárisnak látják az emberiséget, s a két nem között az XX, illetve az XY kromoszómák jelenléte szerint tesznek különbséget. Ezt a nézetet a nyugati indentitáspolitika szószólói nemcsak ódivatúnak, hanem transzfóbnak is minősítik.

Ha a magyar kormány diszkrét és diplomatikus formában ápolta volna nézeteit a kromoszómákkal és a nemiséggel kapcsolatban, nem váltotta volna ki a nyugati identitásvállalkozók haragját. Végül is nézetei világszerte rengeteg ember véleményével csengenek egybe. A magyarokkal az a probléma, hogy nem tartják meg maguknak az értékeiket, hanem olyan komolyan veszik őket, hogy közképük és programjuk részévé is teszik.

Legutóbb a magyar kormány alkotmánymódosítási indítványt terjesztett a Parlament elé, amelyben az szerepel, hogy a családi kapcsolatrendszerben az anya nő, az apa férfi. Ha ezt az indítványt harminc évvel ezelőtt nyújtották volna be, nem követte volna nemzetközi felzúdulás. Sőt, a kommentátorok java azt kérdezte volna, mi szükség rá, hogy a nyilvánvaló tényeket alkotmányban rögzítsék. Így lett volna. Akkor. Ma viszont, ami évszázadokon át magától értetődő volt, felháborítónak számít az EU-oligarchia szemében, és ennek megfelelő elítéltetésben részesül.

Az alkotmánymódosítási indítvány egyúttal a gyermekeknek azt a jogát is védelembe veszi, hogy a születéskori nemükkel azonosuljanak, továbbá előírja, hogy csak heteroszexuális párok fogadhassanak örökbe gyermeket. Egyedülállók bizonyos esetekben felmentést kaphatnak.

A törvény fő célja, hogy kodifikálja a heteroszexuális normákkal kapcsolatos uralkodó nézeteket, s leszögezze, hogy a férfi és nő közötti biológiai különbség alapvető az emberi kapcsolatok szempontjából.

Egyes nyugati kommentátorok azt állítják, hogy a kormány támadást intéz a melegek ellen, amikor heteroszexuális párokra korlátozza az örökbefogadás jogát. Természetesen joguk van hozzá, hogy világnézetükkel összhangban értelmezzék ezt a lépést, mindazonáltal az alkotmánymódosítási indítványt nem melegellenes érzelmek motiválták. A meleg párok együttélési jogát törvény szavatolja, s ami azt illeti, Magyarországon virágzik a meleg közösségi élet. A javaslat hátterében – amint a szövegben is olvasható – az a szándék áll, hogy „a házasság mint egy férfi és egy nő szövetsége, valamint a család mint a nemzet fennmaradásának alapja", védelemben részesüljön.

Legitim vita tárgya lehet mind a magyar kormány alkotmánymódosítási indítványa, mind pedig az, miként lehet a leghatékonyabban védelmezni a gyermekek jogait. A nyugati média azonban egyszerűen rávetette magát azzal, hogy a melegek elleni támadással van dolgunk. Csatlakozott ehhez az Európai Bizottság is, amikor közölte, hogy LGBTIQ-stratégiát fog alkotni, amit a sajtó egy része nyomban úgy kommentált, hogy Brüsszel konfrontálódik Magyarországgal. A stratégia részeként olyan direktívát készül kidolgozni, amely „védelmébe veszi a szivárványcsaládok jogait oly módon, hogy szülői státuszuk és azonos nemű partneri kapcsolatuk Unió-szerte elismerésben részesüljön". Eszerint az Európai Unió bürokratikus diktátuma felülírhatja a családi élettel kapcsolatos döntéseket, amelyeket Magyarország választott parlamentje hoz. A demokrácia szemlátomást mást jelent Brüsszelben, mint amit a szabadságért küzdők nemzedékeinek jelentett az elmúlt évtizedekben.

Az ezredforduló óta az Európai Bizottság tekintélyes forrásokat fordított arra, hogy a Magyarországhoz hasonló kelet-európai társadalmak politikai kultúráját megpróbálja összhangba hozni a maga hagyományellenes ethoszával.

Számos tanulmány hívta föl a figyelmet arra, hogy van egy leginkább neokolonialista törekvésnek minősíthető irányzat, amely azt tekinti céljának, hogy az európai uniós értékeket rákényszerítse a kelet-európai tagállamokra. Ian Klinke szerint ezek a tanulmányok „rávilágítottak arra a neokolonialista szellemre, amely belengi a keleti bővítést, különös tekintettel az olyan ideológiai színezetű célokra, mint amilyen a gazdaságilag és politikailag elmaradottnak tekintett térség „európaizálása" és „liberalizálása".

Akik radikálisan bírálják az Európai Unió törekvését, hogy értékeit rákényszerítse az új tagállamokra, gyakran alkalmazzák erre a jelenségre a „normatív imperializmus" kifejezést, pedig pontosabb lenne kulturális dominanciának nevezni (Julian Pänke). Ebből a szempontból paradigmatikus a javasolt LGBTIQ-stratégia. Szervesen illeszkedik a neokolonialista projektbe, amely már a családdal kapcsolatos nézeteit is kötelezővé akarja tenni.

Csakhogy hiba lenne valamiféle önbizalomtól duzzadó kulturális uralmi törekvésnek tekinteni az Európai Uniónak azt a hajlamát, hogy normáit rákényszerítse a tagállamokra, kivált pedig a kelet-európai országokra. Az EU-oligarchia valójában nagyon is defenzívában van, ami normatív hatalmi potenciálját illeti. Tisztában van vele, hogy szüntelen legitimációs deficittel küszködik, és hogy nem sikerült megszereznie az európai polgárok bizalmát. A Brexit után pedig a korábbinál is nagyobb aggodalommal tekint erkölcsi tekintélyének válságára.

Magyarország azért vált a nyugati kulturális elit haragjának célpontjává, mert olyan érzéseknek és értékeknek ad hangot, amelyek világszerte sok millió emberben keltenek visszhangot. Arra emlékeztetik az embereket, hogy van a világon egy hely, ahol a biológiai valóság még ma is érvényes, és ahol az identitáspolitikai diktátumok ellenére a kromoszómák közötti különbségek továbbra is számítanak. A nyugati kulturális elitnek feltett szándéka, hogy az efféle felfogás bűnösnek, képviselete pedig elfogadhatatlannak minősüljön.