Ma van a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja

2020.02.25. 09:44

Világviszonylatban a kommunizmusnak százmillió halálos áldozata volt, az 1945-ben megszállt országokban ez a szám egymillióra tehető – írta a kommunizmus áldozatainak emléknapján Borvendég Zsuzsanna, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos munkatársa a Magyar Nemzetben.

1947-ben ezen a napon hurcolták el a szovjetek jogtalanul Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, és tartották fogva kilenc éven át. Nyolc évet a Szovjetunióban kellett raboskodnia, részben a Gulágon. Letartóztatása szimbolikus dátum, hiszen a nyílt szovjetizálás megkezdését fűzzük ehhez a naphoz, de azt gondolni, hogy 1947-ig volt némi remény a demokrácia kiépítésére, naivitás lenne. A Vörös Hadsereg attól a pillanattól kezdve, hogy átlépte a magyar határt, megszállóként és nem felszabadítóként viselkedett. Engedélyezett volt a szabad rablás és a legyőzöttekkel szembeni brutális „szokásjog", amelynek következtében asszonyok és lányok ezreit becstelenítették meg. A Vörös Hadsereg is beismerte a tömeges erőszak alkalmazását azzal, hogy bevezettették 1945 februárjában a magzatelhajtási tilalom felfüggesztését. A „szép új világ" egyik első rendelete volt ez.

A civilek szenvedései itt nem értek véget. A front átvonulása után 

százezrével hurcolták el a munkaképes korú embereket a Gulágra, ahol embertelen körülmények között kényszerítették rabszolgamunkára őket. A kommunista szuperhatalom fizikai erejük kihasználásával építtette azt a rendszert, amely nemcsak őket tartotta rabságban, hanem hazájukat, nemzetüket is. 

Bár a háború után a megszállt országokban látszólag engedélyezték egy ideig a többpártrendszer létét, de a valóságban a kommunisták magukhoz ragadtak minden jelentős pozíciót, amelyre a hatalom tényleges gyakorlásához szükségük volt. A Belügyminisztérium mindvégig az irányításuk alatt állt, ezáltal a végrehajtó- és nyomozó hatóságot jelentő politikai rendőrség is. A látszatdemokrácia fenntartásához szükséges volt a jogrend feletti uralomra, így a jogásztársadalom szelektálása és népi ülnökökkel való felhígítása szinte azonnal megkezdődött. A háborús bűnösöket a kommunista politikai rendőrség kutatta fel és a többnyire kommunistákkal feltöltött népbíróságok mondták ki az ítéletet felettük. Nem csoda, hogy a felelősségre vonás során a valódi háborús bűntettek igen hamar háttérbe szorultak, és az eljárások a potenciális politikai ellenfelekkel való leszámolásra irányultak.

Katonai díszőr a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen a ferencvárosi Málenkij robot emlékhelyen 2020. február 24-énForrás: MTI/Mónus Márton

1946 márciusában jelent meg az 1946. évi VII. törvénycikk, amely rendelkezett a demokratikus államrend és a köztársaság védelméről. Ezen rendelkezés értelmében százakat küldtek a bitófára és tízezreket ítéltek el a szocialista törvényesség értelmében, vagyis jogtalanul. Révai József, a párt főideológusa ültette át a bolsevik tanokat a magyar kommunista gondolkodásba, ekkor került be a közbeszédbe a Sztálin által elterjesztett „fasisztázás" is, amely lehetőséget adott arra, hogy bárkit megbélyegezhessenek, aki nem volt kommunista.

A fasizmus csak Olaszországban volt értelmezhető, a világ többi részén nem, így Magyarországon is csak egy elenyésző számú csoport vallotta magát Mussolini követőjének. Azt, hogy valaki a nyilas párt tagja volt, vagy a nácikkal kollaborált, bizonyítani kellett volna, de a fasiszta kitétel annyira megfoghatatlan volt, hogy bárkire rá lehetett húzni. Révai kijelentette, hogy fel kell számolni a fasizmust és meg kell védeni a demokráciát az ellenségeitől. Már ez az érvelés is csúsztatáson alapult, hiszen definiálhatatlan volt, ki tekinthető fasisztának, de csavart még egyet a logikán és bevezette a reakciós fogalmát is. 

Reakciós az volt, aki ellenezte a „demokratikus átalakulást", vagyis nem nézte jó szemmel a kommunista diktatúra kiépítését. Ezzel gyakorlatilag minden olyan embert, aki nem volt kommunista, reakciósnak minősített. 

Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon a kommunisták alig kapták meg a szavazatok 17 százalékát, vagyis a magyar társadalom több mint 80 százaléka minősült reakciósnak. Ezen számok mentén érthető, miért vált az 1946. évi VII. törvénycikk hóhértörvénnyé.

A terror csak ezután kezdődött igazán, és 1950–1953 között csúcsosodott ki. E három év alatt átlagosan naponta (a vasárnapokat és az ünnepeket is beleszámolva) 700 büntetőügyet tárgyaltak a magyar bíróságok. Ez volt a „csengőfrász" időszaka, amikor egyetlen család sem érezhette magát biztonságban: bármikor bárkit elvihetett a rettegett ÁVH. 1950-ben a déli és a nyugati határsávból tízezreket hurcoltak el, családok százai kerültek kilátástalan helyzetbe a hortobágyi juhaklokba zsúfolva; 1951-ben 15–18 ezer embert telepítettek ki Budapestről, hogy ingatlanjaikat pártkáderek között osszák szét; új internálótáborokat létesítettek, ahol ma sem tudjuk pontosan hányan raboskodtak, ezek közül a legszörnyűbb hely Recsk volt. A politikai rendőrség pincéiben kíméletlen kínzásokkal készültek a „beismerő vallomások", a rettegés a mindennapok részévé vált, és ezen nem sokat enyhített Nagy Imre első kormánya sem. 

Világviszonylatban a kommunizmusnak százmillió halálos áldozata volt, az 1945-ben megszállt országokban ez a szám egymillióra tehető. 

De ha áldozatokról beszélünk, nemcsak rájuk gondolunk, és nem is csak azokra a meghurcoltakra, akik elszenvedték a terror bármilyen fizikai megnyilvánulását, akiket üldöztek '56 után, akik elmenekültek vagy hátrányos megkülönböztetést szenvedtek származásuk, világnézetük miatt.

Áldozatok voltunk mindannyian, azok is, akik a „gulyáskommunizmus" évei alatt születtünk és közvetlen atrocitást ugyan nem szenvedtünk, de megloptak, megcsaltak minket. A kádári valóság önkizsákmányolásba kényszerítette állampolgárait, kizsigerelte a nemzetet, miközben mindent megtett azért, hogy gerincét is megtörje. Az országot kirabolták, eladósították. A Kádár-rendszer utolsó és talán legaljasabb hazugsága az volt, hogy a gazdasági elitje által az országból kilopott vagyon hiányáért a társadalmat tette felelőssé. Azt a társadalmat, amelyik a nagyon visszafogott „jólétért" cserébe feláldozta lelki és testi egészségét, és áldozatáért azt a vállára rakott felelősséget kapta köszönetül, hogy gyermekei és unokái miattuk roskadoznak a mérhetetlen adósság súlya alatt. Őket is a kommunizmus áldozatainak tekinthetjük.

Dr. Borvendég Zsuzsanna tudományos munkatárs
Történeti Kutatóközpont
Magyarságkutató Intézet

Országszerte a kommunizmus áldozataira emlékeznek
A keddi emléknapon a központi rendezvények keretében az Uránia Nemzeti Filmszínházban mond beszédet a Miniszterelnökséget vezető Gulyás Gergely és Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója.