„Van bennem nem kevés indulat, de nem vádolok senkit. Még a jó istent sem.
A fiam is hibázott, de nem kellett volna ekkora árat fizetni érte. Kérem, írja le, hogy ország-világ megtudja végre, a fiunkat nem az LSD ölte meg.
Ezt a boncolás egyértelműen bebizonyította. Az más kérdés, hogy azon a bizonyos bulin piázhattak, és a kaposvári baráti kör – vagy nevezzük inkább bandának – megjelenése óta olykor füveztek. Ezúttal sem volt másként, de sem az ital, sem a marihuána nem okozhatott olyan állapotot, amitől a mi gyerekünk kiveti magát az ablakon.
Bennünk egyetlen cél vezérel, a fájdalmunk közepette végre szeretnénk tisztán látni, azt akarjuk, hogy kiderüljön az igazság, miért kellett eltemetnünk tizenhét évesen ezt a gyönyörű, jólelkű és tehetséges gyermeket...
Az apa rendszeresen kijár a temetőbe, és úgy beszél a fiához, mintha otthon lennének a nappaliban, és várnák a Fradi meccsét a tévében.
"Mi mindent megadtunk a fiunknak. És most ne sok pénzre, csillogó-villogó életre gondoljon.
Szeretetet kapott és figyelmet. No, meg a lehetőséget, hogy jó élete legyen. Ez is kevés volt. Ez sem volt elég ahhoz, hogy felnőtté váljon.
Tudtam, hogy olykor iszik egy-két sört. De ez belefér. Azzal is tisztában voltam, hogy február óta az az átkozott fű is előkerült olykor-olykor. Februárban egy kaposvári bandába került, ne kérdezze, hogy hogyan. És ne kérdezze, hogy kik ezek..."- mondta.
A férfi a gyereke halála óta nem néz futballt, nem nézi a tévét, nem megy emberek közé. Arra vár, hogy enyhüljön a fájdalom, s hogy kiderüljön az igazság.