Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az Európát célzó bevándorlás jelentősen megnőtt az elmúlt évtizedekben mind a legális, mind az illegális csatornákon. A harmadik országbeli bevándorlók egyre jelentősebb lélekszámú diaszpórákat hoztak létre a legfontosabb nyugat- és észak-európai uniós tagállamokban. Bár a migráció társadalmi következményeiről nehéz átfogó és pontos képet kapni,
ma már a nyugati mainstream politikai elit is kezdi elismerni, hogy a (tömeges) bevándorlás jelentős negatív hatásokkal is jár.
Különösen igaz ez az illegális migrációra, amely erőteljes biztonsági kockázatot hordoz a tagállamok számára.
Az Európán kívülről érkezők integrációjának – legjobb esetben is – felemás eredményei, a be nem illeszkedett személyek által elkövetett terrorcselekmények, a tagállami jóléti-szociális rendszerek leterhelése vagy a biztonságérzet romlása olyan következmények, amelyek egyre erőteljesebben törnek a felszínre.
E korábban kialakult negatív hatásokat erősítette fel a 2015-ben kirobbant migrációs válság, amelynek csúcsán (2015-2016-ban) több mint 2 milliós tömeg érkezett az EU területére.
A tömeges beáramlás azonnal összeroppantotta a görög menekültügyi és egyben a dublini rendszert. A kezdetektől egyértelmű volt, hogy a háború elől menekülő szírek mellett több százezer más nemzetiségű személy igyekezett bejutni a kontinensre a menekültügyi szabályok kijátszásával. A kizárólagos humanitárius narratívára építő uniós és nyugati tagállami kommunikáció tovább rontott a helyzeten. Az elmúlt években sikerült elkerülni a hasonló mértékű illegális beáramlást, amit a tagállami – köztük a magyar – határvédelmi intézkedések, illetve az EU-Törökország Nyilatkozat tett lehetővé. Azonban a kelet-mediterrán útvonal migrációs forgalmának mérséklésével párhuzamosan régi-új útvonalak váltak ismét népszerűvé, és úgy tűnik, hogy
évről évre 100–200 ezer ember „probléma" nélkül jut be illegálisan az EU területére.
Bár a koronavírus-járvány 2020-as berobbanása néhány hónapra lefékezte az irreguláris bevándorlást, az érkezési statisztikák már az év közepétől ismét dinamikusan emelkedtek, és a járvány gazdasági és társadalmi következményei miatt egyre többen döntenek úgy a legfontosabb kibocsátó régiókban, hogy elindulnak Európa felé. 2021 egyik új fejleménye volt, hogy a fehérorosz elnök nyomásgyakorlási játszmája részeként új migrációs frontot nyitott az EU keleti határán a balti államok és Lengyelország irányában. Az akció ugyan nem érte el célját – a gazdasági szankciók visszavonását és Lukasenka elismerését elnökként –, de az események rávilágítottak a konszenzus hiányában elmaradt uniós menekültügyi és migrációs reform fájó hiányára. Azonban egyúttal az is bebizonyosodott, hogy továbbra is a tagállamok adják az illegális migráció elleni küzdelem „derékhadát".
Az Európa Projekt keretében megkérdeztük az uniós állampolgárokat, hogy szerintük milyen okokból érkeznek a bevándorlók az unióba.
A válaszadók többsége (58%) gazdasági okokkal, illetve az elérhető szociális juttatásokkal magyarázza a bevándorlást,
míg nagyjából harmaduk (36%) mondta azt, hogy az érkezők biztonságos menedéket keresnek. Fontos megjegyezni, hogy az elmúlt években folyamatosan nőtt azoknak az aránya, akik gazdasági bevándorlásnak tartják az EU-t célzó migrációt.
Bár a gyakorlatban egyáltalán nem könnyű különválasztani a ténylegesen menedékre szorulókat a gazdasági céllal érkezőktől, 2015-ben az EU és a tagállamok többsége még ennek elvi lehetőségéről is látványosan lemondott az illegálisan érkezett tömegek differenciálatlan beengedésével. Az egyik fontos következmény a menedékjoggal történő tömeges visszaélés lett, amit az évek óta jellemzően 30–40%-on álló összesített uniós elismerési ráta hűen tükröz.
A magas elutasítási arány ráadásul újabb anomáliát szül, ugyanis a repatriálások túlnyomó részét (60–70%-át) nem lehet végrehajtani különböző okokból.
Így vált az EU egyoldalú humanitárius megközelítése az illegális migrációt erősítő ún. pull-faktorrá. A V4-ek által képviselt hot spot-koncepció egyébként éppen ezt az anomáliát próbálná orvosolni. A gazdasági bevándorlást igazolja a kibocsátó régiók elmúlt években tapasztalt átrendeződése is, ami lényegében magyarázza az alacsony elismerési rátákat is.
Az érkezési statisztikákból jól látszik, hogy a Közel-Kelet mellett egyre többen indulnak útnak a szubszaharai Afrikából, a Maghreb térségből és Dél-Ázsiából is.
Bár ezekben a régiókban – különösen a szubszaharai térségben – nem ritkák a fegyveres konfliktusok és az erőszakos cselekmények, a legnagyobb problémát jellemzően az alacsony jövedelmek, a magas munkanélküliség, a létbizonytalanság és az ezektől nem függetleníthető demográfiai folyamatok okozzák. Bár több kibocsátó országban immár csökkennek a termékenységi statisztikák, gyakorlatilag mindenhol az európai felett alakulnak továbbra is, a szubszaharai térségben és Dél-Ázsiában pedig különösen magasak.
Ráadásul a koronavírus-járvány egyértelműen rontotta a kibocsátó országok gazdasági-társadalmi körülményeit, tovább növelve azok lemaradását a fejlett Északtól. Ez már önmagában is az európai migrációs nyomás erősödését, azon belül is a gazdasági célú (illegális) bevándorlás rövid távú emelkedését vetíti előre – a 2021-es statisztikák egyértelműen igazolják ezt.
Érdekesség, hogy míg az alapító és
az ezredforduló előtt csatlakozó tagállamoknál 57% jelölte meg a gazdasági motivációkat a bevándorlás elsődleges magyarázó tényezőjeként, ez az arány a posztszocialista EU-tagok körében már 61%, kimondottan a visegrádiak között pedig 63% volt.
A tagállami szintű válaszarányokat tekintve elmondható, hogy a 27 uniós államból mindössze 5 országban voltak (relatív vagy abszolút) többségben azok, akik alapvetően menekülteknek tekintik az EU határára érkezőket: Svédországban 47%, Portugáliában és Cipruson 52%, Máltán 57%, Luxemburgban pedig 58% vélekedett így.
Az Európa Projekt keretében arra is rákérdeztünk, hogy az uniós állampolgárok megőriznék-e az európai keresztény kultúrát és hagyományokat, vagy esetleg inkább egy világi kultúra felé mozdulnának el. Bár a kérdés első ránézésre nem függ össze a bevándorlással, az a tény, hogy az elmúlt évtizedekben számottevő muszlim diaszpórák jöttek létre a régi tagállamokban, megteremti a kapcsolódást az itt bemutatott témához. Ezt erősíti, hogy a 2015-ös migrációs hullámban és azt követően is nagy számban érkeztek muszlim vallásúak. Pontos statisztikákkal ugyan nem rendelkezünk, de
az amerikai Pew Research Center korábbi becslése szerint a muszlim hátterűek lélekszáma Európában a 26 milliót közelítette 2017-ben.
A tömeges, nagyarányú bevándorlás alapjaiban formálja a befogadó társadalmakat. Európa esetében az illegális migráció jelenti a kisebb hatású faktort az említett folyamatban: a legális csatornák – elsősorban a családegyesítések és a hivatalos munkavállalás – sokkal inkább hozzájárulnak a muszlim kisebbség abszolút és relatív növekedéséhez.
A fenti kérdés megválaszolásakor
a többség (55%) a keresztény kultúra megőrzésének fontosságát fejezte ki,
míg a válaszadók nagyjából harmada (34%) mozdítaná Európát szekuláris irányba. Figyelemre méltó, hogy viszonylag magas azoknak az aránya (11%), akik nem tudtak, illetve nem akartak válaszolni. Az említett válaszarányok lényegében megfelelnek a 2020. évi lekérdezésben kapott eredménynek.
Tanulságos kép tárul elénk az egyes országcsoportok szerinti válaszarányok vizsgálatakor.
A posztszocialista országok – és azon belül a V4-ek – körében szignifikánsan többen vannak (64% és 59%) azok, akik megőriznék Európa keresztény profilját (az alapító és az ezredfordulóig csatlakozottak körében az arány 53%).
A tagállami szintű válaszokat vizsgálva elmondható, hogy egyedül Spanyolországban voltak (relatív) többségben azok, akik egy világibb kultúrát látnának szívesen Európában (48%).
A 27 tagállamból 22-ben viszont abszolút többségbe kerültek a keresztény kultúra és hagyományok pártolói: 70% feletti válaszarány született Magyarországon és Csehországban (egyaránt 73%), Romániában (76%) és Bulgáriában (83%).
Szembetűnő, hogy több tagállamban is viszonylag sokan voltak azok, akik nem tudtak/nem kívántak állást foglalni a kérdésben, ami a téma szenzitív/megosztóbb jellegére utal (Svédországban például 17%, Hollandiában és Finnországban pedig 14%) – derül ki a Századvég Alapítvány felméréséből.
