Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Alighogy véget ért a száz év magyar magány, lavinaszerűen ránk zúdult a parttalan jogszaporítás és a mindent fekete-fehérben látó eltörléskultúra. A nyugati fehér keresztény kultúrkör ellenében meghirdetett faji alapú osztályharc két olyan ideológia ötvözése, amelyek egyenként is diktatúrákhoz vezettek. Mi csak tudjuk, hisz mindkettőt megszenvedtük.
Az új ébredés tehát sem nem ébredés, sem nem új.
Gyakorlatilag ugyanaz, amit József Attila „fasiszta kommunizmus"-nak nevez. Ugyanannak a totalitárius gondolkodásnak a mutációja, ami egy évszázaddal ezelőtt „félreértette", mondjuk, Nietzschét vagy Marxot. Nem tanultak belőle, ismét mondják nekünk az új mesét, a fasiszta kommunizmusét.
Próbálom valamennyire komolyan venni a mai „kultúrharcot", de elég nehezen megy, mert egyszerűen nevetséges. Bolond egy világot élünk. Akkor kezdhettünk el gyanakodni, amikor megtámadták a húsevést, azóta minden flekken szabadságharc.
Aztán a hagyományos családmodellt (apa-anya-gyerekek) kezdték ki, mondván, mesterséges mítosz. Tényleg, alig pár ezer éves, ez nem hagyomány. Hagyományt ezek szerint nem a megélt múlt, hanem a vágyvezérelt jövő teremt. A feminista azt mondja: ha nő vagy, légy férfi.
Az LMBTQ-aktivista pedig azt: ha férfi vagy, légy nő. De a legjobb, ha mindkettő vagy egyszerre és még valami más is. A BLM-tüntető azt szeretné, hogy a fehér legyen fekete, mivelhogy a fekete az új fehér.
A progresszió megtagadja atyját, ne merj gondolkodni, harsogják, az eltérő vélemény gondolatbűn. Az újmarxisták és a liberárják azok az ideológusok, akik a nemzetek közötti természetes teret betömendő résként látják. Csakhogy ami onnan nézve megtermékenyítés, az innen nézve erőszak.
Ebben az őrületben nem annyira magától értetődő köszönteni a fehérek között az európait, honfitársban a magyart.
Gyermekként Székelyföldön még hittem a megfejtést, akkoriban úgy képzeltem, hogy történelmi nagyságaink mind Csaba királyfi csillagkatonái, akiket szükség idején vezényelnek a magyarok élére. Onnan ismerjük fel őket, hogy nem azt mondják: „Előre!", hanem azt: „Utánam!"
Ezért nem tévedünk el mi, magyarok. Sem térben, sem időben. Az előttünk járók mutatják az utat ezerszáz éve. Aki utánuk megy, az a miénk.
És hát mozdulnunk kell. Mert igaza van Márainak, hogy „mindig a költők csináltak legelőből hazát", de a hazát hazaként megélni és megtartani a mi dolgunk. Ebben ma is segítenek a nagyjaink. Ők ugyanannak a szabadságnak a harcosai, amelyet ma is védünk, ugyanaz a nemzeti felhajtóerő vette rá őket arra, hogy ennek a szabadságnak a kereteit tágítsák, mint ami ma is fűt bennünket, ugyanarról az anyaföldről rugaszkodtak el szárnyalni, ahonnan ma beszélünk. A legutóbbi, szűk kétszáz évvel ezelőtti nemzeti ébredésünk minőségileg más volt, mint az, amiről manapság hallunk a tengerentúlról. Mi nem töröltünk, hanem létrehoztunk. Nem a nemeket szaporítottuk, hanem az igeneket. Nem áldozati pózból támadtunk, hanem szabadságharcosként feszültünk neki a világnak.
A reformkor nagyjai voltak az elsők, akik túlléptek a felvilágosodás Kant által megfogalmazott imperatívuszán: nem csak gondolkodni mertek, hanem magyarul mertek gondolkodni. Erre az intellektuális bátorságra ma még inkább szükségünk van.
Merjünk magyarul gondolkodni!
- írja a hirado.hu.
