Szovjet katonákat kapott karácsonyra Budapest

Soviet soldiers of the Red Army in Budapest, which is destroyed by the war. Photo:Yevgeny Khaldei

A szentestére készülő budapestieket sokkhatásként érte az első szovjet katonák felbukkanása 1944. december 24-én. Megkezdődött az ostrom.

1944. december 24-én késő délután meglepő élményben volt részük a fogaskerekű vasút svábhegyi állomásánál várakozó utasoknak. Az állomásnál a szokásos karácsony előtti élet folyt: sült gesztenyét és karácsonyfát árultak. Általános meglepetést keltett azonban, amikor a szerelvényre váró utasok között ismeretlen egyenruhát viselő katonák tűntek föl, akik vásároltak némi gesztenyét, majd fölszálltak a vonatra. A vonaton aztán valaki fölismerte őket: szovjet katonák voltak. Valaki ijedtében meghúzta a vészféket, mire a szovjet katonák pár utastól elvették az óráját és – legalábbis az egyik változat szerint – eltűntek az erdőben.

Senki nem számított arra 1944 karácsonyának előestéjén, hogy a szovjet hadsereg nyugati irányból fogja elérni a főváros lakott területeit. Azt a város lakói nagyjából sejtették, hogy hamarosan komoly harci események színtere lesz Budapest, hiszen december 20. körül a szovjet csapatok már Pest előterében álltak, ahol komoly erődítési rendszer védte a várost. A nyugati oldalról, vagyis a budai hegyek felől azonban senki nem számított támadásra, így itt komolyabb védelmi vonalak sem voltak. A karácsonyra készülő, a háború és a nyilasterror szörnyűségeihez képet összességében mégis békés hangulatú városban ezért komoly megdöbbenést és riadalmat keltett, amikor december 24-én este híre ment, hogy a szovjet csapatok már a Hidegkúti úton járnak.

Elfoglalni Budapestet

1944 októberének végén szovjet győzelemmel ért véget a Debrecen környékén vívott páncélos ütközet. A Vörös Hadsereg következő célpontja Budapest lett, aminek elfoglalására a következő hetekben komoly hadműveletek kezdődtek: november első napjaiban a Duna-Tisza-közének északi részét elfoglalva 15 kilométerre megközelítették a fővárost, ahol innentől fogva már hallani lehetett az ágyúszót. November végére sikeresen átkeltek a Duna Budapesttől délre elterülő szakaszain, december 9-én pedig már a Dél-Dunántúlt elfoglalva a Balaton vonalában húzódott a front, így belátható közelségbe került a főváros bekerítése.

Budapest 1944-ben Forrás: Fortepan / Saly Noémi

Budapest frontvárossá vált, a német és magyar védőcsapatok rohamtempóban folytatták a főváros védelmének előkészítését. A fő támadást keleti irányból várták, hiszen a szovjet csapatok itt már Budapest elővárosait is megközelítették, így itt kezdték el kiépíteni az Attila-vonalat. Noha a német és a magyar katonai vezetők is tisztában voltak azzal, hogy Budapest nagy valószínűséggel nem védhető meg, Hitler parancsa egyértelmű volt: Budapestet mindenáron védeni kell, tekintet nélkül a város és a civil lakosság veszteségeire.

December 20-án a szovjet csapatok döntő támadást indítottak a Dunántúlon. A Balaton vonalától északra, Székesfehérvár és Esztergom irányába induló támadás célja az volt, hogy a Dunakanyar vidékén egyesülve a keletről, Vác-Göd irányából támadó csapatokkal körülzárják, és ha lehetséges, menetből elfoglalják Budapestet. A haditerv két nap alatt nagy sikert ért el: a szovjet csapatok áttörték a németek által védett frontvonalat, és Bicskét elfoglalva december 22-én lényegében nyitva állt előttük az út Buda felé. December 24-én napközben már a budai hegyekben bukkantak fel az első szovjet alakulatok, ami készületlenül érte a Budapest védelméért felelős magyar és német parancsnokokat.

Tehetetlen hadvezetés

A német és a magyar hadvezetés pontosan tájékoztatva volt a kibontakozó kritikus helyzetről. A december 20-án indult dunántúli támadás veszélyességével a különböző rangú német parancsnokok tisztában voltak, érdemi intézkedést azonban nem tettek. Friessner vezérezredes, a német Dél Hadseregcsoport parancsnoka és Pfeffer-Wildenbruch tábornok, Budapest védelmének német parancsnoka egyaránt sürgette Hitlert, hogy engedélyezze jelentős alakulatok átcsoportosítását a pesti oldalról a nagyon gyengén védett budai hegyek megerősítésére.

Hitler vonakodott megadni az engedélyt, így cselekvés hiányában a budapesti német parancsnok inkább kockáztatta Budapest nyugatról történő bekerítését, mint hogy Hitler parancsa ellenére Pestről erőket csoportosítson át ennek megakadályozására. Guderian vezérkari főnök sürgetésére végül Hitler csak december 24-én délután adott jelentős csapattestek átcsoportosítására engedélyt. Ekkorra az a bizonyos szovjet alakulat már elfogyasztotta a gesztenyét a fogaskerekű Sváb-hegyi állomásán.

Orosz katonák Budapesten Forrás: AFP/Agentur Voller Ernst

Nem valószínű azonban, hogy a nagy erőkkel előrenyomuló szovjet csapatok ellen a hirtelen átcsoportosított német erők bármilyen érdemi eredményt érhettek volna el, ráadásul a pesti oldalon is támadásba lendülő szovjetek ellen is szükség volt minden katonára. Hindy Ivánnak, a budapesti magyar parancsnoknak pedig még a csapattestek átvezényléséhez sem volt joga, hiszen a magyar honvédség alakulatai fölött is a németek rendelkeztek.

Találkozás az ellenséggel

1944. december 24-én Budapest a karácsony előtti „szokásos” napokat élte át. A színházak és a mozik még nyitva voltak, a tömegközlekedés és a városi közszolgáltatások működtek. December 24-e volt az a nap, amikor a városlakók először érzékelhették közvetlenül a szovjet hadsereg érkezését. A szovjet páncélosok ezen a napon reggel nyolc óra körül már Budakeszi előtt jártak, délután 1 órára pedig kiértek a Budakeszi út és a mai nevén Hűvösvölgyi út találkozásához, ahol a magyar és a német alakulatokkal heves tűzpárbaj alakult ki. Ekkor lőtték ki az első szovjet páncélost is Budapesten. Közben a gyalogság is támadásba lendült: a budakeszi erdőn át a Sváb-hegyen át igyekeztek beszivárogni a fővárosba.

Ungváry Krisztián történész Budapest ostroma című könyvében több olyan történetről is beszámol, amely a békés, polgári életét élő város és a váratlanul fölbukkanó ellenség találkozásának szokatlan körülményeit meséli el. A zugligeti villamos-végállomáson szolgálatot teljesítő közlekedési alkalmazott például kétségbeesve hívta föl a Sion-zárdában állomásozó hadtestparancsnokságot, hogy tájékoztassa őket: az állomásra szovjet katonák érkeztek, gúlába rakták a puskáikat, és élelmet osztanak. Tanácsként mindössze annyit mondtak neki, hogy igyekezzen meghúzni magát, ne keltsen feltűnést, hiszen a szovjetek nem biztos, hogy különbséget tudnak tenni a katonák és az akkori BKV alkalmazottainak uniformisa közt. A szépilonai villamosremíz mellett posztoló rendőr a német parancsnokságot értesítette, miután alaposan megijesztette őt egy szovjet tank, amikor célba vette. Több visszaemlékezés szól arról, hogy egészen váratlan helyen találkoztak civilek és katonák szovjet alakulatokkal.

Orosz katonák Budapesten Forrás: Honvédelmi Minisztérium

Eközben a német parancsnokság igyekezett erőket átcsoportosítani a budai hegyek védelmére. Ez azonban a karácsony előtti utolsó napon hagyományosan erős gyalogosforgalom közepette nem ment könnyen, így a védelem még 25-én is meglehetősen foghíjas maradt. December 25-én és 26-án folytatódott a szovjet hadsereg lassú előrenyomulása Buda nyugati részein, 25-én még a vörös lobogót is kitűzték a János-hegyi kilátóra, és elérték a János kórházat is.

A szovjet csapatok azonban leálltak a támadással, nem éltek a váratlan lehetőséggel. Ennek fő oka az volt, hogy a Budapestet elérő alakulatok elsősorban gyalogsági támogatás nélküli páncélosok voltak, amelyek a nagyvárosi, utcai harcban különösen sebezhetőek lettek volna. Be kellett várniuk, amíg a gyalogság is felzárkózik és az utánpótlás vonalai is kiépülnek, és csak azután, a meglepetés erejének némi gyengülésével folytatták az előrenyomulást.

A gyűrű bezárul

Buda belseje felé nem nyomultak tovább a szovjet csapatok, ám észak felé annál inkább folytatták az előrehaladást: faluról falura haladva foglalták el a Budapestről nyugatra elterülő vidéket. December 25-én már Dorog is a kezükön volt, estére pedig Pilisvörösvárt is elérték. Másnap estére aztán a szovjet gyalogság elérte Szentendrét, 27-én reggelre pedig a páncélosok is megérkeztek. Átkeltek a Szentendrei-szigetre, a „pesti oldalon” pedig már ott voltak a keletről támadó szovjet alakulatok. Budapest bekerítése tehát befejeződött, noha néhány napig még azok, akik rendelkeztek helyismerettel vagy szerencsések voltak, még ki tudtak menekülni a körülzárt fővárosból. A szovjet hadsereg aztán megerősítette a külső gyűrűt, így december végétől már szinte lehetetlen volt kijutni.

A főváros belső élete is nagy változáson ment keresztül ezen néhány nap alatt: leállt a tömegközlekedés, az utolsó szentendrei HÉV – immáron kivilágítatlanul, hogy ne keltsen feltűnést – december 25-én este ment el. Ezt követően fokozatosan leálltak a közszolgáltatások is: mire véget ért az 1944. év, már nem volt villany és gáz, január elején pedig a vízszolgáltatás is megszűnt. A polgári lakosságra nagy szenvedés zúdult, hiszen a harcot a szó szoros értelmében a pincékben kialakított óvóhelyekre menekült lakosság feje fölött vívták, akiknek élelmezéséről és egészségügyi ellátásáról senki nem gondoskodott. A harcok mellett pedig a városban maradt nyilasok terrorja tette még nehezebben elviselhetővé az 1944 karácsonyán kezdődött ostromot a budapestieknek.