Gyilkosok és hétköznapi fiúk nyakkendőben, gitárral

A zenei újságírók kedvelt szokása, hogy összeszednek néhány, egymáshoz maximum csak laza szálakkal kötődő előadót, és máris kész az új trend. A módszer vitatottsága ellenére mégis hatékony, mert így a legegyszerűbb bemutatni aktuális zenei folyamatokat és persze olyan előadókat, amelyek/akik külföldön igazán sikeresek, ám az itthoni média nem foglalkozik velük. Az [origo] a következő hetek során a legkülönfélébb popzenei irányvonalakat (és hozzájuk kapcsolódóan az előadókat) fogja bemutatni, amelyekről 2005-ben beszélni kell.

Hard-Fi

Sokakban - nem teljesen alaptalanul - kialakulhatott valamiféle általánosítás, mely szerint manapság csak trendi fodrásszal, stylisttal és menő ruhatárral lehet sikerre jutni a brit popmezőnyben. Őket cáfolja meg a Hard-Fi, amely egy London melletti kisvárosból, Stainesből tört be idén a slágerlisták élvonalába. Az átlagos külsejű fiatalok jobb híján saját életükről, a brit kisvárosi létről és a hétvégi tobzódás reményében végiggürcölt munkanapokról énekelnek, méghozzá szép sikerrel.

Richard Archer zenekara bevallottan brit tradíciókat követ a Stonestól a Streetsig, de a punk, a ska és a tánczenék is hatással voltak rájuk: a Hard To Beat című slágerük például úgy hangzik, mintha gitárzenekar próbálna francia filter diszkót játszani, méghozzá nem is rosszul. A Stars Of CCTV című lemez a brit lista 6. helyén debütált most nyáron, és csak alig maradt le a Mercury-díjról.

Mit hoz a jövő: A Hard-Fi nem tartozik szorosan a posztpunk-new wave vonalhoz, ami növeli a túlélési esélyeit a jövőben. Mivel pedig a brit városok mindig is tele lesznek unalmas életű fiatalokkal, ők a jövőben is szomjazni fognak a részegen énekelhető Hard-Fi slágerekre.

The Ordinary Boys

Ami a Hard-Finak elsőre sikerült, az másodszorra sem ment az Ordinary Boysnak. A brightoni zenekar volt az első ugyanis az eresztésből, amely már a második lemezét is elkészítette idén nyáron, a tavalyi bemutatkozás után. A Hétköznapi Fiúk szövegeiből sütött, hogy ők szeretnének az a generációs szócső lenni, amely a kisvárosi brit fiatalok érzéseit tolmácsolja híven, ám a Hard-Fi könnyedén beelőzte őket.

Az Ordinary Boys ugyanis túlzottan a Clash és a Jam örökségére támaszkodott, és ez még a bemutatkozó lemeznél elnézhető, ám a második album még egyértelműbben nyúlja az elődöket (melyek kiegészülnek a Madness-szel és a Specialsszel). Nem is lett átütő siker.

Mit hoz a jövő: A régi alapigazság, miszerint a harmadik lemez a döntő egy együttes életében, cáfolhatatlanul igaz az Ordinary Boysra is. Ha nem hajszolnák ilyen erőltetetten a munkásosztály hősei státust, még akár meg is menekülhetnének, de erre most nem fogadnánk nagy összegben.

Inkei Bence