A fénylő Bibliától az éneklő varangyig

Kis túlzással több érdekes lemez jelenik meg a héten, mint idáig az egész évben együttvéve. Az e heti termésből többen is kimaradtak (ezeket a jövő héten pótoljuk), itt van viszont a világ jelenlegi legjobb zenekarának kikiáltott Arcade Fire, a Bob Dylant éneklő Bryan Ferry, a 30 év után visszatérő Stooges, a csendesen, szorgalmasan dolgozó Air, az állatmeséket éneklő Ry Cooder és a nevéhez méltóan horror-punkot játszó brit Horrors.

The Stooges: The Weirdness

Várakozások: Az, hogy Iggy Pop a rockzene egyik legnagyobb jelentőségű figurája, kevesen tagadnák. Arról már megoszlanak a vélemények, hogy mennyiben köszönhető ez első zenekarának, a Stoogesnak, és mennyire az együttes feloszlása utáni szólókarrierjének, de a Stooges fontosságát nem szokás vitatni. 1969-ben jelent meg a banda első, rocktörténeti jelentőségű, cím nélküli lemeze, amely megjelenésekor nem keltett nagy feltűnést, de a zenekar hamar kultikus státusra tett szert, és a pár évvel később kibontakozó punkmozgalom idején már egyöntetű tisztelet övezte a Stooges (Besúgók) névre keresztelt bandát. Az együttes azonban ezt a sikert már nem érte meg, 1973-ban ugyanis feloszlott, és frontembere, James Newell Ostenberg (ismertebb nevén Iggy Pop) sikeres, noha számos buktató nehezítette szólókarrierbe kezdett. A Stoogest - valamennyi balhés és önpusztító rockzenekar prototípusa - igazán az ezredforduló utáni garázsrock revival kapcsán emlegették sokat, akkor már nem volt olyan valamirevaló zenekar, amely ne emlegette volna Iggyéket a legfontosabb ihletői között. Így talán annyira nem is volt meglepő, hogy 2003-ban újra összeállt az eredeti Stooges két, még élő tagjával, Ron és Scott Ashetonnal (a basszusgitáros Dave Alexander már nem él), és koncertkörútra indult, de eleinte nem esett szó arról, hogy lemezt is készítene a zenekar. Tavaly tavasszal azonban Iggy Pop megerősítette a lemezről keringő híreket: jövőre lesz új Stooges-lemez, melynek producere az a Steve Albini lesz, aki a Nirvanán kívül olyan előadókkal is dolgozott együtt, mint a Pixies vagy PJ Harvey. Bár ez eszményi párosításnak hangzott, sokan voltak, akik féltették a zenekar legendáját egy új lemeztől.

Eredmény: "Úgy mennek a dolgok, akárcsak annak idején a középiskolás időkben" - nyilatkozta magabiztosan Iggy Pop még a lemez felvételeinek idején. Ekkor még akár hinni is lehetett volna neki, mert a Stooges koncertjein fantasztikus energiával szólalt meg, ám a lemez ismeretében ez nem több szemfényvesztésnél. Pedig Albinin kívül még egy legendás zenész, a Minutemen egykori basszusgitárosa, Mike Watt is besegít a lemezen, amely nem is szól rosszul, de dalokat mégsem írhattak Iggy helyett, pedig talán ez lett volna a megoldás. Bármit is mondjon, hatvanéves emberektől nehéz komolyan venni olyan szövegeket, amelyben a farkukat egy fához hasonlítják, és még nehezebb ezt másnak tekinteni, ami: nosztalgiázásnak. Márpedig az igazi, "sex & drugs & rock and roll" szellemiség ugye kevés dolgot vet meg jobban az öncélú múltba révedésnél. Azt pedig kockázat nélkül ki lehet jelenteni, hogy hiába húz a zenekar rendesen, ez manapság már önmagában kevés, és ha nem Iggy énekelné ezeket a dalokat, akkor a mai Stooges egy lenne a több száz, kis klubokban koncertező amerikai garázsbanda közül. Biztos jól szórakoztak a tagok a stúdióban, és ezzel semmi baj nincs, mint ahogyan az örömzenéléssel sem, csak ez nem feltétlenül tartozik a külvilágra.

Kiknek ajánlható: Akik még mindig nem tudják megunni Iggy Popot.

Olyan, mint: Néhány idősödő rocker zajongása egy pincében.