A Sátán zenéje elpusztíthatatlan - a popzene és az iszlám együttélése

Bár ott még nem tartunk, hogy pakisztáni rockzenekarok stadionokat töltsenek meg Nyugat-Európában, mégis lehet, hogy ez egyre kevésbé lesz utópisztikus kép. Az iszlám és a nyugati stílusú popzene közötti éles határ ugyanis egyre inkább kezd elmosódni, még ha ezt a keményvonalas vallási vezetők nem nézik is jó szemmel. Megfér-e egymás mellett Beyoncé és a Korán?

Iránban hivatalosan tilos minden nyugati eredetű, vokális zene, és még az is nagy hírnek számított néhány hete, hogy az iszlám forradalom óta először látogathatott egy nyugati szimfonikus zenekar az országba. Ettől függetlenül egy erőteljes iráni underground zenei színtér alakult ki az elmúlt pár évben, mely minden nehezítő körülmény dacára újabb és újabb híveket szerez a popzenének az országban a fiatalok között. Ebben nagy szerepet játszik egyrészt az internet, másrészt a nagyszámú iráni emigráns közösség, és nem elhanyagolható a kilencvenes évek végén engedékenyebb politikát folytató elnök, Mohammed Khatami szerepe sem.

O-Hum - Darvish

Eleinte a - nagyrészt Los Angelesben élő - emigráns iráni zenészek lemezei árasztották el a feketepiacot, majd a fiatalok - akik már az iszlám forradalom után születtek - felfedezték maguknak a forradalom előtti Irán zenéjét (no meg a szülők régi Jethro Tull és Pink Floyd lemezeit), és szép lassan valós igény jelent meg az új zenék iránt is. Így egyre több zenekar alakult meg, és játszott először csak a legszűkebb körben, de különböző kiskapuk segítségével nagyobb nyilvánosság elé is állhattak.

Ilyen volt a talán legismertebb új iráni rockzenekar, az O-Hum is, amely eleinte a megszokott úton próbált lemezt kiadni, de a cenzúrán nem sikerült a "nyugatinak" és az "iszlám szellemiségével ellenkező" anyagnak átcsúsznia, ezért az együttes más módon próbálkozott tovább. A rockot tradicionális perzsa elemekkel ötvöző zenekar 2001 tavaszán indította el a saját honlapját, melyről rövid idő alatt több ezer mp3-at töltöttek le, így amikor az O-Hum első koncertjét tartotta a speciális bánásmódban részesülő orosz-ortodox közösség egyik teheráni templomában, már több százan jelentek meg az eredetileg "zártkörűnek" szánt koncerten.

Ez persze nem kerülte el a hatóságok figyelmét sem, melyek igyekeztek a további hasonló lehetőségeket megvonni a zenekartól, és végül az O-Hum megadta magát, de az alapító Shahram Sharbaf egyedül is tovább próbálkozott. Először kiment pár hónapra Kanadába, majd hazatérve új zenészeket toborzott, akikkel sikerült egy németországi turnén is részt venniük (így lett az O-Hum az első külföldön koncertező iráni zenekar a forradalom óta). Az útjukat sokan követték, így ma már számos iráni zenekarnak van honlapja, és kiterjedt rajongói bázisa, még úgy is, hogy a hivatalos kultúrpolitika továbbra sem könnyíti meg az életüket.

127 - My Sweet Little Terrorist Song

Viszont már további iráni zenekarok is eljuthatnak külföldre, és megtapasztalhatják, milyen az, ha a közönség táncol a koncertjükön - egy másik népszerű iráni együttes, a 2005-ben Amerikában turnézó 127 ugyanis kapott engedélyt négy év alatt négy teheráni koncertre, de azzal a megkötéssel, hogy szigorúan tilos a tánc. Külföldi rocklemezeket egyébként korlátozott mennyiségben, de be lehet már szerezni az országban - de csak olyanokat, melyeken nem nők énekelnek, hiszen ők csak kórusban tehetik meg ezt a szabályok szerint.

Irán tehát - ahol a 70 milliós lakosság közel kétharmada 30 év alatti - a felszínen egyelőre még tartja magát, de ahogy a fiatalok körében terjed a nyugati kultúra, könnyen lehet, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz beadni a derekát a popkultúrának.