A színjátéknál "tisztességesebb dolog a kinevezés" - interjú a Műcsarnok új igazgatójával

2011.01.30. 8:51

A Műcsarnok február 1-jétől hivatalba lépő új igazgatója művészeti biennálét tervez Budapestre és magyar galériahálózatot nagyobb külföldi városokba. Pályáztatás nélküli kinevezése felhördülést keltett, de Gulyás Gábor szerint nálunk a pályáztatás úgyis csak színjáték. Terveit nyilvános vitára akarja bocsátani, és azt mondja, végső soron úgyis a munkája fog dönteni. Az igazgató a terveiről beszélt az [origo]-nak.

- Ha jól tudom, ön nem jelentkezett a Műcsarnok igazgatói székére novemberben kiírt pályázatra. Mára viszont kiderült, hogy vannak tervei és ambíciói is. Hogyhogy nem pályázott?

- Amikor megjelent a pályázati kiírás, két napig egyfolytában csöngött a telefonom. Volt olyan újságíró, akinek hiába bizonygattam az ellenkezőjét, szentül meg volt győződve róla, hogy a pályázatot rám szabták. (A Nemzeti Vagyonkezelő később érvénytelenítette a pályázatot - a szerk.) Pedig akkor meg sem fordult a fejemben, hogy kandidáljak. Miután hónapokkal később Szőcs Géza megkeresett, hamar kiderült, hogy reális lehetőség lesz komoly, a kortárs magyar képzőművészet egészét érintő változtatásokra. Ezért vállaltam.

- Sajtóközleményében kiemelte, hogy fontos önnek a szakma felhatalmazása is. Nem lett volna nagyobb esélye erre a szakmai legitimációra, ha kinevezés helyett nyílt pályáztatás útján nyeri el az igazgatói széket? A kinevezése ellen már tiltakozik a műkritikusok szövetsége.

- Természetesen a nyílt, átlátható és szakmai szempontokat érvényesítő pályázat lényegesen komolyabb legitimációt ad, mint a kinevezés. Ezért is sajnálatos, hogy ilyenre nehezen tudunk példát mondani az elmúlt két évtized hazai kulturális intézményvezető-váltásai közül. A kinevezés ugyanakkor nem jelenti azt, hogy le kellene mondani a szakmai felhatalmazásról. Úgy gondolom, hogy ezt végső soron a munkám révén érhetem el, ahhoz hasonlóan, ahogy Debrecenben, a Modemben történt. Ami az AICA tiltakozását illeti, nem hiszem, hogy arra nekem kellene válaszolnom. Azt sem szeretném kommentálni, hogy annak idején miért nem protestáltak, amikor Bozóki András nem vette figyelembe az általa felkért zsűri véleményét (Bozóki András akkori kultuszminiszter a szakmai bizottság ajánlásai ellenére választotta a Műcsarnok élére Petrányi Zsoltot - a szerk.), és miért érzik most úgy, hogy Szőcs Géza döntésének megalapozottságát kétségbe kell vonniuk.

- Korábban is mondta, hogy  problematikusnak tartja, hogy a kulturális intézményvezetői pályázati rendszer az elmúlt években látszatdemokratikus formalitássá silányult. Ez azt jelenti, hogy jelen formájában a pályáztatást feleslegesnek is tartja?

- Nem, erről nincs szó. A pályáztatás a legjobb módja az ilyen típusú döntések előkészítésének. Ugyanakkor egy előre eldöntött pályázati színjáték megalázó a résztvevők és sértő a szakma számára. Az ilyennél tisztességesebb dolog a kinevezés.

- Melyek azok a pontok, melyekben az ön elképzelései leginkább különböznek a Műcsarnok eddigi igazgatójának koncepciójától?

- Izgalmas elemek vannak Petrányi Zsolt pályázatában, köztük néhány olyan rész, amelyet én is megfontolandónak tartok. Például az épület részbeni funkcionális átszervezése, vagy retrospektív tárlat olyan művészeknek, mint Bill Viola, Marlene Dumas, Christian Boltanski. De az alapkoncepciójával nem értek egyet. Szerintem nem a jövő, hanem a jelenkor művészetét kell a Műcsarnokban reprezentatív módon megjeleníteni.

Christian Boltanski Árnyjáték című installációja a Modemben is látható volt

- Utalt már rá korábban is, hogy butaságnak tartja az életkori cezúrát, ami a Műcsarnokban a kiállított művészek kiválasztásánál érvényesül. Ez alatt azt érti, hogy rossz döntés, hogy inkább a fiatalabb művészgenerációt akarja a Műcsarnok bemutatni?

- A művészek életkora nem esztétikai kategória. Inkább arra gondolok, hogy a kortárs művészet kezdete az én értelmezésemben olyan jelenségekhez köthető, mint például a média átfogó, tömeges hatásának megjelenése vagy a fogyasztás, pontosabban a fogyasztási kényszer beépülése a kultúránkba. Magyarán: ez a II. világháború után született művészeti produktumok világa. Yves Klein, Francis Bacon vagy Andy Warhol hagyatéka ugyanúgy a mi világunk része, mint - mondjuk - Banksy művészete. Ha kirekesztjük őket, azzal az egyik legfontosabb kontextust is kizárjuk. Ez a történeti perspektíva, amely nélkül szerintem nincs igazi önmegértés a művészetben sem.

- Egyszóval korábbi életműveket, művészeket is fontosnak tart bemutatni a Műcsarnokban, jól értem?

- Fontosnak tartom, hogy ne zárjuk ki például a pop art vagy a body art jelentős teljesítményeit. Nem értek egyet azzal az értékeléssel, hogy ezek már lezárt ügyek, a művészet túlhaladt rajtuk. Nyitottabbnak kell lennünk saját világunk megértése érdekében. Vannak olyan jelentős műcsarnokok, amelyek a klasszikus modern művészet bemutatását is felvállalják. Gondoljon például a frankfurti Schirn Kunsthalle napokban záródó Courbet-kiállítására. Én nem mennék ilyen messzire, de a II. világháború utáni művészetről azért mégsem mondanék le. Ehhez persze nem szükséges merészség, hiszen a Műcsarnokhoz hasonló európai intézmények esetében ez a mainstream.

Forrás: AFP
Kígyóznak a sorok Berlinben a múzeum előtt: Frida Kahlo életmű-kiállítása 2010 nagy sikere volt, Bécsben is bemutatták

- Azt mondta, igazgatóként változtatni szeretne azon a helyzeten, hogy a kortárs képzőművészet csupán keveseket érdeklő szubkultúra legyen. Ez elég nehéz feladatnak tűnik. A közönség nagy része Klimtig ismeri a művészettörténetet, és az iskolákban sem kap túl nagy szerepet a művészeti nevelés, miközben maga a kortárs művészet az érthetetlenség és az elitizmus felé mozdult el az utolsó ötven évben. Milyen tervei vannak a közönség meghódítására?

- Ez nálunk valóban nehéz ügy. Annak, hogy szerencsésebb helyeken - Krakkóban, Londonban vagy akár Düsseldorfban - a kortárs művészet reputációja nagyobb, mint mondjuk Budapesten, számos olyan oka is van, amelyen egyik napról a másikra nem tudunk változtatni. Az elitizmust viszont nem látom problémának. Szerintem a jó kortárs művészet mindig is a szellemi elit ügye volt, tömeges érdeklődés általában csak az után érhető el, hogy az adott művész kanonizálódik, és az iskolai tananyag, de legalábbis a műveltség szerves része lesz. Természetes, hogy a közönség többsége csak Klimtig ismeri a művészettörténetet. Az viszont nem fogadható el, hogy mondjuk a progresszív jelenkori irodalom egyáltalán nem kis olvasói tábora alig mutat érdeklődést a kortárs képzőművészet iránt. Ők potenciális közönséget jelentenek a Műcsarnok számára is. Ha nem tudunk számukra vonzóvá válni, valamit rosszuk csinálunk. De a konkrét kérdésre válaszolva: azt gondolom, hogy az érdeklődés alapja az izgalmas, jó kiállítási program. Átgondolt, professzionális kommunikáció nélkül ma már nincs siker - ám a legfontosabb mégiscsak a kiállítás.

- Nem vagyok benne biztos, hogy a kortárs irodalom rajongói olyan őrülten sokan lennének. Én inkább abban az újdonságra éhes közönségben látnám a nyitási lehetőséget, amely az utóbbi években elkezdett érdeklődni például a gasztronómia, a design, a divat iránt. Említette a kortárs művészet reputációját. Ebben szerintem benne van egy menőségfaktor is. Londonban menő kortárs kiállításra járni, nálunk nem. Vannak trükkök, amelyekkel divatossá lehetne tenni nálunk is a kortárs művészetet?

- A sznobizmus és a divat olyan fontos felhajtó erő lehet kortárs kiállítások esetében is, amelyekre sikeres kommunikációs stratégiát lehet építeni. Engem azonban ez nem motivál. Ha egy trendi, a szó eredeti értelmében vett korszerű hely kialakítása lenne a cél, azt falsnak, majdhogynem hazugnak érezném. Az én értelmezésemben a jó kiállítóhely éppenséggel korszerűtlen - abban az értelemben, hogy kibillenti a látogatót a trendből, a divatból, megkérdőjelezi a kor, a környező világ rögzültnek látszó elemeit. Nem arról van szó persze, hogy nem örülnék, ha például jól fizetett vállalkozók vagyont érő ruhakölteményükben egy-egy csúcsgasztronómiai élmény után a Műcsarnokba sietnének kortárs kiállítást nézni. Sőt jöjjenek bátran! De van egy valóban elhanyagolt réteg: az értelmiség. Az értelmiségieket mint potenciális kiállításlátogatókat hangsúlyosabban szeretném megszólítani.

Forrás: : MTI
Tara (von Neudorf) fiatal román művész régi iskolai térképekre fest, kiállítása most nyílt a Modemben

- Nem a vállalkozókra gondoltam, hanem inkább azokra a fiatalokra, akik hétvégén kizarándokolnak a WAMP-ra. Vagy elmennek Bécsig, mert ott van egy Frida Kahlo-kiállítás. Vagy Bristolig Banksy kedvéért.

- Értem, persze, csak egy kicsit karikíroztam az imént. Természetesen csöppet sem bánnám, ha a Műcsarnok státusa is ilyesmi lenne. A "menőségfaktor" elérésére nyilvánvalóan vannak jól használható kommunikációs eszközök, de ezek használata felvet néhány koncepcionális kérdést is. Nem zárom ki, hogy ilyen irányba induljunk el, de körültekintőnek kell lennünk. Kevés reménytelenebb dolog van annál, mint amikor felcserélik a célt és az eszközt.

- Jelezte a Magyar Nemzetnek adott interjújában, hogy vannak ötletei széles közönséget, nagy tömegeket vonzó nagy kiállítások anyagi forrásával kapcsolatban. Mik ezek az ötletek?

- Engedje meg, hogy pontosítsak: nagy tömegekről nem vizionáltam. Egy kortárs tárlat nyilvánvalóan nem vonzhat akkora közönséget, mint egy klasszikus modern kiállítás. De sokatmondó például, hogy a Hősök tere túloldalán Fernando Botero kiállítását többen megnézték, mint a Műcsarnok elmúlt egy esztendejének összes tárlatát. A jelenlegi igazgató szerint Botero persze nyilván nem kortárs, hiszen már hetvenéves is elmúlt. Szerintem viszont az, és van egy olyan érzésem, hogy ő is annak érzi magát. Nyugodtan helyet kaphatott volna a Műcsarnokban is. Vajon ugyanannyian megnézték volna ott is? Szerintem akkor biztosan, ha a Szépművészeti Múzeum kiállításához hasonlóan aktív, hatékony kommunikáció kapcsolódott volna hozzá. Ami az anyagi forrást illeti: egész egyszerűen csak sikeresebb szponzorszerzésre, pályázati források kiaknázására és nagyobb jegyárbevételre gondoltam.

Fotó: Szabó Balázs [origo]
Nagyon sikeresnek bizonyult a Szépművészeti Botero-kiállítása

- Hogy eddig nem voltak nagyobb érdeklődést kiváltó kiállítások a Műcsarnokban, az ön szerint pénzkérdés?

- Nem tudom biztosan, de mintha a szándék hiányzott volna. A nyilvánosságra hozott igazgatói pályázatban szereplő "sztárok" többségének munkáival egyébként a Modemben már találkozhattak az érdeklődők. Mivel tudom, milyen nehéz volt elhozni Franciaországból Boltanski installációját, Hollandiából és az USA-ból Dumas festményeit vagy Angliából Viola videoinstallációját, az is nyilvánvaló számomra, hogy egy retrospektív kiállítás megszervezése ezeknek a művészeknek legalább három-négy évig tartó, kemény munka. Nem tudok róla, hogy belevágtak volna ilyesmibe.

- Tegyük föl, hogy önnek rengeteg pénz áll rendelkezésére. Nem kell látogatószámot produkálnia, nem kell számolgatnia a művészek honoráriumát, az egyedüli realitás, amit számításba kellene vennie, az a közönsége. Milyen kiállításokat rendezne a Műcsarnokban?

- Bizonyára kiábrándító, amit mondok, de lényegében ugyanazt a programot valósítanám meg, mint amit egyébként. A pénz persze nagyon fontos, de komolyan mondom, hogy a siker a művészetben - ha az alapvető keretek adottak - elsősorban nem ezen múlik.

- A Szépművészeti Botero-kiállítását említette. Egyre jobban látszik, hogy a Szépművészetinek határozott tervei vannak népszerű kortárs anyagok bemutatására. A Ludwig Múzeum pedig a fotóra ment rá nagyon, ami szintén hálás dolog, mivel könnyebben befogadható és ezért viszonylag népszerű műfaj. Hogyan tud reagálni a Műcsarnok ezekre a folyamatokra? Versenyezni fognak egymással a múzeumok, hogy ki hozza el az adott művészt, vagy munkamegosztás lesz?

- Nem hiszem, hogy olyanfajta felosztást kellene csinálni, mint amit kartellek művelnek a piaccal. A művészeti szcéna másképp működik: ha a Ludwigban van egy jó kiállítás, az szerintem nem rontja a mi látogatottságunkat. Nagyjából ugyanazok jönnek el hozzánk is. Ha valamivel sikerül nagyobb érdeklődést generálni, azzal szinte mindenki jól jár.

Forrás: MTI
Anton Corbijn fotós (jobbra) a Depeche Mode tagjaival a Ludwig Múzeumban rendezett kiállításán

- Már kiderült, hogy az állami kulturális támogatások mértéke csökkeni fog 2011-ben. Ha reálisak akarunk lenni, akkor mondhatjuk, valószínűleg ez lesz az irány a jövőben is. Van ön szerint esélye annak, hogy a magánszektor meghatározó részt fog vállalni a kulturális élet finanszírozásában, és valamelyest kiváltja az államét?

- Elképzelhető. A képzőművészet esetében komoly esélyt az adhatna, ha az adórendszer támogatná a jelentős intézmények szponzorálását - ahogyan az például a színházak esetében történik.

- És tud olyan szándékról a kormányzat részéről, hogy adókedvezményekkel támogatná ezt a fajta szponzorációt?

- Nem ismerem az ezzel kapcsolatos kormányzati szándékot. Ugyanakkor Szőcs Géza utalt rá lapinterjúkban, hogy a meghatározó nemzeti kulturális intézmények kiemelt státusát megfontolandónak tartja. Ez számomra biztató irány.

- Úgy látom, Petrányi Zsolt pályázatában a hazai kortárs művészet nemzetközi pozicionálása kulcsszerepet kap. Ön viszont pont azt hangsúlyozta, hogy a Műcsarnok nagyon passzív ezen a téren. Mit hiányol, mit kéne másképp csinálni? Hogyan lehetne a magyar művészetet jobban eladni külföldön?

- Visszakérdeznék: hány olyan kortárs kiállítás volt rangos külföldi múzeumban vagy jelentős galériában az elmúlt öt évben, amely érdemi bemutatkozási lehetőséget adott a magyar művészetnek, mégpedig a Műcsarnok révén? Ön is tudja: nulla. Félreértés ne essék: egyáltalán nem könnyű ilyen tárlatokat megszervezni. De meg kell próbálni. Ami a konkrétumokat illeti: három kezdeményezést mindenképpen szeretnék ehhez kapcsolódóan elindítani. Az első egy nagy példányszámú nemzetközi szaklappal való szoros, intézményesült együttműködés tető alá hozása lehetőség szerint még az idén, a második egy három egységből álló külföldi galériahálózat kiépítése (strukturálisan a magyar intézetekkel együttműködve, de szakmailag teljesen különváltan) 2015-ig, harmadrészt egy biennále elindítása Budapesten 2014-ben.

- Ezek nagyon ambiciózus terveknek tűnnek. Hogyan nézne ki ez a galériahálózat?

- A galériahálózatot lényegében a Dorottya Galéria egyfajta nemzetközi feltámasztásaként és továbbfejlesztéseként gondolnám el a kortárs képzőművészet szempontjából meghatározó városok frekventált negyedeiben. Viszonylag kevés pénzből jelentős eredményeket érhetünk el így.

- És a biennále? Olyasmi lenne, mint a berlini

- Nem hiszem, hogy a berlini biennálét kellene mintának tekintenünk, bár számos fontos dolog megtanulható tőlük, például a széles körű összefogás. Egyébként mindkét kezdeményezés olyan, amelynek elindítása előtt nem érdemes megspórolni a szakmai diskurzusokat. Amikor a hosszú távú vezetői programom konferencián való szakmai megméretéséről beszéltem, akkor többek között ezeknek a kérdéseknek a megvitatására gondoltam, amelyek minden bizonnyal nagy mértékben befolyásolják majd a kortárs magyar képzőművészet jövőjét.

Tavaly rendezték meg a hatodik berlini biennálét a német fővárosban | A képen Adrian Lohmüller Das Haus bleibt still című installációja

- Ezeket a terveket a Műcsarnok jelenlegi állami támogatásával szeretné megvalósítani? Honnan lesz rájuk pénz?

- A nemzetközi párhuzamokhoz hasonló finanszírozási feltételekben gondolkodom. Természetesen állami támogatásra is szükség lesz, mint minden hasonló projekt esetén, de nem az államnak kellene viselnie a legfőbb terhet.

- Feltételezem, a Modem és a Műcsarnok költségvetési támogatása nem ugyanaz. Most mennyivel több pénzből álmodhat?

- Nem tudom. Az első feladataim egyike lesz az idei üzleti terv összeállítása. Hamarosan, várhatóan március elején már meglátjuk, milyen gazdasági keretek között működhetünk. Addig legfeljebb találgatni tudnék, de azt nem akarok.

- Mi lesz most a Modemmel? Vannak jelöltjei, akiknek átadná a stafétabotot?

- Nem az én dolgom az utódom megtalálása, hanem a tulajdonos önkormányzaté. Úgy tudom, már vannak jelöltek - de olyan gyorsan történt a váltás, hogy még csak most kezdődnek az egyeztetések. Június 1-jéig megbízási szerződéssel maradok a Modemnél is, értelemszerűen csökkentett munkaidőben, javadalmazás nélkül. Bízom benne, hogy addig minden eldől. (Időközben kiderült, Kukla Krisztián, a Nyíregyházi Főiskola dékánhelyettese veszi át Gulyás Gábor ügyvezető munkájának egy részét a Modemben - a szerk.)

- Melyik volt az a kiállítás a Modemben, amely a legtöbb látogatót vonzotta, és melyik volt az, amelyikre személyesen ön a legbüszkébb?

- Az igazi da Vinci című tárlatra több mint százhatvanezer jegyet adtunk el, közel háromszázmillió forint értékben - ilyen értelemben az volt a csúcs. Nagyon fontosnak érzem Bukta Imre retrospektív kiállítását, ő volt az első magyar képzőművész, aki az én felkérésemre állított ki a Modemben. De nagyon büszke vagyok Berszán Zsolt (fiatal erdélyi képzőművész - a szerk.) elmúlt évbeli bemutatkozására, vagy Panamarenko (repülőszerkezeteket tervező belga szobrász - a szerk.) múlt vasárnap bezárt kiállítására is. Az általam rendezettek közül különösen közel állt hozzám a Messiásokés a most is látható A héttoronyba zárva című tematikus tárlat.

Tövisekből rajzolt Krisztus a Messiások kiállításon

- A Messiások című kiállításon Hermann Nitsch is szerepelt, akinek művei pár évvel korábban a Kiscelli Múzeumban hatalmas közfelháborodást okoztak. Mint ahogy kiállította annak a Serranónak a vizeletben úszó Krisztusát is, aki szintén politikai botrányt okozott korábban. A Műcsarnokban mennyire szándékozik messzire elmenni?

- Nitsch már jó ideje a kánon része, önálló múzeummal, a világ számos nagy közgyűjteményében megtaláljuk a műveit. Serrano említett - egyébként par excellence vallásos - munkája rendkívül sokat hivatkozott, fontos alkotás: úgyszintén a kánonhoz tartozik. Nem gondolom, hogy túl messzire mentem volna azzal, hogy két élő klasszikust kiállítottam.

- A provokatívabb művészeti kiállítások ellen inkább a fokozottabb érzékenységű konzervatív oldal szokta felemelni a hangját. Meg fogja kötni a kezét, hogy ön a konzervatív oldaltól kapott felhatalmazást a Műcsarnok vezetésére?

- Ez egy rossz sztereotípia a jobboldallal kapcsolatban. A helyzet ezzel szemben az, hogy mindkét oldalon szép számmal akadnak művészeti jelenségek iránt érzéketlen emberek, akikben erős a hajlam a megbotránkozásra. Kissé kínosan érezném magam, ha most azt kellene magyaráznom, hogy a felkérésemnek nincs pártpolitikai vonatkozása. Azt hiszem, aki valamelyest figyelemmel kísérte a debreceni működésemet, nem gondolhat ilyesmit.

Günter Brus a fizikai elviselhetőség határait keresi a Modem Messiások c. kiállításán

- A Műcsarnoknak melyik volt az a kiállítása, amellyel utoljára elégedett volt, amire azt mondta, hogy pont ezt és pont így kellett megcsinálni?

- Sok izgalmas kiállítást láttam a Műcsarnokban az elmúlt öt évben is. Mindazonáltal "elégedettségi" szempontból Altorjai Sándor életműtárlata ugrik be, kb. hét évvel ezelőttről.

- Melyik a kedvenc kortárs kiállítóhelye külföldön?

- Nincs kedvencem. Tetszik a K21 koncepciózussága Düsseldorfban, a Hamburger Bahnhof laza kiállításrendezési gyakorlata Berlinben vagy a Bunkier Sztuki vagánysága Krakkóban.

- És Bécsben?

A Kunsthalle nagy tematikus kiállításai többnyire tetszenek, bár előfordul, hogy némelyik halálosan idegesít, mint például tavaly az 1989 című tárlatuk. Többnyire nagy élmény a rendezés átgondoltsága és az a merész eredetiség, amivel megteremtik a művek kontextusát.

Forrás: AFP
A Kunsthalle a barokk Leopoldmuseum és a MUMOK modern kőtömbje közt áll: Bécsben 2001-ben nyílt meg a múzeumi negyed, kialakítása 150 millió euróba került

- Ön filozófus végzettségű. Hogyan került a kortárs művészet közelébe? Volt olyan pillanat eddigi pályafutása során, amikor megérezte a művészettörténészi végzettség hiányát?

- Amióta az eszemet tudom, ha tehettem, mindig is a kortárs művészet közelében voltam. Másik nagy kedvencem a perspektíva előtti időszak művészete, de ott jelentős eredeti művekkel csak viszonylag későn, már felnőtt fejjel kerültem kapcsolatba. Elég sok ikonológiai, ikonográfiai szöveget olvastam, és persze olyan klasszikusokat, mint Wölfflin, Panofsky vagy Warburg, meg a kicsit filozófikusabbakat, mint Bredekamp vagy Belting, de ez inkább csak a tájékozottsághoz elég. Emiatt aztán nem is foglalkozom régebbi korok művészetével, bár látogatóként szívesen járok ilyen kiállításokra. Rendkívül sokra tartom a művészettörténész barátaim ízlését, de úgy gondolom, hogy kortárs műalkotások értelmezésében az esztétikai perspektíva - amit én is alkalmazok egy-egy elemzés során - rendszerint izgalmas és autentikus eredményekhez vezet. Ha már megkérdezte: igen, volt olyan pillanat, amikor elgondolkodtam ezen. Amikor meghívtak egy egyetemre művészettörténetet tanítani, hezitáltam, meddig mehetek el. Aztán úgy döntöttem, hogy a modernitás előtti korszakokig semmiképpen. Így állt elő az a helyzet, hogy attól az időszaktól kezdtem tanítani a művészettörténetet, amikor az Hans Belting szerint éppen véget ér. Egyébként nagyon élveztem, főként, mikor először adtam elő.

KAPCSOLÓDÓ CIKK