A Placebo pont a legjobb számait hagyta ki a Szigeten; úgy csinált, mintha valódi rockzenekar lenne, pedig nem ebben van az ereje.

Fotó: Mudra László [origo]

További fotókért kattintson a képre!

Azért a Placebót nem igazán lehet bántani. Ahogy korábban a kritikusunk is megfogalmazta, erre a zenére egyszerűen király volt fiatalnak lenni - még ha minden nap nem is találkozott vele minden lökött tinédzser. Nem is vártam sokat a koncerttől, csak hogy néhány órára idézze fel a kétezres évek elejét. A Placebo viszont másképp gondolkodott, és sajnos a lehető legrosszabbul sült el minden. A zenekar mintha szeretné átlépni és megtagadni az aranykorszakát, és a legutóbbi albumot (Battle For The Sun, kritikánk itt) reklámozó turné után változatlanul az újabb számait erőlteti. Pedig a placebóság, ha létezik ilyesmi, akkor kurva messze áll ezektől a számoktól.

Fotó: Mudra László [origo]

További fotókért kattintson a képre!

Mert ha egyetlen számot kéne kiemelni ettől a rohadt együttestől, akkor az biztosan a Without You I'm Nothing lenne, amire egykor David Bowie is felfigyelt. Rengeteg őrülten unalmasan nyöszörgő kortársával ellentétben (amilyen például a Coldplay is volt), a Placebónak sikerült egy örökérvényű, slágerszerű számot is írnia, amiben ott van minden, amiről a zenekart meg lehetne ismerni: dekadencia, parolázás a halállal, megjátszott (vagy nem) súlyos érzelmek, satöbbi. A gitárok pedig úgy kerülgetik egymást, mintha a Crosby, Stills, Nash And Young egyik erősebb száma lenne. Az idei Szigeten viszont sem ezt, sem egyéb, definitívnek mondható Placebo-számot nem játszottak el. Nagyon hiányzott a Sleeping With Ghosts, a Nancy Boy és rengeteg más. Pedig nyilvánvaló volt, hogy a közönség is a régebbi számokat hallgatná - az első sikongatást persze a Special Needs hozta.

Fotó: Mudra László [origo]

További fotókért kattintson a képre!

Meglehetősen unalmasan és érthetetlenül halkan ment a koncert, a tömeggel valamiért még mindig nem tudnak mit kezdeni a szigetes hangosítók, kísérjenek amúgy bármilyen zenekart, és jöjjenek amúgy bármelyik országból. Majdnem olyan halk volt, mint néhány éve a Iron Maiden. Brian Molko pedig meghízott. Eddig kiégett tanárnőként jellemeztük, most viszont - bizonyos értelemben - sikerült megférfiasodnia. Olyan negyvenes férfivá érett, akitől nem áll távol a bontott doboz sör és a meccsnézés. A fiatalkori androgün meg ilyen-olyan karizmának régen lőttek. A dobos viszont a legutóbbi koncert után megint hozta a műsort. Ha valakinek sikerült erőt, tököt meg ilyesmit hoznia a fellépésbe, az nyilvánvalóan ő volt; de azért ez sem volt elég, hogy kirántsa a koncertet a lagymatagságból.

Fotó: Mudra László [origo]

További fotókért kattintson a képre!

A Placebo sajnos tényleg a legrosszabb formájában látogatja a fesztiválokat. Nem láthatunk Molko fejébe, de valószínűleg rohadtul unhatja a korábbi számokat, és ezért valamiért megpróbálnak úgy csinálni, mintha valódi rockzenekar lennének. A Battle For The Sun, a Meds és a boldog kánonba valamiért beválogatott Black Market Music számai viszont egy-két kivételtől eltekintve egyszerűen szarok. A Placebo pedig - a torzított gitárok ellenére - nem veszélyes rockzenekar, hanem valami más. Ez a furcsa másság pedig idén egyáltalán nem jött ki. A Bitter End volt a fellépés egyetlen eleven, lüktető pillanata: mintha Molko is elmosolyodott volna azon, hogy mennyire szeretik a számot az emberek, de könnyen lehet, hogy ezt csak én akarom belelátni. Egy tisztességes világban a most látott Placebo feloszlana a fenébe. C-