Bábok! Robot! Szexi tánc! Kid Koala a Quartnak

2013.03.02. 18:18
Péntek este az Akváriumban Kid Koala és három táncoslány, no meg bábok, robotok és a közönség vállalkozó kedvű tagjai adták elő a Vinyl Vaudeville show-t. Előtte a kanadai dj-vel / lemezjátszóművésszel arról beszélgettünk, hogy hangszer-e a lemezjátszó, mi mindenben van ott a blues. A világ legrosszabb csajozós szövegei is szóba kerültek.

Sok helyütt elmondtad, hogy a 12 Bit Blues [lemezkritikánk itt olvasható] egy gyerekkori álom megvalósítása...

Igen, már ami a stúdiófelszerelést illeti. Volt ez a SP-1200 nevű sampler [a hiphop aranykorában nagyon sok producer által használt gép], amire nagyon vágytam gyerekkoromban, de rettentő drága volt akkor. Hajnali ötkor újságot hordtam ki, ez volt az első munkám gimis koromban, de esélyem sem volt arra, hogy ebből összegyűjtsek annyi pénzt, amennyibe került. Akkoriban ez volt a legfejlettebb gép, de a mai viszonyokhoz képest rettentő korlátozott a tudása. Úgyhogy ma az eredeti ár töredékéért árulják használtan.

Nekem úgy tűnt, hogy a színpadi show-ban is van valami gyermeki, felhőtlen szórakozás.

Igen, ez igazából tényleg kabaré [a címe, Vinyl Vaudeville ezt jelent: Vinyl Kabaré]. Az egész onnan indult, hogy a 12 Bit Blues dalait elő akartam adni élőben, de ezek egy része elég lassú, vagyis nem elég gyors ahhoz, hogy táncolni tudjanak rá az emberek. Adirával [Adira Amram, a műsorban szereplő tánccsoport vezetője] sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan tudjuk megoldani, hogy akkor is szórakoztató maradjon a show, amikor a tempó mondjuk 60 BPM körül van. Így jött a koreográfia, a bábok, az interakció: hogy legalábbis a látvány dinamikus legyen akkor is, amikor a tempó nem az. A lényeg az, hogy minden dal szórakoztató legyen, és ahogy előrehaladunk az időben, az egész egyre furább és meglepőbb lesz. Számunkra is nagyon jó móka előadni. Nem olyan, hogy [hadar] "na, fogjuk a hangszereket, játsszuk el ezt a dalt" - "na, fogjuk a hangszereket, játsszuk el ezt a dalt" - "na, fogjuk a hangszereket, játsszuk el ezt a dalt"... Hanem: "Hú! Most jönnek a bábok! Most jön a robot! Most jön a szexi tánc!"

Forrás: Brindza Csaba

A show-ról még több képen lehet megnézni a fotóra vagy ide kattintva

Előadtátok olyan közönségnek is, amelyik inkább a blues felől jött?

Igen, Amerikában az NPR [kb. az amerikai közrádió] sokat játszotta a lemezt, és így sok olyan emberhez is eljutott, akik nem ismerték a korábbi dolgaimat, viszont a bluest szeretik. Sokan eljöttek és úgy tűnt, hogy tetszik nekik a show; igyekeztünk, hogy szórakoztató legyen mindenki számára, akármilyen zenét is szeret. Adira és a lányok igazi nagy szórakoztató művészek. Hat éve láttam egy műsorukat, akkor gondoltam, hogy muszáj lesz egyszer velük dolgoznom.

A lemez számai számodra dalok, mármint a szó hagyományos értelmében?

Hát... néha igen. Végül is ha belegondolsz, vannak olyan blues-dalok, amikben két ütem ismétlődik és arra kiabálnak rá [nevet]. De persze nem ez a lényeg bennük. Szóval számomra a blues az a zene, amelyik nem fél attól, hogy az élet komolyabb, sötétebb oldalával foglalkozzon. És ezt próbáltam meg én is ezzel a lemezzel. Még akkor is, ha a számok egy része bulis, valójában azért bulizol, mert így küzdesz meg a nehézségekkel. [nevet] A 5 Bit Blues és a 6 Bit Blues című számok például depressziós, melankolikus blues-dalok; a 2 Bit és a 7 Bit sokkal pörgősebb. De végső soron a lemez számomra egyfajta tanulmány volt: hogyan néz ki a Delta blues, ha egészen másfajta zenei eszközökkel közelítjük meg, lemezjátszóval, samplerrel. Illetve fordítva: mi történik, ha az SP-1200-et nem hiphop-lemez készítésére használjuk, amire hagyományosan szokták. Ez volt a kihívás, amit magam elé állítottam.

Forrás: Csatári Gergely

Tervezel még ilyen számokat készíteni, mint amik a 12 Bit Blueson vannak?

Számomra minden összefügg. Az ezelőtti projektemnek az volt a neve, hogy The Slew, és ezzel egy sludge-blues lemezt készítettünk, amit az új lemez előtanulmányának is fel lehet fogni. Legalábbis akkor indultam el ebbe az irányba, akkor jöttem rá, hogy a legtöbb zene, amit szeretek, valahogy a bluesból jön, legyen szó a hiphopról, rockról, jazzről. Szóval akármit fogok csinálni, annak köze lesz a blueshoz, még akkor is, ha nem ilyen nyilvánvaló módon. Annyira alapvető ez a zenei forma.

A Carpal Tunnel Syndrome című 2000-es nagylemezeden sok olyan szövegrészlet van, ami arról szól, hogy a dj-k nem is zenészek.

Igen, és az a lemez számomra nem is egy hagyományos zenei album. Sokkal inkább olyan komikus lemez, mint amiket Cheech & Chong, a Monty Python csinált, vagy a Muppet Show-albumok. A párbeszédek, a történetmesélés, a vicces szituációk legalább annyira fontosak, mint a zenei részek. Persze van rajta zene is, de még sok minden más: viccek, sztorik, nevetés, érzelmek... Alapvetően azért csináltam ilyenre a bemutatkozó lemezemet, mert tudtam, hogy nem akarom a teljes karrieremet zenei albumok készítésével tölteni; nem akarom, hogy egy táncoltató dj-ként vagy popzenészként könyveljenek el. Nem az volt a célom, hogy slágerlistára kerüljek vagy hogy bekerüljön a rádióba egy slágerem, hanem az, hogy egy megalkossak egy hülye kis világot, egy halom fura szereplőt, akik egymással kapcsolatba lépnek, mint ahogy a Muppet Show-ban. Például a Barhopper című számban tulajdonképpen az történik, hogy egy részeg ember a világ legrosszabb csajozós szövegeivel támad le egy csajt; a Fender Bender meg olyan, mint amikor emberek parkolóhelyre vadásznak és összekoccannak, aztán meg üvöltöznek egymással.

Forrás: Csatári Gergely

De a viccet leszámítva is úgy érezted akkoriban, hogy sokan vannak, akik a dj-ket nem tartják zenészeknek? Ez változott azóta?

Hát nem tudom. Sokan mondják, hogy én "zenei módon" játszom a lemezjátszom. De azt hiszem, a válasz attól függ, hogy melyik Kid Koalát kérdezed. [nevet] Néha tényleg hangszerként játszom a lemezjátszón; máskor meg csak felteszek egy rocklemezt, hogy táncojlanak rá; megint máskor produceri eszközként használom, ambientes rétegeket játszom be róla... Az első lemezeimen leginkább az érdekelt, hogy felkutassak minél több érdekes szöveges hangmintát, elfelejtett oktató lemezeket, ilyesmiket. Később viszont olyan eszközként is használtam a lemezjátszót, ami a zeneszerzésben segít; most inkább ez érdekel. Egy csomóan nem hiszik el, hogy ilyen is van, nem látnak túl azon, hogy "a dj mások által megírt zenékből játszik be részleteket". Pedig azt is meg lehet csinálni, hogy mondjuk van a fejemben egy akkordmenet, és szeretném ezt gitáron hallani - tizenöt éve azt csináltam volna, hogy keresek egy lemezt, amin ez hallható; de most sokkal inkább azt az utat választom, hogy feljátszok egy hangot a gitáron, és az akkord többi hangját ebből készítem el hangmagasság-manipulációval, és aztán ezeket egymásra rétegzem. És így ez az egész "hangszer - nem hangszer" vita értelmét veszti. A Space Cadet című lemezen például egyáltalán nem is használtam hangmintákat. Van a stúdiómban egy lemezvágó, és egy-egy hangból vagy akkordból tudok készíteni lemezeket, aztán ezeket manipulálom és scratchelem a lemezen. Szóval a lemezjátszó olyan, mint egy kaméleon. Ami meg azt illeti, hogy mennyit kellett gyakorolnom: hát legalább annyit, mint a zongorán, amikor gyerekkoromban azt tanultam. Szóval attól még, hogy "csak egy gép", ahhoz, hogy jól tudjad használni, ezen is naponta több órát kell gyakorolnod. De egyébként ezt is élvezem.

Még mindig gyakorolsz?

Igen, persze.

***

Kid Koala Vinyl Kabaréja tényleg inkább ez volt: egy roppant szórakoztató show, és nem annyira egy zenei előadás. Persze végig szólt a zene: felváltva a 12 Bit Blues - fontos: tök jó - számainak meglehetősen albumhű, ámde a legendás samplerrel és a három lemezjátszóval élőben reprodukált változatai; illetve dj-zés, ami meg a buliztató előadás és a virtuóz dj-tudás bemutatója között ingázott és volt benne minden a Beastie Boystól a Slayerig. De ha így történelmi távlatból, vagyis másnap visszagondolok az eseményre, akkor nem ezek jutnak eszembe (leszámítva a Slayerbe mixelt száguldó breakbeateket, az azért fasza volt), hanem tényleg a show. (Éppen ezért többet mond a buliról, ha a kedves olvasó az alábbi képre vagy ide kattintva inkább végignézegeti a galériát.)

Forrás: Brindza Csaba

A táncoslányok által előadott, önironikusan mesterkélt, de azért így is szexi koreográfiák; a bábozás; az, hogy a lányok segítségével Kid Koala megtanította a közönségnek a négyéves lánya kedvenc számához tartozó táncot. Hogy egy "chivel hajtott helikoptert" (a fenti képen) kellett eljuttatni a színpadig, és Kid Koala úgy definiálta a chit, hogy "belső kungfu energia", majd a közönség szerencsétlenkedése után megjegyezte, hogy igen, ez rettenetes volt. Hogy volt vonatozás, miközben Adira Amram azt kiabálta, hogy "vonat! vonat!" Vagy a legjobb poén, amikor még a három táncosnő által előadott bevezetés közben Amram bemutatott egy sajtburger alakú kazut (a világ legegyszerűbb hangszere, csak azt kell tudni, hogy nem fújni kell, hanem beleénekelni), majd ezt mondta: "köszönöm, hogy megoszthattam a kultúrámat veletek!" Meg a vége, amikor a közönségből két fickó kazupárbajt vívott, majd a nyertes (vagy mindketten, ezt nem láttam) bármit választhatott a merch-asztalról, és mindenki kivonatozott az előtérbe - ritka jó hangulatú befejezés volt, mindenféle kínos "visszajönnek vagy mi lesz?" izé nélkül átment a show barizásba és fotózkodásba.

Forrás: Brindza Csaba

Egyedül azt lehetett kifogásolni, hogy elég sokszor úgy tűnt, a show azért van, mert Kid Koala nem bízik annyira magában a zenében (lásd az interjút is). Persze tényleg nem a hajnali egy óra a legalkalmasabb időpont arra, hogy az ember fura hiphop-blues keveréket hallgasson, legalábbis ennek lassabb fajtáit. Ugyanakkor a sok szórakoztatás néha zavaróan elfedte, hogy a zenében is érdekes dolgok történnek. Például jó lett volna, de nehéz, sőt, majdnem lehetetlen volt arra koncentrálni, hogy egy minimalista, de húzós blues-alapra (erre) milyen szuper elektronikus űrhangokat játszik rá, ha közben a színpadon egy robot nyomkod egy bábszintit. B+