Soha többet nem láttam élve a lányomat

Interjú Mitch Winhouse-zal, Amy Winehouse apjával, lányáról szóló könyve megjelenése apropóján.

Amy Winehouse, a 21. század egyik legsikeresebb, sokak szerint legtehetségesebb énekesnője 27 évesen alkoholmérgezésbe halt bele. Apja könyvet írt róla, amely immár magyarul is olvasható. Elolvastuk, és a könyvbemutatón beszélgettünk is Mitch Winehouse-zal.

Az Amy, a lányom rendkívül fárasztó, unalmas és nyomasztó könyv. Ha nem kellett volna, valószínűleg nem olvastam volna el - másfelől viszont egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam, mert nagyon is hatásos. Alapvetően nem Amy Winehouse-ról szól, hanem arról, hogy milyen volt az ő apjának lenni; tágabban: hogy milyen egy drogfüggő, majd alkoholista fiatal híresség apjának lenni. Az derül ki belőle, hogy pont ilyen, mint a könyv: nyomasztó, fárasztó és egy sajátos módon unalmas is, vagy legalábbis rendkívül monoton.

A közel 340 oldalból az első 71 szépen eltelik gyerek- és fiatalkori emlékekkel. Amikor először előjön Amy alkoholproblémája, az apja még azt mondja, hogy szerinte jól van, nem kell elvonóra mennie - ami aztán pont így bekerült a Rehab című slágerbe. Az ivással eleinte lámpalázát kezelő, illetve füvező Amy aztán a 76. oldalon összejön későbbi férjével, Blake Fielder-Civillel, és rászokik a kemény drogokra, amelyekről korábban azt vallotta, hogy "a hülyéknek valók".

Innentől pedig 250 oldalon keresztül legfőképp arról van szó, hogy: Amy drogozik; azt mondja, hogy leszokik; visszaesik; elvonóra küldik; kijön, visszaesik; most már tényleg elhatározza, hogy leszokik; pár napig tiszta, aztán visszaesik; elkezd egy másik kezelést, de visszaesik stb. stb. Aztán leáll a kokainról, heroinról, crackről, viszont elkezd keményen inni. Elhatározza, hogy leszokik; egy darabig jól is megy minden; visszaesik; kórházba kerül; kijön, visszaesik stb. stb. Már majdnem úgy néz ki, hogy jó úton halad a leszokás felé, amikor újra iszik, és belehal az alkoholmérgezésbe. Közben persze szupersztár lesz, illetve történik egy s más, de csak pont annyi, hogy ne hajítsuk a könyvet a sarokba.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Mindezt Mitch Winehouse különösebb írói lelemények nélkül, időrendben meséli el, és ettől válik hamar fárasztóvá és unalmassá a könyv, miközben naná, hogy nyomasztó. Viszont pont ez a lényeg: hogy - remélem, sosem tudom meg, de - nagyon hitelesnek tűnik, hogy pont ilyen lehet egy drogfüggő apjának az élete. A sokadik, nagyon sokadik hasonló történet után Mitch Winehouse így foglalja össze tapasztatalatait: "Ha egy drogfüggőt szeret és ápol az ember, akkor a legnehezebb az, hogy minden egyes nap egy újabb legrosszabb nap. Kívülről úgy tűnhet, mintha nem lenne se vége, se hossza, mintha állandóan ugyanazok az események ismétlődnének újra és újra. A napok szüntelen szorongásban telnek, ahogy várod a híreket, aztán következik a lázas rohanás, ha rosszra fordul a helyzet, és az a tudat, hogy hiába teszel meg minden tőled telhetőt, valószínűleg megint ugyanott fogsz kikötni. Még az úgynevezett jobb napoknak sem örülhetsz felhőtlenül." Az interjún azt mondta, hogy "egy nap jobb, örülsz, hogy elindult a gyógyulás útján, aztán megint rossz, aztán megint kicsit jobb. Folyamatos küzdés az életed, és közben úgy érzed, hogy teljesen magadra vagy utalva. Pedig veled egy időben százezer szülő megy át pont ugyanezeken, itt Magyarországon is sokan."

Ha ezt nem a 200. oldalon mondaná el, hanem hamarabb, ha leírna három, öt, akár tíz hasonló történetet, majd közölné, hogy "és ugyanez ment még évekig", akkor az olvasó azt mondaná: igen, a drog rossz, drogos gyerek apjának lenni rossz, ma is megtudtam valami meglepő, új információt, lépjünk tovább. Ha elképesztő költői erővel összesűrítené az eseményeket (amúgy mi sem áll tőle távolabb), okozhatna katarzist, de a végeredmény kb. ugyanez lenne. Viszont ezzel a "mindent elmondok sorban pont úgy, ahogy átéltem" fapados megközelítéssel az olvasó is átélheti azt, amiről szó van - noha nyilván milliószoros kicsinyítésben, hiszen egy könyvet olvasunk egy-két napig, és nem egy drogos lányt próbálunk megmenteni, vagy legalább életben tartani évekig.

A könyv hatása tehát éppen teljes irodalmiatlanságában rejlik. Pedig, mint Mitch Winehouse elárulta, egy író barátja segített neki, "de a szavak mind az enyéim", inkább csak az időrend összerakásában kellett a támogatás. Ebben egyébként leginkább az segített, hogy amikor Amy a droghoz nyúlt, Mitch elkezdett naplót írni. "Az alapján nagyon pontosan meg tudom mondani, hogy egy bizonyos napon mi történt, hogyan éreztem magam." Egyedül a bevezetőben felfedezhető némi szerkesztői tudatosság: előkerülnek gyerekkori fotók, együtt nézegetik, Amy boldog - majd egy mondat: "Soha többet nem láttam élve a lányomat."

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Leginkább ezért érdemes elolvasni az Amy, a lányomat. Aki arra kíváncsi, mi történt Amy Winehouse-zal, az nagyjából megkapja azt a sztorit, amit annak idején a magyar újságokból is bőven meg lehetett ismerni: a roppant tehetséges lányról, a viszonylag sikeres első, a világot letaroló második lemezről; a Blake Fielder-Civillel való viharos viszonyról, válásról; botrányokról, verekedésekről, nyögvenyelősen megkezdett harmadik lemezről.

Mitch Winehouse sokat foglalkozik Blake aljasságával ("a legnagyobb senkiházi faszfej, akibe Isten valaha életet lehelt" - írja róla), és jól láthatóan még most is haragszik rá. Arról, hogy a volt férj néhány napja, nagyobb médiafelhajtás közepette először kereste fel Amy sírját, és ott fotózkodott, azt mondta: "nagyon rossz ízlésre vall - de nem tudom ezt megakadályozni." A családja is megkapja a magáét, no meg a mindenféle barátok, akiket rendszeresen kirúgdos Amy lakásából. ("A következő vasárnap négy olyan embert kellett kihajítanom Amy lakásából, akinek nem tetszett a képe" - közli egyszer csak úgy futólag.)

Ahhoz képest, hogy az Amy Winehouse - Pete Doherty kapcsolattal rengeteget foglalkoztak annak idején a lapok, az énekes-gitáros meglepően keveset szerepel a könyvben. Az interjún is megerősítette, hogy szerinte az egész szóra sem érdemes, "Pete egy senki, aki öt másodpercre megjelent Amy életében. De aztán elkergettem a kisfiúcskát" - mondta tömören. Ezt a könyvben így írja le: "Doherty ivászatairól és drogos elhajlásairól szóló hírekkel voltak tele az újságok, úgyhogy semmiképp se akartam, hogy Amy közelében legyen. Kidobtam a szobából. Később egyesek azt híresztelték, hogy fejbe vágtam a gitárjával. Ezt nem kommentálnám, de az igaz, hogy fogta a fejét, amikor elhagyta a szobát."

Aki nem ismeri, annak meglepő lehet az angol bulvársajtó működéséről szóló sok csúnya anekdota. Sokat hazudnak, aljas trükköket vetnek be, és mindenféle félig vagy egyáltalán nem igaz sztorikért fizetnek nagy összegeket. (Mitchnek nem, vagy nem ír erről.) Mitch Winehouse az interjún elmondta, hogy mostanában már kevésbé kritikus a médiával, mert az Amy Winehouse Alapítványhoz nagyon támogatóan állnak hozzá, kifejezetten jókat írnak róla. Már csak azért sem akar túl rosszat mondani a sajtóról, nehogy vége szakadjon ennek a jóindulatnak.

Szerinte amúgy mindig van valami részigazság abban, amit írnak, csak éppen lehet, hogy ez egy százalék, a maradék 99 pedig torzítás. Elmesélte például azt - a könyvben is szereplő - esetet, amikor az volt a "botrány", hogy Amy fehérneműben rohangászik Londonban. Valójában az történt, hogy becsöngetett hozzá egy fotós, ő azt hitte, hogy egy barátja érkezik, ezért nem öltözött fel, mielőtt ajtót nyitott volna. Vagyis a fehérnemű stimmelt, az összes többi kitaláció volt. De Mitch Winehouse szerint a legtöbb olvasó azért tisztában van azzal, hogy kétkedéssel kell fogadni, amit a bulvárlapok írnak.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Amy Winehouse-ról mint zenészről nem sok minden derül ki. Erről nem csak Mitch tehet: Amy nem szerette neki megmutatni a dalait, mielőtt megjelentek volna. Sokszor kiderül persze, hogy milyen csodálatos, nagyszerű tehetség, de a részletek elnagyoltak maradnak. Erről ezt mondta: "Amy a lányom volt, szerettem, ahogy csak egy apa szeretheti a lányát. Mindig a legközepén voltam annak, ami vele történt, akár a jó, akár a rossz dolgoknak, ezért nem igazán volt időm, hogy rendesen meghallgassam a zenéjét. Azzal kellett foglalkoznom, hogy mondjuk elérje a repülőjét, és aztán rajta is maradjon. Így egészen mostanáig észre sem vettem, hogy milyen nagy hatással volt az emberekre. És most már azt is tudom, hogy zseni volt." Elismeri például Adele-t, de szerinte Amyt nem is lehet vele egy lapon említeni.

"Nemcsak énekesnek volt nagyszerű, hanem dalszerzőnek is. Nem is értem, hogy egyáltalán honnan jött ez, hogy csinálta. Például Spanyolországban nyaraltunk, néha eltűnt a szobájában, aztán lement fürdeni, majd vissza a gitárhoz. Aztán ebből lett a Back To Black." Mostanában már bírja hallgatni elhunyt lánya zenéjét, ha megszólal a rádióban. A videókat viszont nehéz néznie, a sajtótájékoztatón el is sírta magát egy bejátszás közben.

A könyv zenével kapcsolatos részeiből talán az a legérdekesebb, hogy zeneipari oldalról milyen mélyen benne vannak a történetben. Raye Cosbert menedzser az egyik leggyakrabban visszatérő szereplő, aki rendszeresen részt vesz a szűk körű családi-baráti konzultációkon, hogy mégis mi legyen Amyvel. Mi több, a Universal brit részlegének vezetője is többször személyesen igyekszik közbeavatkozni, pedig azt hihetnénk, hogy egy ekkora lemezkiadónál már hozzászoktak annyira a balhés sztárokhoz, és nem jutnak ilyen magas szintig a problémák. Amy amúgy utálja az "öltönyösöket"; még karrierje kezdetén menedzsere berakta egy kukába (szó szerint), és csak akkor volt hajlandó kiengedni, amikor megígérte, hogy elmegy egy megbeszélésre. (Amúgy a könyvben legalább ezer olyan találkozó van, amely Amy vagy Blake hibájából elmarad.) Az interjún Mitch Winehouse erről azt mondta, hogy bár az emberek hajlamosak a zeneipart "szívtelen gépezetként" elképzelni, valójában ők csak szeretettel találkoztak. "Soha nem siettették Amyt. Azt mondták neki, hogy akkor csináljon lemezt, amikor akar, a turnézást sem erőltették. Nem volt rajta semmilyen nyomás, legalábbis a menedzserek, a kiadó részéről. Csak azok az elvárások voltak, amelyeket Amy maga támasztott magával szemben. Úgy gondolta, hogy ha zenélhet, akkor a munka segít neki a leszokásban is."

Nagyobb baj, hogy Amy Winehouse-ról mint emberről sem tudunk meg igazán sokat, pedig apjának kifejezett célja ez: "remélem, ha elolvassák ezt a könyvet, jobban megértik majd, és másként fogják megítélni az én egyetlen lányomat, Amyt." Túl azon, hogy zenész és drogos ill. alkoholista, kiderül, hogy gyerekkora óta makacs és önfejű; szeret a figyelem középpontjában lenni, bár lámpalázas; amikor jó passzban van, szeret viccelni, apját ugratni (például fehérneműket, szexi hálóinget vásároltat vele); nagyon szereti a családját és nagy a szíve. Büszke a díjaira, főleg azokra, amelyeket a szakmától kap. Imádja a KFC-t, és mellének megműttetése után az orrát is szerette volna. Ez nem valami sok egy olyan könyv esetében, amely ugye csak róla szól. Mitch Winehouse-nak ráadásul egyáltalán nem célja, hogy holmi lelkizésekbe bonyolódjon. Amy gyerekkora óta mindenhonnan elkésik, ez van, ne keressük, hogy miért alakult így, mi lehet az oka.

De még mindig jobban járt, mint Blake Fielder-Civil, akiről pontosan annyit tudunk meg, hogy faszfej, drogos és manipulatív. Azt már nem, hogy Amy miért vonzódik hozzá annyira - de itt legalább Mitch bevallja, hogy fogalma sem volt erről. A jó és rossz (vagyis drogos) barátok végtelen sora, az orvosok teljesen összemosódnak, még Andrew, a testőr az, akit viszonylag jól meg lehet különböztetni. Merthogy a sztárság elég kevés formában jelenik meg a drogos mindennapokban: a bulvárlapok figyelme mellett abban, hogy van pénz saját testőrre, és viszonylag ritkák az anyagi problémák.

A könyv angolul 2012 nyarán, kevesebb mint egy évvel Amy Winehouse halála után jelent meg. Az eladások után a bevételeket az Amy Winehouse Alapítvány kapja. Mitch Winehouse a könyvet bemutató sajtótájékoztatón hosszan beszélt arról, hogy a gyerekek és hajléktalanok megsegítése a céljuk, folytatva azt, amit Amy életében elkezdett. Legfőbb tevékenységük az iskolai drogmegelőző programok támogatása, de például halálos betegségben szenvedő gyerekeknek is építtetnek zeneszobát. A könyv végén azt írja, hogy a brit kormány részéről nem látott fogadókészséget a bentlakásos elvonók támogatására. Ezt megerősítette az interjún is, és szerinte semmi nem változott ezen a téren azóta sem. "Ezeket az embereket hagyják meghalni" - fogalmazott. Pedig szerinte anyagilag is megérné a leszoktatás támogatására. Igaz, hogy az elvonók fenntartása pénzbe kerül, de megelőzhető lenne sok bűneset, a leszokottak visszatérnének a világba, adót fizetnének, "a társadalom értékes tagjai lehetnének".

Mitch Winehouse, Amy, a lányom, 2014, Rózsavölgyi, 340 oldal, 3990 Ft.