A Gangnam Style miért nem világzene? - Miles Cleret a Quartnak

A Soundway kiadó főleg afrikai válogatáslemezeiről, újrakiadásairól híres, de a világ más tájairól is meghatározó gyűjteményeket hozott össze, valamint új zenekarokkal is foglalkozik. 2002-ben indult a nagy figyelmet kiváltó Ghana Soundz válogatással, amelyet Miles Cleret kiadóvezető azért rakott össze, mert egyszerűen beleszeretett az országon kívül gyakorlatilag ismeretlen zenébe. Az azóta eltelt időben e terület egyik meghatározó kiadójává lett a Soundway. Miles Cleret tavaly járt Budapesten DJ-zni. Előtte beszélgettünk arról, hogy az elmúlt bő évtized - az internet terjedése, a specialista szakblogok megjelenése, illetve meglehetősen sok, szintén újrakiadásokkal foglalkozó vetélytárs indulása - hogyan hatott a tevékenységére. Nem lehetett megkerülni a világzene kérdését sem.

Fotó: Csatári Gergely

2002-ben, amikora Ghana Soundz megjelent, még korántsem volt ennyire jelen az internet az életünkben, illetve a zeneiparban, mint ma. Hogyan változott a Soundway működése az internet terjedésével?

Egyrészt könnyebb, másrészt nehezebb lett a dolgunk. Ahogy egyre nőtt a kiadó, a katalógusunk, egy idő után már nem kellett azzal foglalkoznunk, hogy a brandet eladjuk: a közönség már tudja, mi az a Soundway, mit várhat tőlünk. Másfelől meg ugye kevesebb lemez fogy. Főleg a fiatalok nem tulajdonítanak olyan értéket a zenének, mint ahogy azt korábban megszoktuk. Korábban a kiadók elsősorban arra építettek, hogy fiataloknak adtak el lemezeket, leszámítva mondjuk a klasszikus zenére specializált cégeket. Ha ezt a lemezvásárló réteg eltűnik, akkor nagyon komoly gondban vagyunk. Márpedig ma nincs benne a fiatalokban az, hogy pénzt fizessenek a zenéért. Ha mégis, akkor inkább vinylre költenek, ami persze menő, csak drágább is. Ironikus, hogy most sokkal több nagyon jó zenéhez lehet hozzáférni, mint bármikor korábban, és közben sokkal nehezebb lemezt eladni. Bármilyen zenét, bármilyen időszakból, bármilyen területről bármikor meghallgathatsz, akár most a telefonodon. Ez persze nagyon jó is - ha a tizenhat éves kori önmagamnak valaki azt mondja, hogy ez lehetséges, hát azt mondja: "yeah, kérem, most!" Másfelől meg mintha túlságosan természetesnek vennénk ezt a hozzáférést. Mindez azért is fura, mert ha megkérdezel egy zenészt, hogy miért csinálja ezt az egészet, akkor az első dolog, amit mondani fog, az az, hogy minél többen hallják a zenéjét. És miközben ez egyre könnyebb lesz, aközben a maguk a zenészek egyre nehezebb élnek meg. Ráadásul manapság egyre nehezebb egyáltalán felmérni, hogy ténylegesen hányan hallják a zenédet. Régen egyszerűbb volt, tudtad, hogy hány lemezt adtál el. Ma meg teljesen követhetetlen, hogy hányan streamelték, töltötték le, rakták fel az Ipodjukra stb. Szóval a lényeg az, hogy ha tudod, támogasd a zenészeket.

A Soundway viszont részben pont azzal foglalkozik, hogy korábban nem vagy csak kevesek számára hozzáférhető zenéket ad ki. Vannak még egyáltalán felfedezetlen területek?

Vannak, bár egyre kevesebb, hiszen egyre többen dolgoznak azon, hogy ilyen területeket fedezzenek fel, ami persze fantasztikus dolog. Amikor én elkezdtem lemezeket vásárolni, hetekig kellett vadásznom Londonban egyetlen, mondjuk Ghánában vagy Nigériában kijött lemezt; most meg a telefonodon válogathatsz több ezer ilyenből. Közben viszont nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy szükséges, hogy a hallgató részéről legyen valami befektetés, legyen szó arról, hogy pénzt fizet, vagy valami más módon támogatja a zenét. Mindannyian bűnösök vagyunk abban, hogy nem támogatjuk eléggé a zenészeket, még a leginkább elkötelezett hallgatók is. Ha erről elfeledkezünk, akkor tíz-tizenöt év múlva annyira összezsugorodik a zeneipar, hogy csak koncertek lesznek, felvételen pedig csak a múlt zenéje. Szóval egyszerre lelkesítő és elszomorító a helyzet.

Abból a szempontból is változott a kontextus 2002 óta, hogy mára elég sok olyan blog lett, mint mondjuk az Awesome Tapes From Africa, ahová rengeteg, korábban hozzáférhetetlen zenét töltenek fel. Ez hogyan hatott a Soundwayre?

Azt azért tudni kell, hogy a megcélzott vásárlóközönség maximum 5-10 százaléka követi ezeket a blogokat; azok, akik egyrészt nagyon rá vannak kattanva a zenére, másrészt van arra idejük, hogy napi több órát eltöltsenek ezzel. Persze nagyrészt közülük kerülnek ki azok is, akik követik és támogatják a kiadót. A blogok szerepe szerintem ma nagyjából az, ami a lemezboltoké volt, amíg azok léteztek: ott találkoznak, beszélgetnek a zenerajongók.

Nemcsak új blogok, elég sok, többé-kevésbé hasonló profilú új kiadó is indult, mióta a Soundway elindult. Ez hogyan hat rátok?

Ez általában véve jó dolog, bár nem mindig könnyíti meg a mi dolgunkat. Például amikor egy válogatást tervezel, és tudod, hogy ugyanezen a területen mások is dolgoznak, de azt nem, hogy pontosan micsodán - akkor meg kell küzdeni a hallgatók figyelméért. És megy az ipari titkolódzás, az egók versenye. [nevet] De hát korábban is voltak válogatások, azelőtt is, hogy mi indultunk. Ez az egész jó a fogyasztóknak, a zenerajongóknak. Ott van még a generációs kérdés is. Ha most azt mondanád, hogy csináljak egy olyan válogatást, mint az első, a Ghana Soundz volt - amibe rengeteg időt és pénzt öltem bele, közben meg semmit nem kerestem rajta -, szóval ha egy ilyen ötletet ma megpróbálnál eladni nekem, valószínűleg nemet mondanék rá. Nincs erre időm, foglalkoznom kell az üzlettel, az új zenekaraimmal, a családdal stb. Szóval jó, hogy a mai huszonéveseknek van annyi idejük és lelkesedésük, hogy hasonló munkákat elvégezzenek, mint én akkoriban: hogy tényleg elmélyedjenek valamiben, aminek üzletileg esetleg semmi értelme nincs. Ez mindig így lesz: huszonévesen olyasmikre van időd, amire később nem lesz. Az pedig hízelgő, ha esetleg inspirációt nyújthattunk ilyen projektekhez.

Rutinszerűbbé vált az összeállítások készítése?

Igen, néha rutinszerűbb. Többek között ezért is vágtam bele abba, hogy új zenekarokkal foglalkozzak. Másrészt pedig néhány éve rájöttem, hogy a legtöbb előadó, akiket a válogatásainkon szerepeltetünk, a maga idejében nem igazán volt kelendő, mondjuk nagyon megelőzte a korát a hetvenes években. Ha akkoriban a kiadók nem vállaltak volna velük kockázatot, akkor mi most nem állíthatnánk össze a zenéikből válogatásokat. Úgyhogy majdhogynem kötelességem, hogy én magam is kockázatot vállaljak, hogy új, a határokat feszegető zenekarokal foglalkozzak. Számukra egyre nehezebb szerződéshez jutni, lemezt felvenni, ugyanis a bevett világzenei ipar megközelítését nagyon megkötik a hagyományaik. Ezért mi próbálunk otthont nyújtani a progresszív, a műfaji határokat átlépő zenéknek a világ mindenféle tájáról. El kell választanunk a retrós zenekarokat - például ma már nagyjából minden európai fővárosban van legalább egy afrobeat zenekar, és vannak köztük tök jók is - de engem jobban érdekelnek azok, akik valamit másként akarnak csinálni, építve arra, ami előttük volt. Szerintem egyre több ilyen van. És lehet, hogy húsz év múlva egy-egy mai, nem túl kelendő lemezért majd kopogtat egy akkori húszéves, hogy szeretné feltenni egy válogatásra. Nem korlátozhatjuk magunkat csak az újrakiadásokra. Egyrészt egyre csökken az újra kiadható lemezek köre; másrészt egy csomó eredeti zenekar van, csak egyszerűen elvesznek ebben a nevetséges kategóriában, hogy világzene. Ezzel minden nap keményen kel küzdenünk.

Miles Cleret Fotó: Csatári Gergely

Milyen értelemben, hogyan küzdötök ezzel?

Minden alkalommal, hogy csinálunk valamit, azt mondják: "aha, ez világzene". Mire én: "az egyáltalán mi a fene?" A világ olyan gyorsan változik, és szerintem a világzenéről, vagy inkább a zenéről alkotott fogalmainknak ennek megfelelően kellene változniuk. Nem tehetjük meg, hogy egyetlen kategóriába soroljuk a nyugati popon, rockon, jazzen kívüli összes zenét, legyen szó olyan house-ról, amit történetesen Dél-Afrikában írtak, vagy tibeti orrfuvolázásról. Bármi, ami más nyelven van, ugyanolyan elbánást kap. Én Angliában élek, ahol különösen nagy és erős a mainstream zeneipar, ezért talán ezt az átlagosnál is jobban érzékelem. Ezen változtatni kell, komoly vitát kellene folytatni erről, és arról, hogy hogyan viszonyulunk a zenéhez. Hogy mást ne mondjak, 2012 legnagyobb világslágerét, ami átlépte az egymilliárdot a YouTube-on, azt nevezhetjük világzenének, nem? Hiszen egy másik nyelven énekelte egy koreai csávó! Mi a különbség eközött és aközött, amit én csinálok, miért részesülnek más elbánásban?

Van az a másik vita az "elsajátításról", hogy a privilegizált fehér ember rácsodálkozik és magáévá teszi az elnyomott, szegény afrikaiak, latinok stb. zenéjét...

Hát 2013-ban szerintem ez egy baromság. Most tényleg, menj el Afrikába, mindenki house-t, hiphopot, elektronikus zenét hallgat. A világ egyre kisebb és egyre multikulturálisabb lesz; 2013-ban nem sok értelme van azt mondani, hogy "ez az én zeném", és az a vita, ami erre épül, kezd kimúlni. Volt egy híres eset, hogy a nyolcvanas években a ghánai kormány ugyanerre az érvelésre alapozva megpróbálta szerzői jogi védettség alá venni a ghánai népzenét. Azt mondták, hogy bizonyos ritmusok, dallamok, amiket a nyugati popban használnak, valójában az ő tulajdonuk. Szóval végső soron az egész a zene termékké válására megy vissza, a szerzői jogi iparágra, ilyesmikre. Bizonyos értelemben érthető, hogy egyeseknek mondjuk nagyon kedves a saját kultúrájuk, de ez egyfajta nacionalisztikus gondolkodásra vezethető vissza. Szerintem ehelyett inkább a közösségiségre kéne helyezni a hangsúlyt, és nem azt mondani, hogy "ez az enyém, nem csinálhatsz vele semmit". Ki tudja egyáltalán megmondani, hogy egy bizonyos ritmus honnan jött, hogyan változott, a dallamvilág merre fejlődött, a modern zene hogyan született meg különféle változatokban a világ különféle helyein? Persze ha valaki nyilvánvalóan átvesz vagy lenyúl valamit, azért le kell rónia a fizetséget, főleg, ha megengedheti magának. Így például a Ghana Soundzon szereplő Ebo Taylor-számból vett egy hangmintát Usher, tudod, az R&B-sztár. És a Sony emberei megpróbálták úgy kiadni, hogy nem tisztázták a jogokat. Azzal mentegetőztek később, hogy nem tudták, kit keressenek. Mondtam nekik, hogy mondjuk a Google-t használhatták volna, megtaláltak volna minket, és mi elintéztük volna a jogosítást és kifizettük volna a művészt. Úgyhogy a végén úgy nagyjából kétszer annyit kellett fizetniük, mintha eleve normálisan kezdtek volna neki. Szóval az ilyen esetekben, amikor valaki lusta, hanyag, és közben tudja, hogy vagyonokat fog keresni a nem tisztázott számmal, ilyenkor persze, hogy fizessen. De ez nagyon más eset, mint mondjuk egy, a megélhetéséért küzdő zenész, aki történetesen nem afrikai, hanem londoni vagy budapesti, de afrikai ritmusokat használ a zenéjében. Senkinek nem a tulajdonai ezek a ritmusok.

Éreztétek egyébként mondjuk a Fela! musical sikerét?

Egy kicsit biztos segített, de nehéz ez pontosan megmondani. Az biztos, hogy manapság sokkal többen tudják, hogy van ilyen zene, mint tíz éve.

Miles Cleret DJ-zés közben Fotó: Csatári Gergely

Az a benyomásom, hogy a Soundway ugyan árul digitálisan is, de inkább a fizikai kiadványokra koncentráltok, a csomagolásra, részletes kísérő füzetekre stb. Amiről azt szokták mondani, hogy "ez az, amiért érdemes megvenni a lemezt".

Igen, ez igaz. Mármint sok projektünk van, amiknél erre nagy hangsúlyt fektetünk, de azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy mindegyik ilyen legyen. Ha van egy teljesen ismeretlen új zenekarod, akit szeretnél támogatni, elindítani a karrierjét, akkor vigyázni kell, hogy mennyi költesz rá, mert ha túl van árazva, akkor biztos nem lesz kelendő. Abban viszont tényleg hiszek, hogy ha régebbi zenékből csinálsz egy nagy válogatást, akkor működik ez a filozófia, mert azt meg enélkül nem veszik meg. Illetve vannak azért olyan új projektek, amik szintén megérdemlik azt, hogy odafigyeljünk a körítésre, a legapróbb részletekre. Ilyen volt például 2012-ben az Ondatrópica: több generációnyi kolumbiai zenész jött össze, három héten keresztül készítették a felvételeket. A British Council támogatta az egészet, mert máskülönben nem lett volna rá lehetőségünk, hogy megcsináljuk. És azt gondoltuk, hogy bár ez egy új projekt, megérdemli a megkülönböztetett figyelmet.

Elég sok olyan új kiadványod van, amin a világ legkülönfélébb részeiről származó zenészeket hozol össze. Ez koncepció, vagy csak így alakult?

Azt hiszem, csak így alakult. Valamiképpen vonzanak az ilyen projektek. Mint mondtam, az ilyen határátlépő, fúziós zenéknek szeretnék otthont adni, mert nem nagyon van más, aki megtenné. Manapság pedig sokkal könnyebben megtörténik az ilyesmi, könnyebb rátalálni valamire.

Miles Cleret a Soul Cure nevű, neves lemeztúrókat, -gyűjtőket bemutató sorozat keretében járt Budapesten. Ennek legújabb, ingyenes bulija január 24-én, pénteken lesz: Victor Kiswell párizsi lemezdíler játszik, részletek itt.