Aki még mindig ír szerelmesleveleket - a Metronomy új albuma

2014.03.11. 18:29

Negyedik albumán a brit Metronomy most először nem újult meg radikálisan, de ettől még Joseph Mount zenekara továbbra is folyamatosan változik. Kérdés, hogy az irány jó-e.

MetronomyLove LettersBecause2014

Joseph Mount nagy fordulata a 2011-es The English Riviera lemez volt, melyen váratlanul rendes zenekarrá formálta a korábbi, szépreményű elektronikus projektjét. Az a lemez meghozta az áttörést a Metronomy számára, és úgy lett belőle elismert indiepop zenekar, hogy közben sikeresen le is szakadt minden divatos trendről. Mount három év után új dalokkal, de változatlan felállással tért vissza, és mint ebben az interjúban elmondta, nem az evidens utat választotta (vagyis nem sztárproducerrel csinált egy slágeres poplemezt), hanem próbált újra meglepőt húzni azzal, hogy abban a stúdióban vették fel a lemezt, ahol csupa „retrós" zenekar dolgozik, így például a White Stripes is ott játszotta fel az Elephant albumot.

Gyorsan szögezzük le, hogy a Love Letters jóval kevéssé tud meglepni, mint az előző album tudott: itt is nyugodt, kellemes, nyárias hangulatú számok követik egymást, analóg szintik és orgonák tobzódnak, Mount pedig fejhangon, kicsit szenvedősen énekel, ami nem csak szerintem a Metronomy kritikus pontja. Ami újdonság az English Rivierához képest, az az, hogy a Steely Dant idéző, jazzrockos precizitás helyett itt inkább a soul és a pszichedélia a fő hívószavak, miközben Mount elektronikus múltja is visszaköszön néha. A sokféle hatás ellenére a lemez újra egységesnek hat, de amikor nem, annak csak örülni lehet, hiszen a kicsit egyformán poroszkáló számok között felüdülés, amikor hirtelen tempót vált a zenekar, és elindul a címadó szám.

A Love Letters messze a legjobb a lemezen, sőt, még talán az egész Metronomy-életműből is kiemelkedik a maga egyszerűségével és Motown-slágereket idéző lendületével, miközben még táncolni is lehet rá, amit utoljára a Metronomyról 2008-ban lehetett elmondani. Ez tényleg váratlan húzás, és ilyenből lehetne több. Nem a tankönyv szerint íródott a Boy Racers sem, amely azokat az újhullámos együtteseket idézi, amelyek az elektronikával ismerkedve felpakoltak szigorúan egy szintis számot a lemezükre, és a játékos szintivel feldobott Reservoir is a kivételeket erősíti. Ezeknek köszönhetően nem laposodik el a lemez, míg a standard tempójú, keserédes dalok közül egyedül a Love-ot idéző, hibátlanul felépített Month of Sundays üti meg a szintjüket. Cserébe nem egy feledhető szerzemény is becsúszik, mintha Mount túlzottan is a koncepciók és az adott hangulat/hangzás rabja lenne, és magukra a dallamokra nem fordítana annyi energiát.

Most lehetne még okoskodni egy sort arról, hogy vajon milyen utak állnak Mount előtt, amikor majd két és fél év múlva újra stúdiózni kezd, de az még túl messze van, maradjunk annyiban, hogy a Love Letters felemás lemez lett, és töretlenül hiszünk benne, hogy a Metronomyban rejlik még egy valódi remekmű. B