Mínusz húszban is le kell tolni a gatyát

Wahorn András
Wahorn András, Origo interjú 2016.01.25.
Vágólapra másolva!
Wahorn András a mai napig vágyik vissza a sivatagba, ahol bármikor elpusztíthatja a természet. Sokáig szívesen öngyilkos lett volna, ám amióta lett egy gyönyörű barátnője, szinte fél a haláltól. A beszéd mára fontosabb lett számára a művészetnél, de nem hisz benne, hogy a világot meg lehet változtatni.
Vágólapra másolva!
  • Los Angelesben megpróbált amerikaivá válni, de nem sikerült.
  • Úgy látja, a magyarokból eleve hiányzik a tolerancia.
  • Tíz éve él Mezőszemerén, ahol rájött, hogy a parasztok nem hülyék.
  • Gitározás közben még mindig el tudja képzelni, hogy ő lesz a következő Jimi Hendrix.
  • Életmű-kiállítása megnyitóján egy orosz bohóc énekli a Don't Worry Be Happyt, de esik majd szó a szexről is.

Jól sejtem, hogy a beszélgetésünk után a közéleti ringbe készülsz?

Igen, minden héten járok föl Budapestre, hogy a Hír TV-n szóbirkózzak.

Élvezed, ha nagyokat vitázhatsz?

Számomra az a legfontosabb, hogy egy műsoron belül jelen legyen a legszélesebb politikai értékpaletta. A Szabadfogás-ban is azért veszek részt, mert a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindenhonnan érkeznek szereplők, akikkel megbeszéljük a közéleti kérdéseket.

Személyes sértésnek vesszük, ha valakinek más a véleménye Fotó: Szabó Gábor - Origo

És konstruktívnak érzed a párbeszédet? Tanulsz is belőle valamit, vagy csak le akarod nyomni a többieket?

Remélem, hogy tanulok belőle, de azt nem nagyon hiszem, hogy a világ megváltozhat. Belőlünk magyarokból eleve hiányzik a tolerancia. Személyes sértésnek vesszük, ha valakinek más a véleménye, így sorsszerű a társadalom megosztottsága. Amikor Amerikában éltem, rájöttem, hogy vannak más felfogású emberek is, ahol például

Persze erről hiába beszélek annak, aki nem élte át, mert meg sem érti, hogy lehetséges az ilyesmi. Mégis küldetésemnek érzem, hogy beszélgessek mindenféle emberrel. Mi mást kezdhetnék az évek során felhalmozott tapasztalatommal? Azt hiszem, nagyon sok kérdésre tudom a választ, amire mások nem.

Oda jutottunk, hogy a beszéd fontosabb lett számodra, mint a művészet?

Igen, mert beláttam, hogy az én időm már lejárt, mint olyan művészé, aki valami nagyon újat keres és talál a világban. Megöregedtem, és az öregséggel járó tapasztalat nem használ a művészi invenciónak. Az ugyanis a fiatalok dolga, akiket épp a tudatlanságuk segít abban, hogy sokkolóan újszerű művekkel reagáljanak a korra. Én igazából már nem is vagyok avantgárd művész. Egyre jobban elmélyítem azt, ami felsejlett előttem 18-20 éves koromban, de ez valójában már a múlté.

Gyárilag még ugyanaz a húszéves vagyok Fotó: Szabó Gábor - Origo

Szenvedsz attól, hogy már nem tartozol az újítók közé?

Hosszú ideig szenvedtem, mert gyárilag még ugyanaz a húszéves vagyok, aki meg akarta hódítani a világot. Aztán megbarátkoztam a gondolattal, és megszabadultam ezektől az ambícióktól, így most már könnyedén élem az életem.

Amikor Amerikából visszatekintettél Magyarországra, a hibák voltak szembetűnőbbek, vagy a jó dolgok?

Az önismeretben segített sokat. Amíg itthon él az ember, azt képzeli, máshogy nem is lehet, mindenki más hülye. A legjobb a téliszalámi és a pörkölt, a többiek kajája ehetetlen szar. Mikor elkezdesz egy új világban élni, rájössz, hogy mindez hülyeség. Ahhoz, hogy megértsem, mi vagyok, kintről kellett magamra és magyarságomra néznem.

Megpróbáltam én is amerikaivá válni, de sajnos nem sikerült.

Ugyanaz az érzelmes és vérmes magyar gyerek maradtam, aki korábban is voltam, csak már láttam magamat kívülről.

Politikailag rémes a helyzet Fotó: Szabó Gábor - Origo

Honvágyad azért volt néha?

Soha nem volt honvágyam.

Akkor miért jöttél haza 13 év után?

Egy konkrét ígéret hozott haza Amerikából: felkértek, hogy legyek a Jövő Háza igazgatója, de hamar kiderült, hogy nagy kamu az egész. El is akartam húzni megint, csak váratlanul megvettem egy falusi házat és ott ragadtam. Ez pedig hirtelen még nagyobb kalandnak tűnt, mint visszamenni Los Angelesbe.

Mit gondolsz a mai magyar közállapotokról?

Szerintem politikailag elég rémes a helyzet. Generációk tudatát teszik tönkre olyan ócska hazugságokkal, amikben azok sem hisznek, akik mondják. Pusztán azért nyomatják ezeket a sületlenségeket, hogy a hatalmukat meghosszabbítsák. Ez bizony hatalmas bűn.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Nyomaszt téged, hogy ezen nem tudsz változtatni?

Egyfelől igen. Másfelől az ilyen hatalom egy művésznek millió inspirációval szolgál. Nagyon jól mondta Pintér Béla: ez a kormány ugyan nem ad pénzt a színháznak, viszont témával bőven ellátja.

Ezek szerint követed a híreket?

Erre nekem jó ürügy most ez a műsor. Amúgy azt mondanám, senki ne nézze a híreket, mert hülyeség az egész. Az állandó politizálás jellegzetesen magyar betegség. Ma reggel hatkor jött hozzám a szállító a festményekért, és ahogy meglátott, egyből rákezdett a politikára.

Ez csak egy pótcselekvés, nehogy valami értelmeset kelljen kezdeni magunkkal.

Mert tenni senki nem akar semmit, ezért kurva jó a politikával foglalkozni, amiben mindenki hülye, aki mást gondol. Ahelyett, hogy fölállna az ember, és rendbe rakná legalább azt, ami körülötte van, inkább csak legyint, és felsóhajt: minek csináljam, úgyis ott van a hülye Orbán vagy a hülye Gyurcsány.

Többször beszéltél arról, hogy diktatúrában fontosabb a művészet, mint egy demokráciában. Neked melyik a fontosabb, a szabadság vagy a nagy művek?

Ha erre azt felelem, hogy a művésznek jobb elnyomásban élni, az elég ciki, mert olyan életet kívánok neki, ami tele van problémával. De azt azért látni kell, hogy a művészet mindig a lázadásból születik. Még Amerikában sem a végtelen szabadság szülte meg a nagy műveket, hanem azok a furcsa egyéniségek, akik azzal a szabadabb társadalommal is ütköztek.

A művészet tulajdonképpen egyfajta öngyógyítás a boldogtalanság enyhítésére. Nem való mindenkinek, és ezzel nincs semmi baj. Ha valakinek megfelel az, ami van, csak ül, és nem alkot semmit. A művész viszont elégedetlen, így mindig csinál valamit: megszólal, fest, vagy csak keresztbe teszi a lábát, és felkiált: ez a művészet!

Nem csak a kocsmában hallgatnak meg Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mennyire fontos neked a hírnév? Igényled, hogy a média foglalkozzon veled, és az emberek odafigyeljenek arra, mit mondasz?

Úgy tűnik, ez nagyon fontos nekem. Nem is gondoltam volna, hogy mennyire. Szeretem, amikor elmondhatom a véleményem, és nemcsak a kocsmában hallgatnak meg. Oda egyébként nem is járok, amióta leszoktam az ivásról. Régen azt hittem, a művészet meg fogja változtatni a világot. Az emberek majd meglátják a képeimet, megértik, mit akarok, és szabadabbak lesznek. Aztán rájöttem, hogy ahány néző, annyiféleképpen érti a képeimet.

És mikor kimentél Amerikába, nem zavart, hogy hirtelen a nagy Wahornból egy senki lettél?

Dehogynem, ám cserében hihetetlen szabadságot is kaptam. Minden ébredés után úgy éreztem, bármi megtörténhet. Itthon azzal kelünk, hogy úgyse változik semmi. Minél keletebbre megyünk, annál inkább így van ez. Az oroszoknál már reggel megisznak egy fél üveg vodkát, mert úgyis mindegy, le van szarva az egész. Keleten tele vannak az emberek energiával, de csak akkor születik belőle valami, ha kimennek nyugatra, és ott megcsinálják az új dolgokat. A golyóstollat is egy magyar találta fel, végül mégsem innen terjedt el az egész világon.

Éreztem, hogy ez az utolsó pillanat Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ez a pozitív amerikai mentalitás ahhoz is hozzájárult, hogy abba tudtad hagyni az ivást?

Ha lenne egyáltalán értelme latolgatni az ilyesmit, azt mondanám, igen, hozzájárult. Azért hagytam abba az ivást, mert azt éreztem, ezek az utolsó pillanatok, 45 éves vagyok, és egy percet sem szabad kihagynom az életemből. Akkor már minden keményebb piálás után három napig voltam másnapos, ami nagyon sok elvesztegetett időt jelentett. Maga a részegség nem okozott nagy problémát, mert nem látszott rajtam, hisz többnyire magamnál voltam.

De a kukába dobott idő nagyon fájt.

Összeomlott az egész világképem, és szembesülni akartam minden pillanattal, hogy megértsem, mi zajlik körülöttem. Úgy érzem, végül sikerült.

Egyszer azt mondtad, téged csak a jelen érdekel, a múlt és a jövő hidegen hagy. Most mégis retrospektív kiállításod lesz. Ez hogy jön össze?

A galéria úgy gondolta, érdekesebb az egész életművet bemutatni. Már csak azért is, mert az elmúlt évben összesen három képet festettem, tehát kissé nehéz lenne a Wahorn legfrissebb festményeiből épkézláb tárlatot szervezni.

Az utóbbi egy évben alig festettem Forrás: Wahorn/Wahorn

Ennyire alulmotivált vagy mostanában?

Komolyan veszem a festészetet, csak úgy érzem, vannak fontosabb dolgok is: például elkezdtem zenélni tanulni. Eddig szándékosan nem tanultam, mostanában viszont gyakorlok néha, és ezt borzasztóan élvezem. Egészen új élményt ad ahhoz képest, ami régen volt, mikor

jól berúgtam, nagyokat ordítoztam, összetörtem a mikrofont és földhöz vágtam a szaxofont.

Ez más, most tényleg zenélés van. Persze ez már senkit sem érdekel különösebben, de így is találok kiváló zenészeket, akik szívesen játszanak velem.

Régen miért féltél a tanulástól?

Általában nem szerettem tanulni. Meggyőződésem volt, hogy a tanulás elfedi az ösztönös tudást, amivel születünk. Mert minden, amit tudnunk kell, eleve bennünk van. Az állatok világából vettem a példát, akik megszületnek, és mindent tudnak.

Most is így gondolod: csak az ösztönök számítanak?

Volt egy pont, amikor rájöttem, hogy az emberi tudás illúzió, tévedések halmaza. A valódi tudás a természet programja, ami a legközelebb áll a valósághoz. Megéreztem a végtelent, és az emberi lét mély értelmetlenségét. Arra gondoltam, ennek ellenére is végigélem ezt az életet, mert milyen izgalmas lenne már, ha én lehetnék a király, vagy a világ legnagyobb művésze, vagy egyszerre száz nőt megdughatnék, vagy enyém lehetne egy Ferrari, vagy katona lennék, lövöldöznék és leigáznék népeket.

- mondtam magamnak.

Mindent kipróbáltam, amit szerettem volna Fotó: Szabó Gábor - Origo

És még mindig hajtanak ezek a vágyak?

Mostanra értem el oda, hogy ezeket már nem akarom. Úgy érzem, hogy mindazt kipróbáltam, amit szerettem volna az életben.

Említetted, hogy semminek nem láttad az értelmét. Komolyan felmerült benned valaha, hogy öngyilkos leszel?

Persze, nagyon szerettem volna meghalni. Egészen tavalyig, amikor lett egy gyönyörű barátnőm. Ennek egy hátránya van, hogy most már szinte félek a haláltól. De 15 évem úgy telt el, hogy bármikor szívesen meghaltam volna. Vettem egy pisztolyt is, és arra gondoltam, az lenne az igazi bátorság, ha véget vetnék az életemnek.

Nem épp ezzel írtad volna felül a biológiai programodat, az életösztönt?

Ez nekem is eszembe jutott, de az lett volna a kibúvóm, hogy mégiscsak ember vagyok, ami ugye eleve hibás biológiai lény. Ha pedig így van, akkor ettől a selejttől nyugodtan meg lehet szabadulni.

Rengeteg munka van vidéken, csak senki nem akar dolgozni Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az gazdagította az életedet, hogy Mezőszemerén közelebb kerültél a természethez?

Abszolút, ezért nem mentem vissza Amerikába. Egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Addig azt hittem, a parasztok hülyék, ott piszmognak, túrják a földet, és semmit nem tudnak a világról. Aztán kiderült, hogy nekik van szükségük a leggazdagabb és legszélesebb tudásra, és övék a legnehezebb munka a világon. Azért mondják, hogy nincs munka vidéken, mert rengeteg van, csak ma már senki nem akar annyit dolgozni, amennyit a földeken kell. Mindenki szeretne nyolc órát lógni a munkahelyén, aztán annyi pénzt kapni, hogy a répát meg a parizert meg tudja venni a boltban. Ahelyett, hogy egész nyáron kapálna és küzdene a természettel.

Tehát ezt harcként éled meg?

De még mennyire! Arra is itt jöttem rá, hogy a természet nem gyengéd édesanya, megszül, és aztán mindent elkövet, hogy elpusztítson.

És ezt tíz év elteltével is élvezed?

Sokáig élveztem, de sajnos van még egy tulajdonságom: nem szeretem az ismétlődő dolgokat, ahogy azt sem bírom, ha valamit muszájból kell csinálni. Épp azért lettem művész, mert mindig olyat akartam művelni, ami senkinek sem kellett. A mezőgazdaságban azonban nincs ilyen, egy napot sem lehet kihagyni, mert a pattanóbogarak leeszik a retkedet másnap reggelre.

Ha meg lefújtad a pattanóbogarakat, egy hét múlva jön a paptetű.

Ez egy darabig szórakoztatott, mára viszont meguntam. Szívesebben szaxofonozok.

Jó, ha kikényszerít valami a természetbe Fotó: Szabó Gábor - Origo

Túszul ejtettek a földjeid, mégsem hanyagolod el őket. Honnan jön a kitartás?

Azért nem hagyom ott, mert belül érzem is, hogy szükségem van erre. Igazából jó, hogy kikényszerít valami a természetbe. Hihetetlen élmény például, hogy kijárok a budiba szarni. Itt jöttem csak rá, mennyit vesztett az ember azzal, hogy bent szarik a szobában. Ha ez nem lenne, akkor mínusz húszban is ki kellene mennie a budiba, letolnia a gatyáját, és a meztelen bőre találkozna a természettel. Kicsit profánul hangzik, de az is. Ezeket a dolgokat nagyon élvezem, akárcsak azt, amikor hajnali kettőkor ki kell mennem a hóviharba.

Akkor nem is vagy kényelmes típus?

Én elsősorban kalandor vagyok. Oroszlánként persze nagyon szeretem a kényelmet, de a kalandot még jobban.

De ha a falusi élet is csak egy kaland számodra, akkor ennek is bármikor véget vethetsz. Vagy most már úgy érzed, végleg letelepedtél?

Ha így érezném, az azt jelentené, hogy semmit nem tanultam magamról. Eddig is úgy volt, hogy minden tíz évben megváltozott az életem. Felnőttem a Soroksári úton, aztán jött egy kis Szentendre, Pomáz, majd Los Angeles, New York és megint Los Angeles, most pedig épp Mezőszemerén vagyok. De bármi lehet még ebből.

Amióta van egy gyönyörű barátnőm, szinte félek a haláltól Forrás: Wahorn

Hova vágysz még?

Nagyon vágyom vissza a sivatagba. Abba az érzésbe, hogy semmi vagyok, és senki nem kíváncsi rám. Ott állok szemben azzal a nagy, közömbös természettel, és hagyom, hogy átjárjon ez a mérhetetlen erő. Ráadásul ott még mindig van gyilkos pók, olyan csalán, hogy leesik a csípésétől a karod, és csörgőkígyó.

Valami mindig megmar, felfal vagy rád támad.

És ez neked megnyugtató?

Igen, mert érzed a létezést. Amikor ott van körülötted ez a hatalmas valami, tisztán érzed azt, ami legbelül vagy.

A bizottságos hőskorszakban is érdekelt már a természet?

Dehogy, akkor úgy voltam vele, hogy a világ legfontosabb dolga én vagyok és a művészetem. Az volt a sorsom, hogy ezt el is értem, legalábbis egy darabig. A történelem világítótornya rám vetette fényét, és azt hittem, ez örökké így marad. A fény persze haladt tovább, én meg kapálózhattam a sötétben, az már senkit nem érdekelt.

Azt hittem, én vagyok a legfontosabb a világon Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ezen túltetted már magad, vagy van, hogy visszasírod az akkori jelentőségedet?

Semmit nem sírok vissza. Sokáig fájt, de megértettem, és ezzel együtt élek. Persze még mindig hiszek abban, hogy tudok majd olyan érdekes dolgot csinálni, mint a Bizottság volt. Gitározás közben ma is el tudom képzelni, hogy én leszek az új Jimi Hendrix, persze azt is tudom, hogy ez hülyeség.

Hallgatod még néha a híres Bizottság-lemezeket?

Soha, csak ha véletlenül szól valahol. Nem tudnék azokkal a dalokkal most mit kezdeni.

És látsz manapság olyan zenekarokat, amik azt a szellemiséget viszik tovább?

Igen, a Bëlgát. Persze teljesen más, mint mi voltunk, de csakis az általuk képviselt szabadságfok mérhető a Bizottsághoz. Itt egy csapat, amelyik mindenről képes énekelni. Ha egyszer vége lesz a világunknak, és csak a Bëlga marad fönt a magyar történelemből, abból tökéletesen megértheti az utókor, milyen volt Magyarországon élni 1980 és 2010 között.

Wahorn Forever

Az életmű-kiállítás február 2-án nyílik a MissionArt Galériában. Senki ne számítson unalmas rendezvényre: Vologya Ivanov világhírű bohóc elénekli a Don′t Worry Be Happyt, és a megnyitóbeszédet is oroszul mondja majd. "Még nem tudom, miről fog szólni, de valószínűleg szexuális tartalma lesz, hisz a képeim is a szexről szólnak" - jegyezte meg Wahorn.

Ő maga is tart majd tárlatvezetést, és természetesen nem maradhatnak el a zenei programok sem: lesz Wahorn Airport- és Noise Flowers-koncert is.

A kiállításra készült egy 180 oldalas katalógus, persze ez sem hagyományos módon: Wahorn bulvármagazinként képzelte el, amelyben a régi cikkek mellett lesznek provokatív írások is. Soma mamagésa például a pináról írt értekezést, Litkai Gergely pedig Wahorn egy képéről bizonyította be, hogy sokkal szebb, mint Breugel festményei.