Se Orbánt, se Gyurcsányt nem merte a levesbe fojtani

2016.01.30. 08:49

Rosszul indult a 2016-os év. Legalábbis ami az olvasmányélményeinket illeti. Pedig nem beszéltünk össze, higgyék el, de valahogy túltengett a negatív élmény. Ez van. De még rossz könyvet is jobb olvasni, mint egyáltalán nem olvasni. A betűéhséget ki kell elégíteni. Januárban ezeket olvastuk, és bár ellentmondásnak tűnik, nem bántuk meg. A legrosszabb könyvre még akkor is emlékezni fogunk, amikor a politikusaink nevét már rég elfelejtettük.

Macskák vagyunk, és ezeket a könyveket olvastuk januárbanForrás: Fred Guillory / Flickr

IKEA-krimi

Csak azért fanyalodtam Håkan Nesserre, mert már nem nagyon akad magyarul olvasható skandináv krimi, amit ne tettem volna magamévá. A svéd szerző valójában nem tesz mást, mint újracsócsálja a skandináv krimi paneljeit.El is neveztem Nesser regényeit IKEA-krimiknek.Imbusz kulccsal és minimális kézügyességgel előre gyártott elemekből pikk-pakk összeszerelhetők.

Detektívje, Van Veeteren Henning Mankell Wallanderének és Karin Fossum Sejer felügyelőjének gyengécske utánzata. Komolyzenét hallgat az autóban, mint Wallander, de nála ez nem következik szervesen a figura lélektanából. Ahogy gourmet-sága, a jó borok és finom kaják iránti lelkesedése sem. Mindez csak olyan hozzáadott attribútum, fityeg rajta, mint túlárazott kabáton az árcédula.

Főhősünk amúgy is valószerűtlenül túlképzett, túlművelt, szünet nélkül töpreng és sejtelmeskedik, de igazából egyszerűbb megszámolni, hány sört ivott egy nyomozás során, mint kideríteni, min töri a fejét. Mert amin töri, az mind nem lényeges és igen gyakran életszerűtlen. A legéletszerűbb benne, hogy egy alkalommal lefekvés előtt nem mos fogat.

Hakan Nesser: A felügyelő és a csend, Animus Kiadó (fordította: Torma Péter)Forrás: Origo

A szerző a sorozat egyetlen darabjában sem képes elhitetni velem, hogy Van Veeteren szellemi téblábolásai mögött valódi gondolkodás lenne. És mivel valójában nem is avat be felügyelője gondolatmenetébe, nem igazán tudok azonosulni a figurával. A végén aztán persze benyögi a megoldást (na, ki a gyilkos?), de az aztán végképp nem köthető össze azzal a sok esetlegességgel, amivel Nesser megpróbál életet lehelni Van Veeterenbe.

Persze, most úgy tűnik, mintha azt sugallnám, nem érdemes elolvasni a Van Veeteren-sorozatot. Pedig ez nem igaz. Ha már túl vagyunk Henning Mankell, Jo NesboKarin Alvtegen, Karin Fossum remekein, akkor egyszerűen nincs más választásunk. Hakan Nessert is oda kell csapni a sor végére. 

Ahogy a lapra szerelt IKEA-bútorok, úgy a Van Veeteren-regények is tudnak örömet okozni, ideig-óráig. Minden gyengéjükkel együtt is szórakoztatóbbak, mint Kondor Vilmos legújabb remeke, A bűntől keletre. (Kling József)

Orbánt vagy Gyurcsányt fojtsa a levesbe

Hogy lehet, hogy egy második vonalbeli skandináv krimi is inkább szól rólam, az engem körülvevő világról és az egész glóbuszt foglalkoztató égető problémákról, mint Kondor Vilmos legújabb, remekműnek kikiáltott bűnregénye? Persze, ahogy Dunajcsik Mátyás mondja: "Remekművet kiáltani sokkal egyszerűbb."

Gyanús, nem?

Kondor Vilmos: A bűntől keletre, Libri KiadóForrás: Origo

Bevallom, sosem értettem a Kondor Vilmos körüli felhajtást. Nem mondom, hogy a Bűnös Budapest-ciklust nem élveztem, de ezzel együtt is mindig munkát jelentett, mert olvasás közben gyakran javítanom kellett a nyelvi nyegleségeket.

A Szent Korona-trilógia első darabját, A másik szárnysegéd-et még lenyeltem valahogy, de A koronaőr második tévedésé-nek már csak nyögvenyelősen értem a végére.

Kondor Vilmos íráskészsége kötetről kötetre romlik.Vagy csak egy jó szerkesztő hiányzik neki? Az író kilétét tulajdonképpen sűrű köd fedi, még azt is el tudom képzelni, nem egy személyről van szó, és ez némileg magyarázatot adna a stiláris egyenetlenségekre.

A szerző sokak szerint nem létező személy. Senki nem találkozott vele élőben, mindig csak e-mailben ad interjút, és összesen három fekete-fehér kép kering róla a neten. Állítólag egy nyugat-magyarországi gimnáziumban tanít, de az istennek sem találni egyetlenegy nyugat-magyarországi gimnáziumban sem Kondor Vilmos nevű tanárt.

Mindenesetre A bűntől keletre című legújabb opust, amivel Kondorunk a Librinél debütált, mintha nem ugyanaz a szerző írta volna. Hogy túlírt, az nem kérdés. Minden kihúzott mondata aranyat érne.

Míg egy jó skandináv krimi a valóságról szól és a jelenre reflektál, addig Kondor elköveti a tipikus magyar hibát: fixált köldöknézés közben maszatol, és bár a sztori a jelenben játszódik, látszólag aktuális problémákat feszeget, mégsem problémaérzékeny.

Pedig olyannyira valóságosnak akar tűnni, hogy még az Origót is név szerint említi,a közelmúlt politikai figurái is egy az egyben jelen vannak, de annyira már nem tökös a szerző, hogy Orbánt vagy Gyurcsányt fojtsa a levesbe.

Persze nem csoda, hiszen még egy beteg, gyakorlatilag mozgásképtelen kutya portréját sem képes hitelesen megrajzolni. Pedig ha ez a szegény állat legalább egyszer maga alá szart volna a történet során, lett volna egy kis valóságszaga a sztorinak.

Na és akkor ott van a majrévas. Hősünk, Ferenczy nyomozó ugyanis jobb híján abba kapaszkodik, amikor épp az anyósülésre kényszeríti a szerző. Márpedig olyan sokszor csücsül ott, hogy az már kínos. De a legkínosabb a majrévas szó használata ebben az állítólag kortárs krimiben.

A szerkesztőségben végeztem egy kis felmérést, csak a negyven felettiek, meg az autó rovat vezetője tudta, mi az. A legjobb választ azonban közvetlen kollégámtól kaptam, aki még nem töltötte be a harmincat. Azt mondta, biztos valami fegyelmező eszköz.

A regény stiláris készlete enyhén szólva eklektikus. Ha mégis ugyanaz a Kondor írta, aki a Bűnös Budapest-sztorikat, akkor nyelvileg még nem tudott elszakadni a harmincas évektől.

Ez lehetne a béna hasonlatok füveskönyve.

„- Tényleg? – nézett rá tágra nyílt szemekkel Gabriella, akár Bambi, aki először lépett ki a rétre.”

Másik kedvencem: „...kicsapódott a ház ajtaja, és megjelent egy asszony, aki olyan gömbölyű volt, hogy akár gurulhatott volna”.

Na, ne!

Fájnak a dialógok, az, hogy mindent minimum kétszer elmond, mindenki állati cinikus, persze valójában csak nincs bennük vér, zombi minden figura, mert egyiknek sincs valódi habitusa, mindegyik az író nyelvén beszél, ráadásul görcsösen poénra gyúr, mintha Kondor Anonym Vilmos azt képzelné magáról, hogy ő a 21. század Rejtője. Hát nem, nem az. 
(Kling József)

Ez a kopasz angol jól ismer minket

Előbb láttam a Pop, csajok, satöbbi című filmet, és csak aztán, jó néhány évvel később jutott eszembe, hogy akár olvashatnék is Nick Hornbyt. Az egyik nyáron aztán szép sorban kikölcsönöztem valamennyi könyvét a siófoki könyvtárból, és egyiket sem hagytam félbe. Sőt mindegyiket élveztem.

Hornby művei alatt nem szakad be az asztal, viszont azzal az érzéssel teszi le őket az ember, hogy lett egy barátja. Mert ez az elálló fülű, kopasz angol nagyon jól ismer minket. Tisztában van az összes hétköznapi rettegésünkkel, kicsinyes és nagyravágyó álmunkkal, értetlenségünkkel és csalódásunkkal, és mégis szeret minket. Legalábbis elhiteti velünk.

Nick Hornby: Vicces lány, Európa Kiadó (fordította: Pék Zoltán)Forrás: Origo

Most öt év hallgatás után egy kívül-belül retró könyvvel rukkolt elő. A Vicces lány a televíziózás hőskorában játszódik, a hatvanas évek elején, amikor a pop még forradalom volt és nem mainstream szemét, de forradalom volt az is, ha egy szép szőke lány elsősorban nem férjhez menni akart, hanem komikuskarrierre vágyott. Ha pedig két férfi egymásba szeretett, na hát az nemcsak forradalmi volt, de veszélyes is. Mert börtön járt érte.

Az okosan szórakoztató Hornby regényt írt a szórakoztatásról. Úgy látszik, szükségét érezte, hogy megmagyarázza a bizonyítványát. Kár volt. A BBC vígjátéksorozatát készítő stáb tagjai – akikről a regény szól – szerethető figurák ugyan, de nemigen tudnak minket meglepni.

A regény folyama vagy inkább patakja komótosan csordogál minden különösebb izgalom és érzelmi kisülés nélkül. El lehet olvasni, néha még meg is mosolyogtat, de a kérdés újra és újra felmerül: minek? Ha valaki az igazi Hornby-féle szórakoztatásra, jófajta humanista szarkazmusra vágyik, olvassa inkább a Hogy legyünk jók?-at. Vagy bármelyik másik Hornby-regényt.
(Scheer Katalin)

Így éltek ti

Szeretem a realizmust. Amikor egy könyv hozzám beszél, sőt rólam szól. Akár gyomorszájon is vághat, az irodalomban mazochista vagyok. Erősen hiányolom ezt a vonalat a kortárs magyar irodalomból. A magyar Niccoló Ammanitit, Roy Jacobsent, David Vannt, Arnon Grunberget és még sorolhatnám az elmúlt évek nagy olvasmányélményeit. Az itt és most magyar valóságára profin és érzékenyen reflektáló történeteket.

Pedig látom, hogy a húszas-harmincas generációban is megvan az igény erre. Elegük van a köldöknézésből, a gondolathiányt elfedő szócsűrés-csavarásból. Olyan történeteket akarnak látni és olvasni, amik segítenek nekik élni. Itt és most, a facebook, a chat, az okostelefonok, az állásinterjúk, a globalizáció és a magyar kilátástalanság világában.

Róbert Katalin: Kezdjetek el élni!, Könyvmolyképző KiadóForrás: Origo

Róbert Katalin valami ilyesmire tett kísérletet. Budapesti fiatalokról ír, egy baráti társaságról, akik harmincévesen kezdik érezni, hogy most már ideje volna felnőni, akármit is jelentsen ez. Marciról, aki szűknek érzi Magyarország határait, Vencelről, akit egyre jobban nyomaszt, hogy nincs diplomája, Zsófiról, aki folyton nős férfiakkal kezd, mert az egyetlen ember, akihez kötődni tudna, már foglalt, és Barbiról, aki éppen akkor esik teherbe a férjétől, amikor kiderül, hogy a házassága nem működik.

Szóval minden baromi valóságos. A Mester utcában járunk meg a MOM-parkban (vagy egy másik budai plázában), Vencel a közismert online könyvkereskedésben dolgozik egyetemistaként, ahol a mostani diákok is keresik a zsebpénzüket, Barbi meg talán éppen abban a belvárosi gimiben tanít, ahová a lányom járt. De ettől még semmi sem valóságos.

Az irodalomban az a varázslat, hogy a hétköznapi tényekből előbb fikciót kreál, majd a fikción keresztül közelebb visz a valósághoz. Róbert Katalinnál a varázslat elmarad. A szereplők papundeklifigurák, semmi mást nem tudunk meg róluk a fentebb felsorolt élethelyzetükön kívül, a regény nyelve pedig kizárólag panelekből épül fel (meg olyan blődségekből, hogy „koffein illatával telt meg a szoba”). Olyan az egész, mint a ’90-es évek ifjúsági rádiójáték-sorozata, a Daráló, vagy mint az Életképek teleregény. Így éltek ti, egy magazin színvonalán.
(Scheer Katalin)

Kiéhezett dzsinnek

Ha van író, aki tudja, milyen a vallási fanatizmus célkeresztjébe kerülni, az Salman Rushdie, akinek több mint tíz évig lebegett az iszlám halálos ítélet a feje fölött. Nem csoda, hogy nehezen szabadul a témától: hiába írta ki magából a fatva és az idegtépő bujkálás emlékét 2012-es önéletrajzában, legújabb regénye is a világot lángba borító fanatizmus eredetét kutatja. És rá is bukkan a forrásvidékre, még ha nem is ott, ahol várnánk.

Salman Rushdie: Két év, nyolc hónap, tizenkét nap, Helikon Kiadó (fordította: Greskovits Endre)Forrás: Origo

A globális terrorakciót ezúttal nem a Közel-Keletről, hanem Tündérországból szervezik, ahonnan kiéhezett dzsinnek szabadulnak rá a gyanútlan emberiségre, hogy feje tetejére állítsák a hétköznapjaikat. Tisztes állampolgárok emelkednek a levegőbe, vagy épp zsugorodni kezdenek, de olyan is akad köztük, aki a tükörbe nézve csak a saját tarkóját látja.

Rushdie nagy élvezettel ecseteli a normalitás elleni merénylet bizarr részleteit, akárcsak a dzsinnek rendszertanát, és épp ezek a leírások adják a könyv legszórakoztatóbb vonulatát. Ám a Két év, nyolc hónap, tizenkét nap jóval tovább megy ennél: távoli műfajok, nyelvek, idősíkok és civilizációk olvadnak egymásba a lapokon.

Sci-fi és skolasztika, Ezeregyéjszaka és amerikai szuperhősök, Bombay, London és New York egyaránt ott rotyog Rushdie irodalmi fazekában, aki bevallottan imád összekutyulni mindent, ami a tolla hegyére kerül.

A nagy kutyulásnak azonban mindig megvan az a veszélye, hogy nem érnek össze eléggé az ízek, ahogy az most is történt. Hiába a sziporkázó részletek és a meglepő ritmusváltások, ha a történet puszta játékká laposodik, és nem ragadja magával az olvasót. A figurák sorsa iránti érdeklődés szép lassan feloldódik a mese kusza szövedékében, pedig látszik, hogy Rushdie igyekezett komoly morális töltetet adni a habkönnyű sztorinak.

A kissé összecsapott finálé végleg egyértelművé teszi: itt valójában egy tanmeséről van szó, amely annak az ősi kérdésnek próbál végére járni, hogy vajon milyen árat kéne fizetnünk egy békés és józan világért. A könyv által adott válasz egyszerre elgondolkodtató és kétségbeejtő, akárcsak Platóné és Huxley-é. Ám a filozófiai mélység és a játékos sziporkák sem elegendőek ahhoz, hogy a történet igazán emlékezetessé váljon. Két év, nyolc hónap és huszonnyolc éjszaka múlva már eszünkbe sem fog jutni, hogy Rushdie-nak volt egy ilyen könyve is. (Jankovics Márton)

Nemcsak adja a nagymenőt

Borzasztóan akartam szeretni ezt a könyvet. Térey János fontos, komoly író, vita nélkül a kortárs magyar irodalmi élet egyik legfontosabb alakja. Döbbenetesen sokat ír, mindenféle műfajban, líra, dráma, epika, novella, esszé, kirázza a kisujjából mind. Munkássága mégis egységes, mint egy monolit. Tombol benne az űrhideg pop és elegáns arisztokratizmus, tombolnak a nemes érzelmek és érzelmes nemesek (de csak belül, a felszín kimért).

Magnetikus és behódolásra késztető, de ez a nagyság teher is. A főmű ígéretét hordozó, közel hatszáz oldalas gigaregény, A Legkisebb jégkorszak nem is bírja el a súlyt, a sziklaszilárdnak tűnő jégpáncél úgy szakad be a regény önsúlya alatt, mint a patakfelszínen képződött hajnali jéghártya.

Félreértés ne essék, Térey nemcsak adja a nagymenőt, hanem tényleg nagyon kúl. Hadd utaljak itt egy szinte jelentéktelennek tűnő, ám szívemhez most nem részletezhető okok miatt különösen közel álló versre, ami a Lassúság címet viseli, és teljes egészében arról a nagyszerű klipről szól, amelyben Kylie Minouge, „a gömbölyű seggű görl” egy medence szélén vonaglik.

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak, Jelenkor KiadóForrás: Origo

Hát persze, aki kúl, az nem jön könnyen izgalomba. A kúl az lassú és kimért, akár perzselő, mint Minouge bőre, akár fagyos, mint az izlandi gleccserek.

Térey regényében a kúlság jégkorszak formájában támad Európára és benne kis hazánkra. 2019-ben kitör az izlandi Eyjafjallajökull vulkán, bekattan a globális időjárás, felhagy a felmelegedéssel, kizökken az idő: síparadicsom lesz a Sváb-hegyből.

De mi a katasztrófa következménye az emberek szempontjából? Többet fáj a fejük, és pont ugyanannyit dugnak félre. A regény fókusza a reykjavíki hot dogos bódénál játszódó fenomenális nyitójelenet után fokozatosan szűkül, megérkezünk a sznob Budára, és sorban bepillantunk a rosszkedvű, elegáns és szuperművelt hőseink életébe, hogy megértsük: valójában nem történik velük semmi érdekes. Még egymáshoz sincs igazán közük, találkozásaik véletlenek, mint egy közepes szappanoperában.

Az egész persze roppant szórakoztató, Térey nagy formamester: sorai frappánsak és élesek, lehet rajtuk nevetni, ámulni, egy-egy parádés hóesésleírás után elégedetten lehet csettinteni, és a regény kultúrtörténeti barangolásnak is lenyűgöző.

De hiába érzem, hogy ez az egész az európai értékek válságáról és Magyarország aktuális közállapotairól, jövőjéről szólna valahogyan (még Orbán Viktor is benne van), sehol nem látom a a markáns álláspontot, egyéni viszonyulást ehhez. Radnóti Sándor írta le A Legkisebb jégkorszakról, hogy benne a természeti perspektíva előtérbe nyomulása a társadalmi kérdésekkel szembeni tanácstalanság következménye. Én is így érzem. A Legkisebb Jégkorszak a tanácstalanság regénye. Vagy a hűvös közönyé.
(Pálos Máté)

Gyakorlatilag nem történik semmi

A kritikusok Jonathan Franzenben találták meg a régóta várt „nagy amerikai családregény” tökéletes szerzőjét. Irvine Welsh most megpróbálkozott a „nagy skót családregénnyel”: a négy főszereplő barátságának története negyven évet ölel fel. És bár Welsh csak egy generációt mutat be részletesen – nagyon is részletesen, a 720 oldalas regény legnagyobb hibája a túlírtság és túlrészletezettség –, azért pontosan érződik a történetből, mennyire meghatározó a mi életünk alakulásában mindaz, amiről mi nem tehetünk, csak a felmenőink.

Welsh Trainspotting-trilógiájában – különösen a Skagboys című mesterműben – is ott érződött minden sor mögött a predesztináltság, hogy mennyire gúzsba köti az embert a környezete, a szocializációja, és mennyire lehetetlen kitörni ezek közül a béklyók közül.

Irvine Welsh: Ragasztó, Helikon Kiadó (fordította: Bus András)Forrás: Origo

A Ragasztó is főként ezt a kérdést feszegeti. Az apák generációjának sajátos, telepi-külvárosi becsületkódexét a fiúk is minden körülmények között betartják, még ha ez tönkre is teszi az életüket. De vajon mi az bennünk, ami igazán fontos, ami meghatározza azt a valamit, amit jobb híján emberi minőségnek szokás nevezni? A regény azért jó, mert szinte szétfeszítik ezek a kérdések, és ez komoly súlyt ad neki.

A ragasztó stílusa is épp olyan remek, mint Welsh többi művéé, épp olyan lebilincselő, megrázó, magával ragadó minden egyes sztorija. Ugyanakkor a Trainspotting-trilógia mindhárom könyve feszesebb volt, a mögöttes kérdések is jobban, hatásosabban tűntek fel benne.

A ragasztó sokszor elvész a részletekben, a hangulatfestésben, és emiatt borzasztó nehezen indul be, jó száznyolcvan oldalon keresztül gyakorlatilag nem történik semmi – a Trainspotting alig volt hosszabb ennyinél. A magyar nyelven elérhetőek közül ez Irvine Welsh eddigi leggyengébb műve – de ez még így sem jelenti azt, hogy ne emelkedne magasan a közepes könyvek fölé. 
(Kovács Bálint)

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK