Arról szövegelnek, amiről akarnak, és akár a közönségnek is beszólnak

Mavrák Kata Hugee ad interjút a Trafóban 2016 október 30-án

Dupla jubileumot ünnepel idén a magyarországi slam poetry: tíz éve rendezték az első slam eseményt a Műcsarnokban, országos bajnokságból pedig idén már az ötödik zajlott le. Az október 30-i döntő előtt a budapesti klubestek és országos döntők egyik állandó házigazdájával, Mavrák Kata Hugee-val beszélgettünk a Trafóban, aki az utóbbi időben a konferálás mellett slammerként is visszatért a színpadra. Szerinte nagyon nagy szabadság van a slamben, és az egyik legfőbb törekvése a szervezőknek éppen az, hogy ezt megőrizzék.

Mavrák Katával közvetlenül a döntő előtt beszélgettünk, amelyet végül a tavalyi bajnok, Basch Péter nyert meg, de a színpadon a közönségdíj nyerteseként és megosztott harmadik helyezettként ott állt egy 16 éves lány, Papp M. Bori is, bizonyítva, hogy mennyit változott a slam az elmúlt években. Az ötödik országos bajnokságra egyébként több mint százötvenen jelentkeztek, közülük 25-en jutottak a döntőbe a magyarországi és erdélyi bajnok mellé. Az eseményre már hetekkel korábban elfogyott minden jegy, és még újságíróként sem volt egyszerű bejutni a zsúfolásig megtelt Trafóba. Ez is mutatja, hogy a slamnek mára óriási rajongótábora lett, de valószínűleg még mindig sokan vannak olyanok, akik nem tudják elhelyezni a műfajt. Mavrák Kata Hugee-t arra kértük, hogy segítsen eligazodni a slam tízéves magyarországi történetében.

Mavrák Kata Hugee-val nem sokkal az előtt beszélgettünk, hogy a színpadra állt volna az 5. Országos Slam Poetry Bajnokság döntőjének egyik konferansziéjaként Fotó: Szabó Gábor - Origo

Hogyan tudná leírni a slam poetryt azoknak, akiknek még mindig homályos képzeteik vannak a műfajról?

Ha valaki még sosem volt slam esten és kérdezi, hogy mi az, akkor azt mondanám neki, hogy egyszerűen jöjjön el. Mert egy slam eseménynél jobban semmi nem tudja összefoglalni azt, miről szól a slam. De ha kötelező definiálnom, akkor azt mondanám, hogy

a költészet, a színház, a rap és a stand up comedy keveréke.

Ami nagyon fontos az az, hogy versenyműfaj: tehát mindenkinek 3 perc 15 másodperce van a színpadon, saját szerzeményt kell elmondani, és a közönség tagjai zsűriznek. Tehát így néz ki maga a slam poetry, és vannak havi események, országos bajnokságok és vidéki versenyek, illetve van csapatbajnokság is. A közönségből kikerülő öt ember pontozza az elhangzottakat, kivéve az országos bajnokságokat, mert akkor három, illetve négyfős szakmai zsűri is van - költők, újságírók, előadóművészek - azért, hogy biztosan a legjobbak jussanak a döntőbe.

És hogyan lehetne elhatárolni a slamet az előbb említett műfajoktól?

A stand up hosszabb ideig tart, és a legfőbb célja az, hogy megnevettesse a közönséget. A slam poetry esetében ezzel szemben az, hogy kiadjon magából valamit az előadó, de közben adjon is valamit a közönségnek. Az, hogy megnevettet, megríkat, elgondolkodtat vagy akár beszól a nézőknek, az abszolút rá van bízva. A rap meg alapvetően zenei műfaj, a freestyle változatnál pedig nem készülnek előre, hanem azt adják elő a rapperek, ami eszükbe jut. Az viszont nyilvánvalóan érdekes kérdés, hogy a slam a költészet része-e vagy határműfaja.

Tehát költészet a slam?

Hú, ez egy másik beszélgetés, és nagyon hosszú lenne. Van közük egymáshoz, az biztos.

A kép készítésekor még üres volt a nézőtér, de pár perccel később megrohamozták a termet a nézők Fotó: Szabó Gábor - Origo

Meddig terjed a slammerek szabadsága a színpadon? Vannak tabutémák?

Németh Péter Zeekkel, a konferanszié társammal elég nagy bizalmunk van a közönségben. A slammerek és a nézők alapvetően nagyon liberálisak és elfogadóak, nem nagyon van olyan téma, ami kicsapná a biztosítékot. De ha mégis olyasmi kerülne elő, akkor lehet közbelépnénk, vagy a közönség küldené el a színpadról a slammert.

Miért olyan fontos a versengés?

Erre a kérdésre Marc Smith tudna igazán választ adni, aki 1984-ben az első slam eseményt megszervezte Amerikában, mert unta a sima felolvasóesteket. Azt akarta, hogy legyen valami tét, legyen már az, hogy a közönség dönti el, hogy mi jó és mi nem. Ő alkotta meg a versenyző formát, amit mi is átvettünk Magyarországon több európai országhoz hasonlóan.

Aki megnyeri az ob-t, az mehet az Eb-re. De hogy lehet a különböző anyanyelvű slammerek tudását összemérni?

A legtöbben a saját anyanyelvükön mondják el a szövegeket, és kérhetnek fordítást angolra, vagy az adott ország nyelvére, mivel a közönség nagy része onnan kerül ki. A fordítás a slammerek mögé van kivetítve, és így nagyjából követhető, hogy miről van szó. De olyan is van, aki a saját szövegét lefordítja, és angolul vagy az adott ország nyelvén adja elő.

Egyébként általában ki a jobb slammer? Aki jó szöveget ír, vagy aki jó előadó?

Szerintem az a jó slam, ami kapcsolatot teremt a közönséggel, tehát nem öncélú.

Arról pedig, hogy az előadás, vagy a megírt szöveg a fontosabb, az biztosan elmondható, hogy a slam elsősorban színpadon állja meg a helyét. A szövegek nagyobb része írott formában, ha nincs előadva, nem feltétlenül olyan jó. Viszont láttunk már példát arra is, hogy valaki csak felolvasott a színpadon egy zseniális verset, nem is kellett előadnia. De azért a slam poetry alapvetően előadásra épül, ahol nagyon nem mindegy a szöveg minősége sem.

Kicsit ellentmond ennek, hogy slamkönyvek is megjelentek már Magyarországon.

Van olyan szöveg, ami bőven megállja a helyét írásban is – például Pion Istvántól az Atlasz bírja kezdetű. A Slam.Pont könyvsorozatban eddig hatan jelentünk meg az írásainkkal együtt, kaptunk is kritikát arra vonatkozólag, hogy a szövegek nem érik el ugyanazt a hatást, mint élőben, én magam ezt elismerem, de bepillantást ad a slam itthoni kezdetébe, alakulásába, stílusokba, stb.

Mavrák Kata Hugee-val a Vadászszezon versenysorozatban találkozhatunk slammerként Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy idén Bob Dylan kapta az irodalmi Nobel-díjat, akinek a szövegei szintén nem olvasásra készültek. Ön szerint elképzelhető, hogy a slamnek valaha ekkora elismertsége legyen?

Hogy Nobel-díjat kapjon egy slammer? Ámen! Egyébként azt nem szabad elfelejteni, hogy mindenki előbb tud beszélni, mint írni, és eredetét tekintve a költészet is egy szóbeli műfaj. Talán ezt is fel lehet hozni amellett, hogy a slam közel áll a költészethez.

De mit gondolnak erről a költők? Hogyan tekint az irodalom a slamre? Mik a tapasztalatok?

Én nem akarok általánosítani. Tudunk olyanokról a költők között, akik nem szeretik a slamet, de olyanok is vannak, akik kifejezetten támogatják. Például a mostani országos bajnokságon a szakmai zsűriben ott van Simon Márton és egy másik költő, Babiczky Tibor is, aki ráadásul nem is slammel, illetve Valuska László, a Könyvesblog szerkesztője és a Margó Irodalmi Fesztivál szervezője. De őszintén szólva mi

annak is örültünk, amikor a slamnek ellenzői lettek,

mert ez azt jelentette, hogy elkezdtek velünk foglalkozni.

Ez mikor volt körülbelül?

2011-2012 körül, akkor, amikor költők léptek fel slam eseményeken. Onnantól kezdve, illetve az első Pilvaker után már akkorra közönséget vonzottunk, hogy nem lehetett annyival elintézni a slamet, hogy valami underground dolog, ami csak néhány embert érdekel.

Mennyire tesz jót a magyarországi slamnek, hogy pár év alatt az undergroundból odáig jutott, hogy be sem férnek az emberek az országos bajnokságra?

Biztos lesz az ismertségnek olyan eleme, amire pár év múlva azt mondjuk majd, hogy nem tett jót a slamnek, de az nem a teltházas bajnokság lesz. Nagyon jól tudjuk, hogy miután tévéreklámban, kampányokban, több rendezvényen megjelenik a slam, már nem underground, viszont arra nagyon ügyelnek a budapesti szervezők - és szerintem a vidékiek is -, hogy

továbbra is azt mondhassanak a slammerek, amit csak akarnak. Ez a legfontosabb: a gondolat, a vélemény szabadsága.

A bajnokot, Basch Pétert ünneplik a slammerek az eredményhirdetés után a színpadon Forrás: Pereszlényi Erika / Slam Poetry Budapest

Beszéljünk egy kicsit a mostani versenyről. Milyen az ötödik országos bajnokság mezőnye mondjuk az elsőhöz képest?

Az első ob-n még úgy válogattuk a slammereket, hogy akik az előző évben versenyeket vagy vidéki selejtezőket nyertek, azok jutottak be. Most már a negyedik éve jelentkezhet bárki lakhelytől, slam-tapasztalattól, kortól, nemtől stb. függetlenül. Erdélyben külön bajnokság van, de egyébként onnan is jöhet, aki szeretne. A 6 fordulós elődöntőkön szakmai zsűri a közönséggel együtt dönti el, hogy ki jusson a döntőbe, alapesetben minden fordulóból négy ember, azaz huszonnégy fő jut tovább. A slammerek a slammel együtt változtak. Öt évvel ezelőtt a mezőny főként olyanokból állt, akik már jó ideje slammeltek, és alig volt köztük lány. Most meg bejutottak a döntőbe "slam szüzek" is (akik az elődöntőn álltak először színpadra), illetve a slammerek közel fele nő, szóval összességében elmondható, hogy sokat változott a mezőny. Olyan is van, aki már nem indul, például Süveg Márk, aki az első két bajnokságot megnyerte. Fiatalodik is a mezőny, egyre több slammer van húsz alatt.

2008-ban kezdett el szervezni slam esteket. Mi lett volna a reakciója, ha akkor azt mondja valaki, pár év alatt eljutnak az olyan eseményekhez, mint ez a mostani?

Én az első országos bajnokság után éreztem eufórikusan magam és néztem körbe, hogy úristen, mi lett ebből.

Tehát amikor először töltöttük meg a Trafót, ami 450 fős közönséget jelent. Azóta még több vidéki városban vannak havi rendszerességgel slam estek, több komplett slam előadást rendeztek, nemrég pedig több napos Országos Slam Találkozóval ünnepelték Szegeden a Slam Poetry 10. születésnapját. Őszintén bevallom, hasonlóakra sem mertem, illetve tudtam gondolni anno.

Nem hiányzik, hogy a versenyzők között legyen ma?

Nekem közel két év kimaradt a slammelésből, mert mikor boldog párkapcsolatban kezdtem el élni, nem jött az ihlet. Számomra ugyanis a slam mindig terápiajellegű volt. Nemrég pont újra elkezdtem írni, és bejutottam a Závada Péter-Simon Márton által rendezett Vadászszezonra, ami kicsit más jellegű verseny, mert hónapról hónapra kell meghatározott témában vagy formában készülni, és összeadódnak a pontok. De az, hogy a bajnokságon fellépjek, nem hiányzik. Remélem, hogy azt meg fogom majd érezni, amikor már nem kellene konferálnom, és nem úgy kell elküldeni a színpadról.