Büntetésként megélt moszkvai jutalomútról, Kádár-kori ügyosztályokról, Júliáról és más csodálatos szerepekről

Kossuth-díjas balettművész, táncművész, aki pályakezdőként táncolta el Seregi László 1985-ös Rómeó és Júlia-koreográfiájában a női címszerepet, s lett egy ország kedvenc balerinája. Pályafutása során a balettirodalom szinte összes fontosabb szerepében megmutatkozva járta be a világ legjelesebb táncszínházi színtereit Európától Ázsián át az amerikai kontinens országaiig. Volf Katalin a Táncművészeti Egyetem nemrég kinevezett művészeti vezetője, aki augusztustól tölti be a posztot. Az Origónak adott interjújában egyebek között felidézi a sérülésekkel terhelt szertornászkorszakát, elmeséli, hogyan érezte magát a Jurij Andropov uralta szürreális Szovjetunióban, ahogy beszél arról is: miként tanulta meg Seregi Lászlótól, hogy a táncosnak az arcával is dolgoznia kell színpadon.

A szülei miként élték meg, hogy a lányuk egyszer csak híres lett?

Én úgy is a lányuk maradtam. Eljártak az előadásokra, de egyikükből sem lett fontoskodó „balettszülő”. Bizonyára büszkék voltak rám, bár anyukámnak szinte az összes új előadásom után volt valami kritikus megjegyzése – amivel talán csak a zavarát akarta leplezni. A színház világa számukra idegen volt, és ismeretlen. Kitüntetések kapcsán egyszer jöttek el az ünnepségre, amikor megkaptam a Kossuth-díjat. Büszke voltam, hogy ott vannak.

Sikerei kezdetén sosem jutott eszébe, hogy jobb lenne Nyugatról tovább építeni a pályáját?

Volt egy pillanat, amikor azt mondtam: el kell innen menni. Nyolcvanhatot-nyolcvanhetet írhattak, akkoriban egybefolytak az évek. Kilátástalannak, beszürkültnek, unalmasnak láttam mindent. Ebben bizonyára része volt a „lakhatási problémáimnak”. Pályakezdő voltam, de komoly feladatokkal, ezért azt gondoltam: jó lenne egy önálló otthon. Nem ingyen kértem volna, fizettem volna a költségeket. Ám amikor elmentem a lakásigénylésemmel az illetékes hivatalba, gyakorlatilag körbenevettek. Azt hitték, hogy elment az eszem. Egészséges vagyok, van állásom, keresetem, semmi problémám, betegségem, hendikepem – mégis milyen hivatkozással akarnék akkor ripsz-ropsz lakást kapni? Tudtam én, hogy autóra, telefonra is éveket kell várni, de mégis elszomorított az illetékesek reakciója. Tényleg megfordult a fejemben: jobb lesz hátrahagyni az itteni abszurdokat. Mégis maradtam, mert Fodor Antal segített megoldani a problémát. Nem volt egyszerű, de végül hozzájuthattam egy nyolcadik kerületi, tizedik emeleti panelotthonhoz, amit imádtam.

Pályafutása során eltáncolta a balettirodalom szinte összes főszerepét, vendégszerepelt Európa valamennyi jelentősebb balettszínpadán, többek között meghívást kapott a Kirov Balett együttesébe – így Szentpétervár sem maradt ki az életéből. Valamint fellépett Kanadában, a Távol-Keleten, Izraelben és az Amerikai Egyesült Államokban is. Munkásságát díjak sorával is elismerték. Ugyanakkor az is tény, hogy egy balett-táncos – már csak a hivatás fizikai kihívásai miatt is – jóval nagyobb befektetésre kényszerül, mint más színpadi műfajok művelő. Okkal vethető fel a kérdés: nem maradt ki semmi az életéből a tánc miatt?

Ez volt az életem, ráadásul színes. Évente legalább háromszor utaztunk a társulattal. Nyáron pedig „haknizni” jártunk páran autóval, konvojban Bolsanótól Cipruson át mindenfelé. Nagyon élveztem, bár az is igaz: néha felidegesítettem magam, amikor eszembe jutott, hogy én alig-alig jutok el egy színházi előadásra, mert este magam is színpadon vagyok, vagy próbálok. De ez ritkán fordult elő, hiszen ha visszagondolok aktív táncos éveimre, akkor az jut eszembe: szinte mindig fáradt voltam, örültem, ha hazamehettem pihenni. Nem panasz: valamit, valamiért.

Egyetlen szerepálma volt, ami kimaradt: nem került bele John Cranko Anyegin-koreográfiájába, pedig lett volna rá lehetősége, de aztán „elúszott” a dolog.

Harminchét éves voltam, és váradós lettem a fiammal. Jobban bántam volna, ha az anyaszerep marad ki az életemből.

Ma már nagykamasz fia minek készül?

Ahogy mondja: nagykamasz. Jelenleg ez jellemzi legjobban, abban a korban van, amikor még semmi nem dőlt el, még bármi lehet. Legyen boldog ember, az a legfontosabb. Sajátos humora van, lényeglátó. Még táncoltam, de már balettmesterként is dolgoztam, és amikor indultam a munkába, rendre azt kérdezte: „Táncolni mész, vagy kiabálni?”

Fia még láthatta önt Júliaként, hiszen huszonöt évig táncolta a szerepet.

Talán nincs is ehhez hasonló a tánctörténetben. Seregi László, aki elég kritikus alkat volt, megnyugtatott, hogy ő is úgy látja: még helyemen vagyok a Júliában. A huszonötödik évben is átéltem az időutazást, amikor délután négykor készülni kezdtem a Rómeó és Júlia előadására. Ott voltam 1985-ben, azonosulva az akkori önmagammal. Seregi Lászlónak is ezzel tudtam megköszönni, amit a szereppel adott, hogy annyi ideig meg tudtam tartani Júliát.

Lőcsei Jenő után Ifj. Nagy Zoltán lett a partnere a Rómeó-ban is, akivel csaknem húsz évig alkottak szakmai kettőst számtalan táncdarabban. Mi volt a titka a harmonikus együttműködésnek?

Zoli két évvel volt fiatalabb nálam, A diótörő-ben debütáltunk együtt 1987-ben. A szerencse is közrejátszott az összetalálkozásunkban: Zoli akkor végzett a főiskolán, odakerült a társulathoz, és mindjárt látszott, hogy alkatilag összeillünk arra a darabra. Már a próbákon kiderült: Zoli egy olyan problémamentes, békés, mosolygós fiatalember, aki képes arra, hogy végtelen nyugalommal álljon hozzá mindenhez, még hozzám is. Én ugyanis Kos vagyok, hevességekre hajlamos – fiatalabb koromban még inkább olyan voltam. De Zoli a puszta jelenlétével képes volt lecsillapítani, megnyugtatni, biztonságban érezhettem magam az előadások előtt. Negyvenkét évesen halt meg, máig felfoghatatlan. Azóta nem foglalkozom az öregedéssel. Örülni kell, hogy az ember megérte azt, amit megért.

Színpadtól való búcsúja hirtelen döntés következménye volt, vagy lassabb folyamat előzte meg?

Hagyták, hogy kitáncoljam magam, így szépen lehetett lecsendesedni. Hiányérzet nélkül tudtam abbahagyni a táncot.

Évek óta tanít a Táncművészeti Egyetemen, melynek augusztustól művészeti vezetője is lesz. Töltött már be ilyen posztot az évtized elején az Operaházban, nem magán múlt, hogy rosszul sült el a dolog. Akkoriban neveztek ki ideiglenes balettigazgatónak egy külhoni táncost, aki ugyan nem is ismerte a társulatot, de olyan döntéseket hozott, amelyek ellehetetlenítették volna annak működését. Ön akkor művészeti vezetőként, a társulat érdekeit nézve állt ki a kollégái mellett. A külhoni balettigazgató erre fegyelmit kezdeményezett ön ellen, és felfüggesztette a vezetői megbízását. Az intézményt felügyelő kormánybiztos neki adott igazat. Később aztán a hatóság jogszerűtlennek ítélte a fegyelmit és a felfüggesztést is. Összegezve: nem túl komplikált eset, de egész más lehetett átélni.

Az fájt legjobban, hogy azok, akik megtehették volna, nem álltak ki mellettem, jelezve a külhonból érkezett balettigazgatónak: ki is vagyok én, mi van mögöttem, milyen szálakkal kötődöm a Magyar Nemzeti Balett társulatához, az Állami Operaház színpadához. Nem említették meg a vadidegen úrnak, hogy akkor már huszonöt éve dolgoztam az intézményért, esténként ezres közönség előtt. Mindegy is. A két úr – egykori balettigazgató és volt kormánybiztos – mára elvesztették hírértéküket.

Most olyan helyzetben vállalja a Táncművészeti Egyetem művészeti vezetését, amikor köztudottan van némi szakmai nézeteltérés az intézmény és az Operaház balettigazgatója között. Persze a feladata bizonyára összetettebb, nem merül ki egyetlen probléma kezelésében.

Bolvári-Takács Gábor személyében először akad rá példa, hogy nem művész, hanem a tánctudományokban is elmélyült tanárember a Táncművészeti Egyetem rektora. Azért is jó ez, mert bizonyos adminisztratív teendők nem valók művészembereknek. Másfelől a rektor úr úgy látja: művészeti intézmény vezetésében művészembernek sem árt szerepet vállalni. Úgy tudtam igent mondani a felkérésére, hogy az előző rektor, Szakály György még egy időre mellém áll a tanácsaival. Ugyanis van egy klasszikus balett osztályom is, akik jövőre fognak végezni. Semmi nem történhet a lányaim – tizenkét végzős növendékem – rovására.

Mi a leglényegesebb, amit – szakmai dolgok mellett – megtanított a lányainak?

Például azt: nincs fontosabb önmagunk megismerésénél. Hiszen nap mint nap önmagukat kell leküzdeniük, tegnapi önmaguknál kell jobbnak lenniük. Igyekeztem megértetni: mindennap úgy kell bemenniük a próbaterembe, hogy az adott állapotukhoz képest a legtöbbet hozzák ki magukból, mert csak úgy nyer értelmet a befektetett munkájuk.

Forrás: Csudai Sándor - Origo

A fia nem féltékeny a lányaira?

Örül, hogy addig sem az ő ügyeivel foglalkozom, amíg velük vagyok. Ismeri őket, többször voltak nálunk születésnapozni, egyéb alkalmakkor. Tizenkét lány az nem kevés, a fiam olyankor háttérbe húzódik.

Ez volt az első osztály, amelyet ön vitt végig évfolyamvezetőként a teljes képzés alatt. Nem fél az elszakadástól?

Éppen tegnap történt, ahogy este ültem otthon, egyszer csak eszembe jutott az elkerülhetetlen. Nincs mit restellni: sírtam egy sort.