A művészélet, bármilyen csillogónak is tűnik kívülről, nemcsak kőkemény munka, hanem igazi terápia is – gondolja Rácz Rita operaénekesnő, akit elsősorban koloratúr szerepekben láthat-hallhat az Operaház közönsége, de nem idegen tőle az operett és a musical világa sem. Férje, Haja Zsolt operaénekes pedig arról is beszél, hogy szerepeket tanulni akár horgászás közben is lehet. A Magyar Állami Operaház két, nagyon tehetséges művészével Bojta Zita beszélgetett - külön-külön.

Az első emlékem Önről – Rossini: A sevillai borbély címszerepében láttam -, hogy a közönségnek háttal állva egy mikrofonba énekelte, hogy Figaro itt, Figaro ott, és a hangosításnak köszönhetően minden hang máshonnan hallatszott a nézőtéren, a közönség csak kapkodta a fejét, nagyon hatásos volt. Hogy áll az efféle modern megoldásokhoz?

H. ZS.: Ahogy fejlődik a világ, ez szerintem elkerülhetetlen, nem dughatjuk a fejünket a homokba. Jó, ha használjuk a mai technikát. Manapság gyakran újrahangszerelik a darabokat, modern hangszereket tesznek bele, próbálnak igazodni a mai fiatalok stílusához, hogy megszerettessék velük az operát. A legtöbb ember kikapcsolódni, feltöltődni megy az operába. Ez egy szép és sokszínű műfaj, a néző választhat, mire szeretne elmenni, egy korhű, jelmezes darabra vagy egy modern előadásra. Engem nem zavart a mikrofon, érdekes megoldásnak tartottam.

Mennyire ért egyet azzal a gyakorlattal, hogy kicsit változtatnak a darabokon, hogy jobban passzoljon a mostani ízléshez?

H. ZS.: Ha mértékkel és ízléssel alkalmazzák, akkor jó megoldás lehet. A mai, rohanó világban vannak olyan darabok – és itt elsősorban a preklasszikus művekre gondolok – amelyeket nem biztos, hogy mindenki hajlandó lenne végigülni. Egy négyórás barokk opera, benne a rengeteg recitativóval. Meg kell találni az arany középutat, hogy mit lehet kivenni, mit kell megtartani, de alapvetően egyetértek azzal, hogy a figyelem fenntartásának érdekében meghúzzák a darabot. Persze például Puccininél, ahol nincsenek zárt számok, ott nem lehet belenyúlni, de ott nem is kell, mert az egész mű sláger, de egy Monteverdi- vagy Haydn-opera esetében szerintem nyugodtan.

Úgy látom, a férfi énekesekhez, főleg a bariton-basszus fekvésben, kegyesebb a sors, általában tovább tudnak színpadon maradni.

H. ZS.: Így van. Minél magasabban énekel valaki, annál feszítettebbek az izmok, hamarabb elhasználódnak, és ez eredményezi, hogy idősebb korban már nem annyira friss a hangja valakinek.

Ennek ellenére Ön azért tett kirándulásokat tenorszerepek felé is...

H. ZS.: Mondjuk úgy, hogy a hangom jól passzol némely stílushoz, mint például az operett, a bonviván félig tenor, félig bariton szerepköréhez. Igazi tenor azért nem vagyok.

Egyre több énekestől hallom ezt, hogy a hangfekvése igazából két „skatulya" közé esik...

H. ZS.: Igen, de valójában nem számít, hogy melyik fachba tartozik az énekes, az a fontos, hogy jól énekeljen és szeresse a közönség. Arról nem is beszélve, hogy a régebbi kompozíciókhoz képest teljesen megváltozott a hangszerelés, a hangmagasság. A mai szerzők szeretnek magas szólamokat írni, mostanában körülbelül fél hanggal éneklünk magasabban, mint a régiek tették, és az rengeteg. Egy mai műben szereplő bariton inkább tenornak felel meg.

Forrás: photos by EDER VERA/Eder Vera

Egy helyen azt mondta magáról, hogy diploma után „épp, hogy kitűnt az átlagból", de azóta sokat fejlődött és a hangja is változott.

H. ZS.: Igen, ahogy halad az idő, idősödik az ember és érik, mélyül a hangja. És persze az sem baj, hogy nem visszafelé fejlődünk útközben. A tanulást sosem szabad abbahagyni, életünk végéig kell egy külső kontroll, egy énektanár, aki segít és irányt mutat.

A színpadi játékkal ugyanez a helyzet?

H. ZS.: Igen. Az emberben alapból van egy színészi kvalitás, aztán pedig az évek során egyre több rendezővel dolgozunk. Egy jó rendező képes vezetni az énekest, kihozni belőle, amit tud, és ez azért nagyon fontos, mert azért mi elsősorban énekesek vagyunk. Első az éneklés, és csak aztán jön a többi, bár, hozzáteszem, ma már az operában majdnem ugyanakkora hangsúlyt kap a színészi játék, mint az énekhang és a technika.

Van saját stílusa a színpadon, amire messziről rá lehet ismerni? Több olyan színész is van, akire azt mondják, hogy mindig saját magát játssza...

H. ZS.: Muszáj átlényegülni. Az embernek nincs annyi személyisége, amennyit el kell játszanunk a színpadon. Itthon nem vagyok sem Don Giovanni, sem Edwin herceg. De azért jó dolog, ha az embert még elmaszkírozva is felismerik, akár a mozgásáról... hogy bennem ez megvan-e, nem tudom, de remélem, igen.

Zenei karrierje kezdetén mindenfélével próbálkozott, szolfézzsal, egyházzenével, aztán jött az éneklés. Ha jól sejtem, az operához a műfaj komplexitása vonzotta...

H. ZS.: Pontosan. Nincs még egy olyan ága a zenének, amelyben ennyi minden megvan egyszerre, ez tetszett meg. Nyilván minden operaénekes egoista, én is, ki akartam tűnni a többiek közül.

Mégis a kórusban kezdett...

H. ZS.: Igen. 19 éves koromban, amikor felvettek ének szakra, külön költöztem a szüleimtől és szerettem volna eltartani magamat. Körülnéztem, és láttam, hogy sok énekestársam énekel a kórusban. A tanárnőm is ott dolgozott. Követni akartam a jó példát, ráadásul így láthattam a mestereimet a színpadon, egyfolytában tanulhattam, tapasztalatokat szerezhettem, és ráadásul mindezért még fizettek is! Számomra egyértelmű volt, hogy így kell elkezdenem. Van, aki ott is marad a kórusban, nekem sikerült egyéni karriert is csinálnom.

Az éneklés, a készenlét, a színpad nagyon kemény munka. Milyen sporttal, kikapcsolódással tartja formában magát, mi segít feltöltődni?

H. ZS.: Tulajdonképpen bármilyen sport megfelel. Szoktunk futni, konditerembe menni, ezenkívül nekem a terápiásabb sportok fekszenek, mint például a horgászat.

A horgászat?

H. ZS.: Igen! Nagyon sok előadást, darabot horgászás közben tudok átgondolni, ott tanulom meg. Akkor van időm gondolkodni, elmélyülni. Végigveszem magamban, hogy mit kellene másképp csinálni, mint a legutóbb, mit kellene csinálnom a testemmel, hogy ott, az a bizonyos hang jól szólaljon meg. Máskor nincs erre időm. Rohanok egyik próbáról a másikra, dolgozom, de ilyenkor megállok, megnyugszom és végiggondolom a dolgokat.

Van-e bármilyen irány a fejében, hogy merre haladna tovább?

H. ZS.: Konkrét szerepálmom nincs, valahogy mindig megtalálnak a nekem való szerepek. Ez egy kicsi ország, ismerjük egymást a szakmában, ha egy hozzáértő kér fel egy szerepre, az tudja, milyen vagyok, nagy mellélövés eddig nem fordult elő az életemben.

A felesége is operaénekes. Gyakran énekelnek együtt? Könnyebb vagy nehezebb vele egy színpadon lenni?

H. ZS.: Nehéznek egyáltalán nem mondanám, ünnep számunkra, ha együtt énekelhetünk. Volt idő, amikor ez gyakran megadatott, mostanában ritkább, de azért nagyon szeretjük.

Voltak valaha ellenségek a színpadon?

H.ZS.: Szerintem még soha, de biztos érdekes helyzet lenne. Bár, ha jobban belegondolok, férfi és nő között kevesebb a konfliktus a színpadon... Amire nagyobb esély mutatkozik, hogy egyszer majd talán apa-lánya szituációban találjuk magunkat. A feleségem koloratúr szoprán, inkább fiatal naiva karaktereket játszik, én pedig érett férfiakat. Erkel Hunyadijában mindketten énekeltünk, én voltam Gara nádor, ő pedig a lányom, Gara Mária, de külön szereposztásba tettek minket.

Forrás: photos by EDER VERA/Eder Vera

A koloratúr szoprán szerepek általában dramaturgiailag és énektechnikailag is nagyon komoly feladatok. Haja Zsolt feleségét, Rácz Rita operaénekesnőt kérdezem, hogy vajon ez csak a nézőtérről hallatszik így?

R. R.: Az igazság az, hogy ezek a magasságok, a koloratúr hangfekvés születési rendellenesség, ez vagy van, vagy nincs. Persze, kell hozzá szakmai felkészültség, az embernek meg kell tanulnia bánni a hangjával, de a hangmagasságot vagy megadta a jóisten vagy nem. Ebből a szempontból tehát számomra ez nem nehéz, én ebben a fekvésben érzem kényelmesen magam. Számomra a középregiszter a problémásabb, ott kell többet dolgoznom egyelőre. Szerencsére a vezetőségtől nagyon sok lehetőséget kapok, nem csak kimondottan testhezálló feladatot. Susannét sokszor énekeltem és nagyon szeretem, pedig az pont egy mélyebb, édes-bús hangfekvés, igazi kihívás. Vagy imádom Musette-et a Bohéméletből. Itt rögtön meg is kell cáfoljam a férjemet, mert Puccini operájában van egy hatalmas veszekedés Musette és Marcello között. Ezt sokat játszottuk együtt, remekül kiveszekedtük magunkat. Pont azért szerettem, mert itthon nem veszekszünk. Ez nem nekem köszönhető, én lobbanékony, szenvedélyes típus vagyok, de ő annyira jó természet, olyan jól kezel engem, egy pillanat alatt elüti egy poénnal a dolgokat, vagy ha kell, nagyon jól meg tudunk beszélni mindent. Szóval, mivel itthon soha nincs soha egy hangos szó, se semmi, tényleg jó volt egy kicsit egymásnak feszülni, legalább a színpadon, és veszekedni, megélni ezt is.

Az énekhang annyira személyes, annyira intim dolog, hogy minden lelki rezdülés meghallatszik rajta. El lehet ezt takarni a közönség elől?

R. R.: Nekem eddig még nem sikerült, egyszer sem. Én az egész életemet viszem fel magammal a színpadra. Ha épp krízisben voltam, akkor azt, ha boldog voltam, akkor azt. Természetesen mindig megpróbáljuk a lehető legjobbat adni, esetleg elnyomni magunkban a bánatot, fájdalmat, de az éneklés és a színpad egyben terápia is, és szeretem erre is használni. Persze, nagyon fontos a közönség, szeretek adni, értékeket közvetíteni, de mindemellett nagyon jólesik az embernek felvinni a színpadra ezeket a problémákat, ott pedig letenni, kiénekelni, kijátszani magából. Rajtam ez mindig segít. Meg kell találni a módját, hogy mindig beleférjen abba a szerepbe, amit épp énekel, ez igaz, tehát vannak keretek, de ez egy terápiás pálya.

Számos országban fellépett már, járt Lengyelországban, vagy olyan távoli, egzotikus helyeken is, mint Kína vagy Omán. Mik voltak a tapasztalatai?

R. R.: Mindenhol nagyon hálás és vendégszerető közönség fogadott. Kínában Marton Évával jártam, mesterkurzust tartott, annak a végén adtunk egy koncertet.

Ománban az Operaházzal vendégszerepeltünk, én amúgy is általában az Operaházon vagy Marton Éván keresztül jutottam el kalandozni a nagyvilágba. Igaz, Lengyelországban egyedül voltam, de egyedül is éreztem magam. Nem nagyon vágyom külföldre, nem is keresem a lehetőségeket, mert nagyon szeretek itthon lenni. Számomra fontos, hogy barátok, kollégák vegyenek körül, olyanok, akiket szeretek, és akikkel jól tudunk együtt dolgozni. Hogy mellettem legyenek a tanáraim, a mentoraim, akik ismernek, elmondják a véleményüket és segítenek, ha problémám vagy nehézségem van. Szeretem, hogy a vezetőim, a karmesterek, a rendezők ismernek, tudják, mikorra érkezem el egy feladathoz, mikor alakul ki bennem egy-egy karakter... Ezek nekem nagyon fontosak, és ezért én inkább itthon szeretek énekelni. Szerencsére itthon is kapok bőven feladatot.

Több műfajban is kipróbálta magát, fellép az opera mellett operettben és musicalben is. Melyik műfaj a legkedvesebb a szívének?

R. R.: Erre könnyű válaszolni, a klasszikus zene és az opera. Ezeket értékelem a legtöbbre, de nagyon szeretem az operettet és a musicalt is. Rengeteget tud itt is adni egy-egy szerep, imádom. Idén például együtt léphettem fel a kislányommal Várkonyi Mátyás Egri csillagok című musicaljében, fantasztikus érzés volt. Továbbra is szeretném megtartani ezt a széles palettát, és bízom benne, hogy megtalálnak ezek a lehetőségek. Minden műfaj mást vár el az embertől, és jó közlekedni ezek között, átkirándulni egy másik világba.