Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Nézd meg ezt az (egyetlen) képet, amit itt adok közlésre. Ez Antonius. Így nézett ki az Anyám. Nagyon hasonlítok rá – arcban, alakban, lélekben. Finom asszony volt. Érzékeny lélek és sok-sok gyermek anyja. Legfőképpen ebben hasonlítok rá. (...) Édes! Honnan jött? Az olasz föld legszebb, legforróbb tájairól, ahol szépanyja szítta tejébe a művészeteket, hogy drága anyám mellén keresztül nekem juttassa mint örökséget. Én is szültem, szültem, szültem, mint az Anyám. A színpadra tett szerepek az én gyermekeim...
Somlay Artúr szeretett írni. Fenti sorai korabeli lap számára készült cikkének kéziratából származnak. A cikk ott lapult egy ládában sok egyéb emlékkel együtt, melyeket Demeter Imre kapott meg Somlay örököseitől, hogy azok is segíthessék az újságíró, színikritikus Demetert a színművészről készülő portrékötetének megírásában.
Az említett ládát – mint az az 1972-ben megjelent portrékötetből kiderül – Somlay Artúr édesanyja hozta magával a Velence és Trieszt közötti olasz városkából, Pordenonéból, amikor Magyarországra érkezett, hogy férjhez menjen Somlay Artúr majdani édesapjához.
Az azonban nem derül ki a portrékötetből, ahogy Somlay Artúr fellelhető sajtómegszólalásaiból sem, hogy a színész édesanyjának szépanyja miként és mely művészeteket szítta a tejébe.
Demeter Imre említi könyvében: Somlay Artúr interjút leginkább csak írásban adott; a szerkesztőségektől korrektúrát kért, ellenőrizve, hogy mondandója szöveghűen jelenik-e meg.
Nyilvánosságnak szánt megszólalásaiban inkább írói attitűd jellemezte, mintsem színészi.
Nincs közöttük egy olyan sem, amelyben egyszerű mondatokban csevegne el az őt kérdező újságíróval, sorolva: ekkor születtem, ide jártam iskolába, így élt közben a családom, anyám szépanyja ebben a művészeti ágban volt kiváló, s én pedig ezért és ezért mentem a pályára.
Somlay Artúr úgy adott tájékoztatást szakmai és magánéletének leghétköznapibb eseményeiről is, hogy mindazok metaforák, allegóriák, metonímiák és egyéb irodalmi eszközök alkalmazásával idéződtek fel, s maradnak olykor megfejthetetlenek. Miközben már életében irodalmi alakká formálta magát.
Fent idézett részlet például a következő gondolattal végződik:
Ne haragudjon rám senki, ha bármilyen vagyok is, ha olyan vagyok, mint vajúdó Anyám. Ordítok, mert fájdalommal szülöm szépséges gyermekeimet. (...) És hogy hány lelkem van?! Annyi, mint ahány ember van. Minden ember bennem lakik! Nagy titok ez. Én tudom csak, hogy mekkora. Nézd meg ezt a képet! Nézz a szemébe, és meglátod, hogy Antonius-koromban azt kerestem. A művészetet...
Ez esetben persze könnyen kódolható, amit a színész írói hévvel elemel a földtől.
Somlay Artúr inkább anyás gyerek volt, s a hivatásra találásában az öröklés szempontjából inkább az anyai génekben érzett ösztökélő erőt.
S kiderül persze az is: hivatását éppen úgy imádta, mint az édesanyját. Valamint az sem maradt titokban: nem volt híján az önbizalomnak.
Somlay (Schneider) Artúr 1883. február 28-án született Budapesten. Édesapja id. Schneider Artúr, vasúti tisztviselő volt. Édesanyja családneve a lexikonok szerint Obkracsil (Apkracil). Demeter Imre – aki Somlay Artúr második feleségétől és a színész ifjabbik leányától is kaphatott ez ügyben információkat – úgy említi: di Garcco. Keresztneve minden forrás szerint Emília volt. A család Újpesten élt.
Emília valóban sok gyermeknek volt az édesanyja: a legidősebb Artúrnak öt testvére született, sorrendben Elemér, Emma, Lehel, Ida és Attila.
Somlay Artúr gyermekkoráról a színész Demeter könyvében közreadott, irodalmi stílben megfogalmazott életrajzának dekódolása adhat némi képet.
Kiderül belőle, hogy
hétéves koráig meg nem nevezett betegség gyötörte, amely miatt még az újpesti otthonuk előtt elterülő kertbe sem mehetett ki.
A gyakori láz miatt gyakran élt át félelemmé erősödő szorongást, amikor az esti mécsvilágban még a bútorok is ijesztő alakzatot öltöttek.
„Gondfejű" apja – Somlay Artúr kifejezése – és imádott édesanyja mellett gyermekkorának volt még néhány fontos szereplője. A már az anyját is dajkáló öreg dajkája. A törpe növésű nyugalmazott tanító, a gyermek Somlay Artúr nevelője, Freila bácsi. Az Anna nevű cseléd. A százéves apai ági nagyapa.
Somlay Artúr elemista korára felépült a betegségből. A tanintézetben emlékei szerint csak kitűnő érdemjegyekre emlékszik, ugyanakkor arra is, hogy tanárai pálcával verték, mely verés okait sosem értette.
Kiskamaszként hamar megnyúlt, sokat jártak társaival a Ligetbe.
Örök emlék Texas Jack, a lovas céllövő, és az állítólag az állatkertben – vélhetőleg egy ott előadott produkció keretében – fellelhető rézbőrűek csapata.
Az elemista Artúr a szüleivel, testvéreivel főként kirándulni járt, még a százéves nagyapa is velük tartott. Forró nyárban a rákospalotai erdőn keresztül mentek el a megyeri csárdáig, ahol alkonyatig strandoltak a folyóparton. Őszi időben vitték Artúr flóbertpuskáját is, amellyel varjakra lődöztek.
Szépek voltak a hófehér telek, a karácsonyok a gazdag ajándékokkal, Artúr kapott „perzsián" sapkát, rámás csizmát. Ragyogtak az arcok, illatozott a bejgli. A gyerekek édesanyja énekelt is az ünnepen, édesapjuk mély basszusával kontrázott, miközben gitárját pengette.
A gyerekek egy éjjel lármára ébrednek.
Százéves nagyapjuk köhögve, hörögve kéri számon édesanyjukat: "Miként merte elajándékozni minden pénzét?! Anyjuk apjuknak ad választ: „Mondtam, hogy ne állj jót senkiért, most itt van!" Apjuk a maga fejét ütlegeli öklével: „A gazember, a gazember."
Miután a gyerekek édesanyja kifizette az apjuk által vállalt kezességgel járó, ugyanakkor nem várt kötelezettségeket egy megbízhatatlan adós után, a család anyagilag megroppan.
A gyerekek hónap végén gyakran járják végig ijedt szemű édesanyjukkal a boltosokat, hogy látványuk lágyítsa azok szívét, s hosszabbítsák a hitelt.
Apjuk pluszmunkákat vállal, iratcsomókat hoz haza a hivatalból, azokkal bíbelődnek feleségével hajnalig. Somlay Artúr édesapja akkoriban hetek alatt megőszül.
Artúr tizenkét éves öccse egy nap kereket old otthonról. Egy évig semmi hírt nem kapnak róla. Akkor levél érkezik Bombayből:
Kedves anyám, ne aggódj miattam. Itt dühöng a pestis. Csókol fiad, Elemér.
A hajósinasnak állt fiú ajándékokat is küld: selyemsálakat az édesanyjának és lánytestvéreinek.
Az ifjú Somlay Artúrt nem múló lázas izgalom fogja el. Heti rendszerességgel szökik meg maga is otthonról. A környékbeli erdőket, mezőket járja. Átússza a Dunát, visszaúszik.
Tengerekről, távoli vidékekről, városokról ábrándozik. Iskolai eredménye leromlik. Addig úgy képzelte: vegyész lesz, mérnök, ügyvéd vagy orvos. Most úgy érzi: mindebből úgysem lesz semmi.
Akkoriban hal meg a nagyapja, és a nevelője, Freila bácsi is. Anna cseléd pedig továbbállt.
Elérkezik konfirmációjának ideje. Megbűvöli a pap prédikációja; a szavak, a szónokló gesztusai is erős hatásúak. Visszaemlékezésében úgy fogalmaz:
Mindenem figyel és hallgat. (...) Tetszik, leköt, izgat, fölemel, és minden megül bennem; az értelem, a forma, a zene.
Maga is prédikálni kezd. Az erdőben a fáknak, Dunát átúszva, budai hegyekre felhágva kitárt karokkal a világnak.
Prédikáció után Buda vagy Pest környéki falvakban kóborol. Figyeli az apró parasztházak lakóit, a kastélyból kilovagló grófot. Hazafelé utóbbit utánozza, peckesen lépdel.
Olykor vonatra ül, vidékre megy, vásárokban nézegeti a portékát. Mímeli, hogy komoly vevő. Tizenöt éves.
Édesanyja megbetegszik a nyáron. Artúr nem megy sehova. Anyját ápolja, süt, főz, kiméri a gyógyszert. Amikor édesapja délután hazatér, a férfi alszik két órát, nekiül a munkának, olykor felkel mellőle, igyekszik segíteni a fiának, az hárítja.
Őszre felépül az asszony. Artúr már a középiskola padját koptatja, a másodikat kezdi.
Jegyei elégségesek. Vaskó, a vegytantanár a múlt tanév végén azt is csak úgy adta meg, hogy előbb megeskette Artúrt: nem lesz vegyész.
Egy őszi iskolai ünnepélyen szavalatot bíznak rá.
Felhő alakjában lelkem átöltözik, / Úgy szál a hon fölött nyugattól keletig.
Petőfi Sándor A magyar ifjakhoz című versét mondja.
Érzékeli a rászegeződő szempárokban tükröződő meglepetést. Majd a bámulatot. Felvillan előtte a prédikáló pap képe.
Megrészegíti saját hangja, szószékké válik az iskolai dobogó.
A végén tapsolják, éljenzik. Tanárok veszik körül. A kipirult arcú Vaskóból is árad az elégedettség, a szeretet. Képessy, aki a magyart tanítja, egyszer csak azt mondja:
Maga legyen színész!
Somlay Artúr meghökken. Képessy megismétli:
Igen, igen. Maga legyen színész!
Somlay Artúr jóformán azt sem tudja még, hogy mi az a színjátszás.
Aznap este elmegy és megnéz egy operettet. Nem tetszik neki, érzi, ilyesmit nem tudna művelni.
Vasárnap délután újra próbát tesz. Emlékei szerint a Nemzeti Színházban nézte meg Móricz Zsigmond Sári bíróját, a bíróné szerepében Blaha Lujzával.
/Somlay Artúr talán az 1897-ben bemutatott A gyimesi vadvirág főszerepében láthatta Blaha Lujzát, nem pedig az 1909-ben színre került Sári bíróban. A visszaemlékezésben tévedhetett is, de a későbbiek tükrében azt sem lehet kizárni, hogy szándékolt, írói indíttatású „változtatásról" van szó. Sz. Á./
Blaha Lujza játéka és a csapatként is jól működő társulat mindenesetre elkápráztatja.
A nyár érkeztével továbbra is elszökdös otthonról. Már nem képzetek hajtják. Vándor társulatokhoz csapódik, nem tér haza estére.
Apját többször is felkutatja, hazakönyörgi, rángatja.
De nem korlátolt ember a vasúti tisztviselő, tudja, mikor elég a szigorból. Vannak kapcsolatai, akiknek van tanácsa ilyen esetekre. Somlay Artúr 1898 és 1900 között a Vígszínház színiiskolájának lesz a növendéke.
Somlay Artúr színiiskolai tanulmányai idején a Vígszínházat Ditrói Mór igazgatja.
A teátrum stúdiumának hallgatóit olyan elvek szerint képzik a hivatásra, amelyek egybecsengenek mindazzal, amit a direktor gondol a színészetről.
Utódja, Jób Dániel úgy vélte:
Ditrói Mór munkásságával kezdődött el a modern magyar színház korszaka.
A Nyugat című folyóiratot alapító Ignotus pedig azt írta róla, hogy ő a „magyar Sztanyiszlavszkij", aki „azt cselekedte meg Magyarországon, amit Sztanyiszlavszkij Moszkvában – s ezt már Sztanyiszlavszkij előtt."
Mindemellett már Ditrói feltűnése előtt is voltak színészek, akik az akkoriban nem csupán elfogadott, de klasszikus darabok esetében elvárt deklamáló stílus ellenében igyekeztek – engedve kottázhatatlan tehetségük késztetésének – megtalálni azt a „középhangot", amely közelebb hozza a színpadi beszédet a hétköznapok artikulációjához.
Ám nem teremtettek iskolát, s ugyanakkor még a polgári darabokra – tehát nem történelmi témákra építő klasszikusokra – koncentráló Vígszínház előadásainak hangvételében is érzékelhető volt a patetikus, deklamáló hajlam. Ráadásul a Vígszínházban – ahogy másutt is – a színészek a próbákon még a kabátjukat sem nagyon vették le.
A próbákat nem gondolták többnek, mint olyan lehetőségnek, amely során rögzítik a főbb mozgásirányokat – miközben leginkább az járt a fejükben, hogy mely fogásokból álljon a közelgő ebéd menüsora.
Somlay Artúr a kilencszáznegyvenes években fogalmazta meg Ditróiról a következőket:
Ditrói Mór volt az első, aki leparancsolta a színészről a vastag télikabátot, a botot, amellyel minduntalan a padlót döfködte, s ő volt az, aki rákényszerítette a színészt, hogy a délelőtti próbán árulja el: hogyan és mit fog csinálni majd este a színpadon! Ő volt az, aki már délelőtt – esti játékra fogta a színészt! Addig a színészek egymástól elfordulva, öncélúan, játékkal, összhanggal mit sem törődve deklamáltak – Ditrói hangolt össze először együttest.
A színészek közül azonban Somlay Artúr Újházi Edét tartotta mesterének, aki egyike – talán legjelentősebbje – volt azoknak a színészeknek, akik már a deklamáló színjátszás korszakában is ragaszkodtak a puritánabb színpadi stílushoz.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
