Oroszok, avagy kollektív bűnösség a művészetben

Vágólapra másolva!

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 217. LEVÉL Édes Néném, állítólag létezik egy lengyel felvetés, amely szerint egész Európában le kellene szedni orosz művészeket a színpadokról. Hogy valós-e vagy kacsa ez a „mesterterv", az idő hamarosan eldönti.

Origo

Vágólapra másolva!

Ókovács Szilveszter

Olvashattuk a hírekben: Valerij Gergijev, a korszakos orosz karmester, akit eddig a Nyugat a tenyerén hordott, annyi állással halmozott el, hogy azokból kiléptetni is hosszú cikkekben volt csak lehetséges, most mindenhol nem kívánatos emberré vált egyszerre. Anna Nyetrebkóról elmondja a Metropolitan Operát igazgató Peter Gelb, hogy az intézmény történetének egyik legnagyobb dívája – ráadásul még mindig pályája csúcsán –, de többé nem léphet fel a négyezres pazar színházteremben. Máshol tizenéves zongoristákat parancsolnak le a színpadokról, és az állítólagos lengyel felvetés miatt én is átgondolni kényszerültem – de csak gondolati síkon! – mivé lennénk a Magyar Nemzeti Balettben nap mint nap saját testüket nekünk gyötrő, nagyszerű orosz művészeink nélkül? Többségük sok éve Budapesten él, még az sem kizárt, hogy éppen a putyinizálódó világ elől is menekültek hozzánk – hát most elérné őket a központi európai utálat, csak mert orosz még az útlevelük?

Anna Nyetrebko a bécsi operabálon 2019-ben Forrás: AFP/Hans Punz

Nyetrebko válasza egyébként tökéletes és kijózanító: vannak ukrán barátai, akikért aggódik, a háború borzalmas dolog, legyen vége, de a hazáját nem tagadhatja meg. Az ember nem teheti semmissé a származását! Nem attól orosz valaki, hogy Putyinnak hívják vagy Jelcinnek vagy Brezsnyevnek a pártfőtitkárt. A nemzethez tartozás sokkal mélyebb, családban, történelemben és igen, leginkább kultúrában gyökeredző, elszakíthatatlan kapocs.

Ha Gergijev színházát, a Mariinszkijt Putyin újíttatta fel, vagy építtette mellé a Marinszkij II-t, ha Nyetrebko lemezeit vagy turnéit orosz trösztök támogatták is, mit jelent ez a háború szempontjából? Nem fejleszti-e minden, magára valamit is adó állam a saját nemzeti kultúráját, annak intézményeit, nem tolja-e művészeit, ha azok valóban világnagyságok?

Néném, volt alkalmam testközelből figyelnem mindkét orosz zenei héroszt illetve heroinát. Nem a pártpénz vagy az olajos-gázos szubvenció tette őket naggyá, legfeljebb a hírüket segített vinni. Ezek az emberek a Jóisten tálentumait hordozzák, és egészen biztos vagyok abban, hogy nem meghívottjai föld alatti bunkerek taktikai szobáinak, ahol Vlagyimir Vlagyimirovics vagy valamelyik viszkető tenyerű tábornoka rádől az indítógombra. A művészetnek is van, persze, selejtje, uszító és gonosz lelkek is járnak álruhában, de épp az az ember életének egyik nagy feladata, hogy mindenkit a maga érdeme szerint ismerjen fel. Ha viszont akár lengyel barátaink, akár mások előveszik a fűnyírót, semmi mást nem tesznek, mint a kollektív bűnösség elvét alkalmazzák egy nagy kultúra szereplőire. És ha a 14 éves csodazongorista bűnös, tehát letaszítandó a koncertdobogóról, akkor Puskin is az, Dosztojevszkij is, Repin, Muszorgszkij, Csajkovszkij, mindenki az.

És hiába volt kommunizmus, kedves Néném, mégis mennyivel normálisabban éltünk régen, nem igaz? 1848, 1919, 1945 és 1956 miatt is bőven lett volna okunk az oroszoknak hátat fordítani – természetesen nem rajongtunk a Ki tud többet a Szovjetunióról? c. vetélkedőért, és szerencsétlen orosz nyelv is elszenvedte az ellenszenvünket. Pedig nem tehetett róla, maximum annyiban, hogy tényleg hányingert keltően tanították, ideológia hatotta át a témákat, stupid és unpraktisch volt az egész – de leginkább azért utáltuk, mert nem magunk választhattuk, viszont más, kívánt nyelveket meg kiszorított a lehetőségek közül.

De Szvjatoszlav Richter üres Zeneakadémiára érkezett talán? Obrazcova jövetelekor háttal ültek a nézők az Operaházban? Vagy ha Mazurok énekelt meg Nyesztyerenko? Rosztropovics Visnyevszkajával vagy nélküle kiváltott-e őszinte lelkesedésünket? Azonosította-e őket bármelyik magyar Nyikita Hruscsovval vagy akár csak Gorbacsovval is? Soha, senki – de jelzem, Nyugat-Európának is rendben voltak még ekkor a barát-ellenség felismerő rendszerei.

Először is béke legyen – a se nem fekete, se nem fehér helyzetben arányos és igazságos béke. Azonban azt a luxust nem engedhetjük meg, hogy e furcsa háború közben hallgassanak a múzsák. Csak együttműködő művészeken keresztül – igen, az Operaház minapi újranyitóján pas-de-deux-t balettozó ukrán és orosz táncosokon keresztül – érthető meg európai egymásra utaltságunk, amely nem fordulhat át utáltságba, ostoba kirekesztésbe!

Néném, remélem, velem és az OPERÁ-val együtt szorít azért, hogy se művészek, se senki más ne szenvedjen tovább se Ukrajnában, se Oroszországban. Mi ezért imádkozunk.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. március 21.