Mindent is, avagy variációk operaigazgatásra (pótkötet)

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 230. LEVÉL Édes Néném, levelezésünkön belüli kis sorozatomból kimaradt néhány régebbi kérdésére adott válaszom. Most, hogy a Magyar Állami Operaház 2023-2028-as időszakának vezetésére kiírt pályázat beadási ideje a feléhez ért, talán nem haszontalanok ezek az aspektusok sem. Se nekem, aki még csiszolgatom, sem másnak, aki esetleg ezután fogna hozzá, nem haszontalan az alábbi problémák összefoglalása. Nem titok, hogy az OPERA vezetését szívesen folytatnám, a Gyakran Hozzám Vágott Kérdések sorozatát viszont ezzel a három szösszenettel végképp és biztosan befejezem!

1. Miért áll csupa külföldiből a Magyar Nemzeti Balett?

Az opera.hu-n, tehát a hivatalos internetes oldalunkon található társulati névsorban 113 balettművészt látok jelenleg, 48 kolléga magyar közülük. Tehát ne mondjuk, hogy itt mindenki külföldi, mert tényszerűen nem igaz. 48 táncosból egy közepes európai operaház már kiállítja a balettegyüttesét, ugyanakkor a Magyar Állami Operaház – innen is lehetséges megérteni – a világ egyik extrém nagy intézménye, tánctársulatával szemben hetven éve elvárás, hogy akár egyszerre két nagyszínpadon is képes legyen akár két teljesen más stílusú koreográfia egyidejű előadására, és – más operaházakkal szemben – az egész ország javára működjön. (Erre, mármint a feltétlen párhuzamosságra nyilván nem törekszünk, de már a próbaidőszakok átlapolódása kiküszöbölhetetlen, és nagyszériás sorozatok – pl. Diótörő, Hattyúk tava – sem futhatnak „pótok", az óhatatlan sérülések és fáradások nyomán előálló beugrások nélkül.)

A hazai táncképzés immár huzamosabb ideje képtelen évente 5-6 olyan profi balettművészt kiforogni magából, aki magyar, aki klasszikusban is erős és aki itthon képzeli el a karrierjét.

A végzősök számra ugyan megvannak, de már előfordul fiú nélküli évfolyam vagy magyar növendék nélküli osztály (sok külföldi vendéghallgató diplomázik Budapesten, ami remek dolog, de ha felvesszük a társulatba, akkor sem a „magyar vonalat" erősíti).

Ennek okai messze vezetnek: hiba volt 1948-ban az OPERÁ-tól szovjet mintára elcsatolni a saját balettintézetét, hiba volt 2002-ben az Operaháztól messze költöztetni a klasszikus képzést, de természetesen a korszellem is hibás, hisz ma már ki tesz bele 10 év kemény munkát olyasmibe, aminek a kimenetele legalábbis bizonytalan? (Ez a folyamat 20 év eltolódással a hazai énekesképzésben is megjelent, elég nagy probléma is lesz belőle, ha időben nem tudjuk megnyitni az operastúdiónkat és segíteni az alapfokú képzést.)

Ma az OPERA két fronton küzd: egyfelől a táncosok felvételénél az uniós gyakorlat szerinti nyílt audiciókat hirdetjük meg, és nem ritka, hogy egy-egy álláshelyre ezer feletti, több kontinensről érkező jelentkezést regisztrálunk (célunk, hogy közönségünk a lehető legjobb táncosokat lássa a jegy áráért, hisz ebben az előadói műfajban nem kell megszólalni, nemzetközibb is az összes többinél).

Másfelől nemcsak a Magyar Táncművészeti Egyetemmel működünk együtt, másfelől ahol gyenge a vízhozam, másik kúttal is kell próbálkozni: 2016 óta működtetjük a Magyar Nemzeti Balettintézetet, ahol több mint 100 kis magyar gyerkőc tanul balettozni.

E két forrásból többet nyerünk majd – idővel, évtizedek múlva újra visszafordulhat az arány a nagy együttesben is. Mert mindennél fontosabb nekünk a nemzeti kultúránk, aki viszont addig is segít minket saját tehetségének, idejének, energiájának és óhatatlanul elkopó ízületeinek révén, azt megbecsüljük.

2. Miért nincs itthon több operaház?

A dualizmus kiviruló Magyarországán és a Monarchia más részein is sok új színházépület nőtt ki a földből néhány évtized alatt, és valamiféle koncentrikusság jellemezte ezt a rendszert. Az egyesített Budapest köré vonták ezt a hálót, de akár Lembergig mehetünk – és az már tényleg a periféria volt –, mégsem találunk nagyobb házat az Ybl-palotánál. Az meg kisebb kellett legyen, mint a Bécsi Opera. Van tehát ennek egyfajta birodalmi hierarchiája is, de létezik másik ok: a városok, területek mérete, lakosságszáma, fejlettsége. Kolozsvár vagy Miskolc, Pécs, Szeged és Debrecen díszes „nagyszínházainak" létjogosultságát ki vitatná el ma is? Győrbe viszont negyven éve kellett építeni, hogy a város méltó módon zárkózhasson fel a többiek mellé. Kecskemét, Veszprém, Székesfehérvár, Sopron mind megkapta a maga gyönyörű épületét, a teljesség igénye nélkül.

De kompromisszummentes operajátszásra még az 5 nagyváros „nagyszínházai" sem alkalmasak. Nincs operai méretű árok, színpad, akusztika, ahogy egy kisebb város és kisebb agglomeráció sem a zenekar, sem az énekkar, sem a balett, sem a források – sem a közönség oldalán nem tudhat azonos esélyekkel indulni.

Ezt be lehet állítani Budapest erőnyerésének, mázlijának, „könnyű dolgának", én azonban komoly feladatot, vég nélküli felelősséget, országos kötelességet látok inkább benne. Másik operaházat csak magán Budapesten belül hívott életre a századforduló, 1911-ben nyílt meg a Népopera (a mai Erkel Színház), és nagy változást indított el azonnal.

Az egyik motívum, hogy három hónap se telt bele, már Bánffy Miklós gróf személyében új és új szemléletű intendáns kellett az Operaház élére, aki felrázza az immár vetélytársat kapott intézményt. A másik pedig, hogy a Népopera néhány év alatt csődbe ment. A színházépület működése csak akkor stabilizálódott, amikor 1951-től az Operaház átvette. Mert – és itt a nagy tanulság – Budapest nagyváros, hatalmas kulturális örökséggel és jelenléttel, de forrásai nem akkorák, hogy két önálló, saját lábon álló operaházat elbírna.

Két vagy több játszóhelyet azonban igényel, ezeket viszont takarékosabban csak úgy lehetséges működtetni, ha közös irányítás-gyártás-épületfenntartás mentén halad a működés, sőt, nincs annyi magas minőségű énekes és táncos sem, hogy szeparáltan létezhessen két nagy intézmény egymás mellett. Komplementer működés kell, arra pedig csak egyetlen kézben tartott vezetési szisztéma alkalmas. Ami pedig bevált, azt kár volna tönkretenni.

3. Kiből lesz énekkari művész?

A legösszetettebb személyiség kell ehhez. Legyen énekes, aki az időnként roppant nehézségű és méretű feladatokat is képes megszólaltatni, és az operaüzem sem a hangját, sem a technikáját, sem az idegeit nem kezdi ki. Legyen muzsikus, aki jól olvas kottát és gyorsan memorizál, legyen színész, aki éneklés közben is figurában-akcióban marad, mert szeret is játszani – és azokat az utasításokat is képes fejben tartani. Legyen szólista, de közben mindvégig tudnia kell egy nagy csapat alázattal bíró tagjának is maradni, elismerni, hogy szólisták kiszolgálása is feladat (optimális esetben ők pedig a szerzői-alkotói akaratot tartják tiszteletben). Az énekkari művész nem statiszta, de azt is kell tudnia, és szemérmességét is le kell vetkőznie.

Magas fokú tűrőképességgel kell lennie a neves rendező, a világhírű karmester, de az újonc dirigens és az első produkcióját színpadra állító játékmester felé is.

Az OPERA énekkari művésze ritka csodabogár, aki kevesebb munkával, memorizálás nélkül, jobb körülmények között többet kereshetne egy koncertszínpadon, mégis itt dolgozik. Énekkar nélkül nincs operaház, a hivatásukba szerelmes énekkari művészek nélkül tehát nem léteznénk. A Jóisten nagy kegyelme, hogy akad ma 150 ilyen kollégánk a Magyar Állami Operaházban – és tartósan számítunk rá, mert szívesen felvennénk még néhányat melléjük.

Drága Néném, vigyázzon magára a jövő heti levélkéig is, akkor a Toscával foglalkozom majd.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. augusztus 30.