Nem a meztelenség, nem a halál, hanem a csoda kezd tiltottá válni

Húsvét van, a kereszthalál és a feltámadás ünnepe a keresztény világban. A kereszténység lett mára a leginkább üldözött vallás, sokszor halljuk ezt mostanában. És ha felidézzük, hányféleképpen próbálták az elmúlt években itt, Európában korlátozni a kereszt jelképét, nem is csodálkozunk ezen az elsőre meglepőnek látszó állításon.

Erős a gyanúm, hogy ma már az az igazi merészség, ha egy rendező egyszerűen csak megérti és megrendezi a színdarabot vagy operát – lehet ez persze modern rendezés is –, és nem erőszakolja meg csak azért, hogy a saját ambícióit kiélje vagy megfeleljen mások elvárásainak. Csakhogy ez óriási kockázat, amire egyre kevesebben vállalkoznak. Félnek, hogy az ingerek özönében túlhajszolt idegrendszer az egyszerűt unalmasnak találja. Valami hasonlót láttam éppen akkor a drezdai Semperoper színpadán, egy Wagner-operát, A nürnbergi mesterdalnokokat sikerült egy rendezőnek teljesen – és hiábavalóan – kifacsarnia, mert mindenáron valami újat akart csinálni. Csak értelem nem volt mögötte. Ezért aztán hirtelen nagyon vonzónak látszott az az egyszerűség, amely Friedrich festményének és korának sajátja Nitschéhez képest. És ez nem értékítélet: pusztán csak a tény, hogy akkor még nem volt szükség vérre a vásznon, hogy a néző megborzongjon. Amúgy meggyőződésem, hogy ma sincs.

A nürnbergi mesterdalnokok 2020-ban Drezdában

Talán ezét zavart a vér. Pedig a két festmény között valódi a kapcsolat, ott a drezdai múzeumban megszólították egymást, noha korántsem a botrányosságuk miatt. A lehető legtávolabbról és a lehető legközelebbről mutatják meg ugyanazt. A romantikus festményen a hegycsúcson álló kereszt alig látható, beleolvad a környezetébe, ráadásul a megfeszített alakja félig-meddig háttal van a nézőnek. Ha a festő még egy kicsit távolabbról mutatná, már fel sem ismernénk, hogy mi az.

Nitsch képe absztrakt, nonfiguratív. De a cím, a színek miatt egyértelmű, hogy itt is a keresztre feszítésről van szó, bár nem a cselekedetet mutatja, hanem a kiontott vért. Olyan közel megy a szenvedő testhez, amennyire lehet, sőt még annál is közelebb, belehatol, és megmutatja, mi van belül.

És mégis: azon töprengtem, minek ide a vér. Hiszen ellenőrizni sem tudom, hogy valóban ott van-e a vásznon. Ha nem írják ki, ha azt gondolom: kizárólag festéket látok, akkor is éppúgy hatással van rám vagy nincs, tetszik vagy nem tetszik ez a kép. Akkor is vérpatakot látok, a Megváltó vérét, amely a korbácsolás, a töviskorona, a szögek és a lándzsahegy nyomán kívülre került – ez a gyalázat, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

Hermann Nitsch: Kreuzwegstation (A keresztút stációja)

A vér ottléte vagy hiánya nem befolyásolja a kép minőségét és értékét. A nézőt viszont igenis befolyásolja ez az információ, ahogy az is, ha tudom, hogy a festő botrányt okozott vele. Más lesz a festmény – mondjuk úgy – (utó)élete.

Hogy mennyire más, azt tökéletesen illusztrálja éppen ez a két festmény. Mert a hatvanas évek óta eltelt hatvan év furcsa fordulatot hozott: hovatovább ismét Friedrich táblaképe botrányos, pusztán azért, mert keresztény szimbólumot ábrázol. Nitsch absztrakt képe, vérrel vagy anélkül, igazából mára azzá vált, ami: egy festmény. De a kereszt mára veszélybe került, mert a baloldal szemében egy ideje megbocsáthatatlan bűn a kereszténység hirdetése. Persze a politikai korrektség hazugságára hivatkozva tiltanak, merthogy a kereszt sérti a nem keresztény vallásúakat. Érdekes módon persze mindig a muszlim migránsok érzelmeibe gázol bele a feszület, arról legalábbis még nem nagyon lehetett hallani, hogy az Európában élő buddhista kínaiak nevében tiltakoznának ellene.

Karácsonyfa Bordeaux-ban Quentin Salinier/AFP

Tavaly a zöldek által irányított strasbourgi városi önkormányzat bejelentette, hogy a karácsonyi vásáron csak „fenntartással" árulhatók keresztek, mert árusításuk sok kérdést vet fel. A bejelentés óriási felháborodást váltott ki, pedig volt előzménye. Bordeaux új, szélsőbaloldali polgármestere egy évvel megelőzte Strasbourgot, ő a karácsonyfát akarta betiltani, és primitív, fasiszta katolikusoknak nevezte azokat, akiket az ötlete zavart. Pierre Hurmic valójában csak előreszaladt kissé, és megvalósította az Európai Bizottság által akkoriban tervezett új kommunikációs irányelveket, amelyek betiltották volna a „karácsony" szó használatát, sőt a Mária nevet is. Hozzá kell tenni, Olaszországban ébredtek az ultraliberálisok a legkorábban, egy milánói iskolaigazgató már 2015-ben megtiltotta a vallási jelképek használatát és a karácsonyi koncertet átkeresztelte, nem, ez sem jó, tehát átnevezte „téli" koncertnek. És csak remélni lehet, hogy valamelyik unatkozó, toleráns városvezetőnek nem jut eszébe, hogy húsvéttal is kellene már tenni valamit, mégis felháborító, hogy egyesek itt a feltámadást ünneplik.

Gondolhatnánk, hogy ezek csak a politika agyrémei, de nem lenne igaz. Egy rendelet vagy társadalmi vita a kereszt betiltásáról a felszín, de a mélyben a kulturális átprogramozás mindig sokkal korábban kezdődik, és sokkal nehezebben azonosítható.

A strasbourgi karácsonyi vásár

Ezért nem biztos, hogy akik féltették a vallásos érzést a Nitschék által keresztre feszített állattetemektől, begyepesedett, ostoba reakciósok voltak. Egyrészt, mert – joggal – érezhették úgy, hogy ezek az akciók kifigurázzák a számukra szent rítusokat, konkrétan a misét vagy istentiszteletet. A rózsa nevében Umberto Eco kifejt egy érdekes gondolatot (bár nem feltétlenül ért vele egyet, de nem is cáfolja meg): a gyilkos apát azért akarta mindenáron megakadályozni, hogy Arisztotelész Poétikájának második, a komédiával foglalkozó része napvilágra kerüljön, mert a nevetés elpusztíthatja a tárgyát. Amit kinevetünk, annak fölötte állónak érezzük magunkat, lenézzük, nem vesszük komolyan – hiszen nevetünk rajta. Erről bárki megbizonyosodhat: semmivel nem lehet talán úgy megbántani egy embert, a legsértőbb kijelentéssel sem, mint ha kinevetjük. Aki hisz valamiben, joggal félti hite tárgyát, és így tulajdonképpen magát a hitét is a gúnytól. Hiszen valójában a hite is gúny tárgyává válik.

Meglehet, Nitsch és társai elutasították a gondolatot, hogy bárkit is kigúnyoltak volna. Azt viszont többször elmondta, hogy el akarta törölni a határt művészet és élet között, és ennek a formáját a misztériumjátékokban találta meg. A hatvanas években egyébként ez egy általános törekvés volt a színház felszabadítására Grotowskitól Eugenio Barbáig.

Csakhogy ennek a határnak az eltörlése nem más, mint a szent profanizálása, ezt már Mirecea Eliade fejti ki hosszabban A szent és a profán című könyvében. A kettő nem erkölcsi kategóriaként áll egymással szemben – egyik sem jobb a másiknál –, hanem úgy, mint a nappal és az éjszaka. Kiegészítői egymásnak, és hatnak is egymásra, közük van egymáshoz, de nem létezhetnek egyszerre. A „szent idő" kiszakadás a mindennapok időfolyamából, és teljesen más a minősége: megállítható, visszafordítható, akárhányszor újraélhető, mert magának a keletkezésnek, az idő elindulásának a pillanata jelenik meg benne. Eliade hosszan ír arról, milyen társadalmi és lélektani, sőt fiziológiai szerepe van ennek a különleges időnek, amelyet röviden ünnepnek is nevezhetünk. Ünnep idején sok mindent szabad, amit máskor nem, illetve mértéktelenül lehetet megtenni azt, ami máskor csak mértékkel. Ünnepkor nem tilos a lerészegedés, hangoskodás, féktelen tánc, korlátlan evés és – kultúrkörtől függően – a szexuális kicsapongás. Ez a rövid időszak, mint egy szelep, kiengedi azt a feszültséget, amelyet a folyamatos tiltás során felhalmozódik az emberekben és így a társadalomban is.

Rövid időszak, ez legalább olyan lényeges tulajdonsága az ünnepnek, mint a többi felsorolt. Vagyis, ha végtelenné tágítom, elveszem a lényegét. Nitsch és más performance-művészek célja az volt, hogy lehetőséget nyújtsanak az embereknek az élet intenzív átélésére, ezért akarták az ünnep intenzitását átvinni a mindennapokba úgy, hogy összevegyítik az életet a művészettel (ünneppel). A szándék akár szimpatikus is lehet, a megvalósítása azonban drámai következményekkel járna. Az ember valószínűleg sem lelkileg, sem fizikailag nem képes az állandó intenzitás állapotában élni, és egy ilyen egyedekből álló társadalom anarchiába süllyedne és szétmorzsolódna. Ha valaki állandóan részeg, mindig túlzabálja magát, folyamatosan szexuálisan felajzott, életképtelenné válik. Ahogy az is, aki minden pillanatban a halálfélelem vagy a halálvágy foglya.

A halál jelen van minden ünnepben, még akkor is, ha olyan mélyen, hogy már észre sem vesszük. A most beköszöntött ünnep esetében azonban ez nem kérdés: a kereszthalál és a feltámadás teljesen transzparenssé teszi a máskor – például egy születésnapon – csak lappangó lényeget.

Nitsch egy interjúban a nyolcvanas években azt mondta, a halál erősebb tabu, mint a meztelenség. Ma viszont már azt látni, hogy a csoda lett a leginkább tiltott dolog. Ami tilalmas, amit elvesznek tőle, arra persze vágyik az ember, elég megnézni, micsoda reneszánsza van a varázslatról szóló könyveknek és sorozatoknak az úgynevezett tartalomszolgáltatóknál. A felvilágosult, materialista világszemlélet a csodát a – borzasztóan tág értelemben vett – művészet területére száműzte, ha már kiirtani nem tudta. A vér a vásznon csak egy testnedv. A csodát Friedrich képén lehet megpillantani.

Például, ha elgondolkozik az ember, hogy miért olyan furcsák azok a reflektorfényhez hasonlító sugárnyalábok, amelyek valahonnan a hegycsúcs takarásából törnek a felhők felé. A romantikus festők szerették az ilyen artisztikus megoldásokat, ezek láthatóvá teszik a fényt, amely lehet Isten, vagy a feltámadás, vagy a megváltás szimbóluma, mondaná a művelt múzeumlátogató. Csakhogy ehhez a látványhoz az kell, hogy a fény áthatoljon ködön vagy felhőn, amely megtöri, míg Friedrichnél a lemenő – vagy felkelő – nap sugarai alulról indulnak felfelé, a felhők irányába, és semmi nem áll az útjukba. Miután az ember elvetette azt a magyarázatot, hogy Friedrich nagyon elrontott valamit, mert úgy festette a fényt a vászonra, ami lehetetlen, feltűnhet a – szintén Friedrich által tervezett – képkeret alján a sugarakkal körülvett háromszögben levő szem, Isten jelképe. Sugarak kívül a vásznon és magán a festményen, utóbbiakat, ha összeköti az ember, éppen ott alul, a szemben metszik egymást. A nemlétező fény forrását a festményen nem látjuk. De a sugarak mégiscsak azt mutatják, hogy ott van.