Mert a számok önmagukban tényleg nagyok és nagyon unalmasak: 3 kontinens 29 országának 55 városában vendégszerepeltünk vagy turnéztunk az elmúló 12 esztendőben, közülük New Yorkban, Teguban, Tokióban, Muscatban, Bécsben, Pozsonyban, egyéb más helyeken többször is. Több mint 50-féle produkciót reptettünk-hajóztunk-gurítottunk célállomásra. Kicsit is, nagyot is, de hát a mi fogalmaink szerinti a kicsi is elég nagy, a nagy meg egyenesen óriási: Dél-Korea vagy India száz fő alatti csapatokat kért és kapott, Japán sose úszta meg 150 főnél kevesebből, míg az USA-ban több mint 300 kollégánk tüsténkedett, a magyar határt kívülről körbejáró Kárpát-Haza Operatúrán pedig 400…
No, de jöjjön inkább egy pár vakuvillanás az elmúlt sok 12 évből, ezúttal kizárólag a mai Magyarországon kívüli területekről (az utak többségében magam is ott lehettem a társulat mellett:
- Berlinben ámultunk a Waldbühne fekvésén (Hitler építtette… khm), húszezer nézőjén, és egymásba szerettünk Anna Nyetrebkóval (mármint a zenekar és ő);
- az észt Saaremaa szigetét magyar trikolórral lobogózták fel skandináv 40 fokban, és a gigantikus sátornak is lett akusztikája a Figaróhoz és a Traviatához, de még a Cigánybáróhoz is;
- a kínai Teguban előbb borította a falat Rigoletto-színpadképünk óriásposztere (rajta egy véletlen mobiltelefonnal…), semmint az előadás véget ért volna, és esőben nem jártak a függönyös-karnisos taxik;
- Tel-Aviv tőlünk hallotta először Goldmark Sába királynőjét, de bezárták a hangszereinket, és csak úgy adták vissza, ha erélyes kolléganőm azt kiáltotta a telefonba: különben odamegyek!
- Bécsben Nyetrebko és férje, Eyvazov lazán operaszínpadnak használta a koncerttermet;
- Lisszabonban kiderült, hogy zenekarunk karmester nélkül, sőt annak ellenére is képes stílusos Mozartot játszani;
- a jordán Jerash is emlékezetes marad, Andrea Bocelli koncertje után: a nagybőgőtokok alakja elrettentette a helyi hordárokat, és a szerintük „koporsóforma” monstrumokat csak másnap voltak hajlandóak helyükre emelni;
- New Yorkban kétszer is szerepelhettünk: Bogyay Katalin révén az ENSZ üléstermében magyar gálát adtunk, Kumin Ferenc főkonzul és Vincze Máté intézetvezető aktív segítségével pedig tábort verhettünk tíz napra a Lincoln Centerben, a Metropolitan tőszomszédságában úgy, mint más se (Bánk bán, Kékszakállú, Mario és a varázsló, Sába, Hattyúk tava, Kalóz);
- sőt, volt egy harmadik alkalom is, amikor László Boldi olaszul előadott Hazám, hazám áriáját kísérhettem zongorán, hogy az amerikai sajtó figyelmét felkorbácsoljuk…
- a 4 db, egy-egy hónapos japán turnén minden előfordult, tán a legviccesebb az egyforma operás bőröndök elcserélése, és így a zenekari kottaanyag itt a piros-hol a piros?-hoz hasonlatos rejtőzködése lehetett;
- a kazah Asztanában áprilisi -15 fokban táncolták principáljaink a Hattyúk tava szólószerepeit, az új színház pedig úgy nézett ki, mint a Star Wars parlamentje, rózsaszínben;
- Szentpétervár fantasztikus, élő operakultúráját annak a kollégának a horkolása halványítja bennem, akivel úgy aludtam együtt, hogy külön szobában voltunk, de a világ legvékonyabb gipszkartonjával elválasztva (Mozart: A kairói lúd);
- Brüsszelbe csak kamaracsapat ment játszani, de van új meghívásunk is, csak prolongálták a Maneken Pis új magyarruha-avatását, amelyet a mi varrodánk készített, és majd Háry-muzsikával köszöntjük;
- Érsekújváron különösen jó dolgunk volt, mert a polgármester, Klein Ottokár korábban sokat énekelt nálunk és velünk (Hunyadi László, A víg özvegy-balett);
- Párizsban hallhattam a zenekarunktól életem legjobb Galántai táncait, majd Debussy régi villájában gyertyák közt játszotta Vásáry Tamás a Holdfényt, és énekeltünk pár magyar népdalfeldolgozást is;
- a Carnegie Hall élménye a legjobb Concertó, sokhetes intenzív munka érett ott be; az se zavart minket, hogy a stupid szervezőcég elfelejtett telt házat szervezni;
- Nagyváradon olyat „gördült” az Operánk, mintha valami nyári popfesztiválon lennénk, emberekkel a Vár rétjének füvében;
- Gyimesbükkön, a történelmi magyar határnál falusiaknak játszottuk a Szerelmi bájital falusi történetét, ínycsiklandó sültkolbász-illattal a hűvös esti levegőben;
- Kuvaitban zenekarunk hihetetlen Giselle-t muzsikált a Scala táncosai lába alá egy amerikai karmesterrel, hogy az egyik kolléga azzal jött ki az árokból: harminc éve játszom, de most döbbentem rá, hogy ez jó zene!
- az itáliai Novara színházában két új egyfelvonásos ősbemutatásával még a kortárs olasz muzsikáért is tehettünk valamit (Fantasio & Fortunio);
- a beregszászi Arénában háromezer magyar közt bujkált a New York Times Pulitzer-díjas tudósítóduója, és nem értette a lelkes magyar himnuszéneklést, meg a Hazám, hazám alatti, egyre erősödő dúdolást: ilyet sose hallani odahaza (Bánk bán, Hunyadi, Carmina Burana).
- Sepsiszentgyörgy vadiúj sportcsarnokának parkolójában úgy mutattak négyszáz méteres konvojunk kamionjai, buszai a Hunyadi László előtt, hogy gyengébb idegzetűek azt hihették, tán lemaradtak egy újabb bécsi döntésről…
- Ománban átíratták a Szöktetés mozarti prózaszövegét – de mivel kicsit ők is röhögtek magukon, ezért csak a kivetített arab fordítást, a színpadi németet nem…
- a koreai Teguban a helyi énekkar úgy megtanulta a Bánk bánt magyarul, ahogy fél évvel később a mieink idehaza a Halhatatlan szerelem c. végtelenül pentaton opuszukat – koreaiul…
- láttam különös embereket katari villában, széles mosollyal legjobb borokat kínálni (az araboknál mintha mindenki királyi sarj lenne, ő is herceg volt),
- Pozsonyban négynapos operaigazgatóval beszélgettem, aki jelezte, szerinte jövő héten már valószínűleg nem ő lesz, és ez így megy egy ideje (most is),
- San Diegóban milliárdos özvegynél laktam Mozart-kollaborációnk alatt, akivel disputálhattunk francia kiadású Muzsikás-albumról és a zongoraművész Bartókról is;
- Genfben olyan menedzserrel ebédeltünk, aki az utóbbi 50 év összes jelentős magyar énekeséről mindent tudott, amit meg mi meséltünk volna mint új fejleményt, ki is találta;
- Zágrábban akkorát táncolt a balett, hogy nemcsak az „özvegy volt víg”, hanem minden magyar szája fülig ért, és megéreztük, milyen regionális topegyüttesnek lenni;
- Varsóban külön ízt adott, hogy korábban lengyel rendezővel vittük színre a V4 szemléletű Székely fonót, s hogy a lelkes ifjú cseh karmester megtanulta az egész partitúrát fejből;
- Muscatban másodszor járva Juan Diego Florez behozta a spanyol gitárját a koncert végén, és a zenekarunk összes hölgytagja elolvadt
- Mumbaiban olyan asztaltársasággal vacsoráztunk, amely jobban ismerte az opera-lemezkatalógusokat, mint én, pedig ezt oly nehéz elismernem…
- Helsinkiben elvitt Bogányi Tibor a nagybeteg Rautavaarához, tőle kaptuk A bánya bemutató kottáját;
- Prágában a színpadi előadásból koncertszerűt kellett improvizálni, ráadásul első este csehül (Jenufa), aztán magyarul (Székely fonó);
- Bukarestbe francia darabot viszünk (Pelleas és Melisande), és stílszerűen a kolozsvári Magyar Opera szólistája segít majd ki minket;
- Dubaj vár minket (Hattyúk tava, Pillangókisasszony), és majd Isztambul is, de ez már a következő hónapok zenéje…
Estig mondanám, annyi volt – és nincs vége még, ahogy a régi Karády-sláger is búgja. Legközelebb a kis-magyar élményekkel folytatom!
Vigyázzon Magára!
Zsdú átvétá, kák szálávej létá!
Szilveszter
2023. május 7.