Fordított aranyember áll Britannia élén

2008.07.31. 18:23

Gordon Brown brit miniszterelnök lassan már azt hiheti, hogy meg van átkozva. Bármihez nyúl, elromlik, miközben amúgy sincs túl irigylésre méltó helyzetben. A gazdaság bajban, az emberek ráuntak az évtizede kormányzó Munkáspártra, ráadásul Brown szereplései is rendszerint gyászosra sikerednek. Ha még nincs is küszöbön bukása, könnyen lehet, hogy már nem rendezkedhet be hosszú kormányzásra.

Valószínűleg nem fogja tudni magát teljesen elengedni a héten kezdődő nyári vakációján Gordon Brown brit kormányfő: a sorozatos önkormányzati és pótválasztási vereségek után komoly veszélybe került pozíciója. A rossz gazdasági helyzet, a Munkáspárt kifáradása még oda is vezethet, hogy a Downing Street 10.-be tavaly nyáron beköltözött Brown úgy vonul be a modern brit politikatörténelembe, mint az ország egyik legrövidebb ideig kormányzó miniszterelnöke.

A legutolsó és eddigi talán legnagyobb csapás a múlt héten tartott kelet-glasgow-i parlamenti pótválasztás volt, ahol szavazóinak majdnem negyede hagyta cserben az 1997 óta kormányzó Munkáspártot, a fő ellenzék, a skót nacionalisták kezére juttatva hagyományosan egyik legbiztosabb szavazókerületüket. Ezt megelőzőleg Brown pártja két pótválasztást is elveszített, katasztrofálisan szerepelt a május elsejei önkormányzati választásokon, és a londoni polgármesterséget is elbukta a Konzervatív Párttal szemben.

Nagy bajban van

A közvélemény-kutatásokban a Munkáspárt már hónapok óta vagy húsz ponttal a konzervatívok mögött van, csak kicsivel a harmadik parlamenti párt, a liberális demokraták előtt. Még a munkáspárti szavazóknak is majdnem negyede gondolja, hogy az ellenzék vezetője, David Cameron jobb miniszterelnök lenne, mint Gordon Brown. Nem csoda hát, hogy egyre erősebbek azok a hangok, amelyek a kormányfő eltávolítását követelik, amíg még nem késő: legkésőbb 2010-ben parlamenti választásokat kell tartani.

"Gordon Brown nagy bajban van" - sommázott hétfőn Peter Riddell, a londoni Times vezető politikai kommentátora. "Nincs miniszterelnök, nincs kormányzó párt, amely ilyen mélyről vissza tudott volna jönni."

A Brown-ellenes szervezkedők - legalábbis azok, akik a nevüket is nyíltan vállalják - egyelőre inkább csak a parlament hátulsó padsoraiban találhatóak meg, noha a hétvégi konzervatív sajtó több (névtelen) kormánytagot is emlegetett, akik szerint eljött az ideje, hogy kitegyék a miniszterelnök szűrét. Állítólag harminc képviselő is aláírt egy levelet a hétvégén, amiben sürgették a kabinetet, távolítsa el Brownt. A spekuláció elsősorban Jack Straw igazságügy-miniszterre fókuszált, aki a legfajsúlyosabb tagja a kabinetnek. Straw igyekezett elhessegetni ezeket a pletykákat.

Se pénz, se posztó

Brown jó néhány problémával is szembesül, amelyek közül ráadásul több felett nincsen valódi hatalma. Az egyik, hogy a gazdaság - először az évtizedes munkáspárti kormányzás alatt - rossz állapotban van; egyes adatok szerint Nagy-Britannia az utolsó negyedévben már recesszióba is süllyedt. Ez jelentős részben a globális gazdasági viharnak, az amerikai hitelválságnak tudható be, ami a rendkívül nyitott brit gazdaságot a kontinentálisnál eddig jobban megviselte. Másrészt a britek kezdik unni az 1997 óta hatalmon lévő Labourt, a párt egyre szürkébbnek, ötlettelenebbnek és fáradtabbnak látszik, pláne a fiatal és friss David Cameron alatt alaposan megélénkült Konzervatív Párthoz képest.

Innen még talán vissza lehetne jönni. Még azzal együtt is, hogy a rossz gazdasági körülményeket és az unalmat Brown kormányzása megtetézte egy sor szerencsétlen ballépéssel. Kormányzati számítógéprendszerek döglöttek be, szinte heti rendszerességgel vesztek el bizalmas kormányzati adatok, amelyek aztán vonatokon kerültek elő, az adórendszert sikerült úgy átalakítani, hogy az pont a legszegényebb munkáspárti szavazókat sújtsa. Az sem sült el túl szerencsésen, hogy tavaly ősszel a kormány lebegtette - még ha hivatalosan soha nem ismerte is el a szándékot - egy esetleges előre hozott választás megtartását, de aztán a rossz közvélemény-kutatási adatok miatt ettől elállt.

Egyszerűen kínos

A gondokat tetézi, hogy Brown csapnivalóan kommunikál, nyilvános szereplésein rendre és szinte szóról szóra - és a riporter kérdésétől nagyrészt függetlenül - ugyanazokat a mondatokat ismételgeti a nehéz gazdasági időkről, a magas élelmiszer- és üzemanyagárakról és arról, hogy a szavazók azt várják tőle, oldja meg ezeket a problémákat. A hiperaktív, mosolygós és empátiát sugárzó elődhöz, Tony Blairhez és a hozzá hasonlítható David Cameronhoz képest a merev, borongós, ráadásul erősen őszülő skót presbiteriánus kontrasztja nagyon éles.

"Iszonyú gáz volt, mintha beakadt volna a lemez. Ha ez a legjobb, amire képes, Isten segítsen minket" - panaszkodott Brown előadására a Financial Timesnak egy párttag egy múlt pénteki válságértekezlet után. "Ha nekem a rendelőben azt mondaná az orvos, hogy osztja a fájdalmamat, azonnal keresnék egy másik orvost" - gúnyolódott Brown egyik fordulatán Tony Benn, a Munkáspárt egyik nagy öregje múlt héten a BBC-n.

Forrás: Getty Images
Nyerő párost alkottak

Annál szomorúbb ez, mert Brown felkészültségét egyébként kevesen kérdőjelezik meg: Blair pénzügyminisztereként a háború óta leghosszabb ideig tartó brit gazdasági fellendülés köthető a nevéhez (noha ennek kezdete még a konzervatív John Major miniszterelnökségének éveire nyúlik vissza). Brown egybehangzó értékelések szerint jó technokrata módjára kiválóan érti a brit gazdaság, a közszolgáltatások problémáit. De ahogy az egyik lázadó képviselő, Gordon Prentice mondta a BBC Radio 4-en a hétvégén, "miniszterelnöknek lenni más képességeket kíván meg, mint pénzügyminiszternek. Tudni kell motiválni az embereket, fellelkesíteni, vezetni őket". Erre rímelt a Guardian kommentátora, Bryan Gould véleménye is, aki azt írta, "azoknak a kritikusoknak volt igazuk, akik szerint [Brown] jobban érzi magát a számok, mint az emberek között".

Nincs alternatíva?

Mindez azonban még korántsem jelenti azt, hogy itt a vég Brown számára. Egy munkáspárti miniszterelnököt a pártszabályok szerint nem annyira könnyű eltávolítania a posztjáról, ha nem akar menni. A pletykákkal telített hétvége után kedden már úgy tűnt, kezd elülni a (sokadik) vihar, a Munkáspárt vezető tagjai egyelőre nem merik vállalni a kockázatát, hogy távozásra szólítsák fel Brownt. Főleg azért, mert nincs kézenfekvő alternatíva. Jack Straw alkalmas lehet a posztra, és nincs sok ellensége, de szürke és idősödő. David Miliband külügyminiszter, a feltörekvő sztárok egyike, még alighanem túl fiatal és tapasztalatlan. Egyelőre nem látni, hogy a Labour tudna-e hirtelen találni egy olyan politikust, aki nagyobb eséllyel száll szembe David Cameron konzervatívjaival a következő választásokon.

KAPCSOLÓDÓ CIKK