Kígyókat is melengetne a keblén Obama

Pár hónapja még egymást gúnyolta Barack Obama és Hillary Clinton, most azonban a leendő amerikai elnök mosolyogva ölelgeti az egykori first ladyt, és még a kormányába is meghívta. Nem Clinton lesz az egyetlen erős ember Obama külpolitikai stábjában. A fiatal és nem túl tapasztalt politikus Lincolnra veti a tekintetét, de tanulhat a paranoid Nixon-Kissinger kapcsolatból és abból is, hogyan zavarta le külügyminiszterét a pályáról George Bush.

"Bill, ő képtelen nyerni" - a Newsweek szerint tavasszal egy telefonbeszélgetésben így győzködte Bill Richardson új-mexikói kormányzót Hillary Clinton arról, hogy ne Barack Obamát támogassa a demokrata elnökjelöltségért folyó küzdelemben. Az egykori first lady hónapokon át vívott elkeseredett harcot azért, hogy elvágja Barack Obama előtt az elnökjelöltséghez vezető utat. Férjével együtt gúnyos megjegyzéseket tett Obama politikai tapasztalatának hiányára, bár igaz, hogy az Illinois állambeli szenátor is futtatott negatív hirdetéseket, az egyik tévévitában pedig - szintén gunyorosan - odavetette riválisának: "elég szeretetre méltó vagy, Hillary".

Bármit mondott is tavasszal Hillary Clinton az új-mexikói kormányzónak, Obama végül mégis képes volt megnyerni az elnökválasztást, és ezt részben épp az egykori first ladynek is köszönhette. Clinton június elején jelentette be, hogy feladja a jelöltségért folyó harcot, és gyors stílusváltással nem sokkal később már egy szimbolikus nevű városban, a New Hampshire állambeli Unityben (ami magyarul egységet jelent) közös kampányrendezvényt is tartott Obamával. A gyűlésre együtt utaztak repülőn, és a beszélgetésük közel sem volt olyan kínos, mint ahogy attól a környezetükben tartottak - írta a New York Times a két politikus munkatársaira hivatkozva.

A demokrata párt augusztus végi elnökjelölő konvencióján aztán Hillary Clinton minden korábbinál egyértelműbbé tette, hogy kiáll Obama mellett az elnökválasztási kampányban. Politikai pályafutása egyik legjobban sikerült beszédében az egykori first lady így üzent csalódott és Obamától tartózkodó híveinek: "Azt akarom, hogy tegyétek fel magatoknak a kérdést: csak miattam vettetek-e részt a kampányban?" Emlékeztette őket arra, hogy a kampányában ő az átlagemberekért küzdött, és kérte híveit, hogy ne hagyják őket cserben. Nemcsak szavakban támogatta Obamát, a választás előtti hetekben fáradhatatlanul járta az országot, és gyűléseken győzködte a választókat.

Lincoln példája

A látványos kibékülés ellenére meglepetést keltett, amikor kiszivárgott, hogy a leendő elnök felajánlotta Hillary Clintonnak a külügyminiszteri posztot. Felkészültségét és tapasztalatát ugyan kevesen kérdőjelezték meg, viszont politikai elemzők óva intették Obamát attól, hogy egy ilyen befolyásos politikusra bízza a diplomácia irányítását. "Ne vegyél fel olyat, akit nem tudsz kirúgni" - emlékeztették a régi szabályra a leendő elnököt, ő azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot.

"Úgy érzi, hogy nagyon jó bánásmódban részesült a felkérés során" - nyilatkozott névtelenül a New York Timesnak Hillary Clinton egyik munkatársa. Obama környezetének tagjai pedig azt mondták, a leendő elnök kezdettől fogva komolyan gondolta, hogy maga mellé veszi egykori riválisát. Döntése végső soron passzol egyik legfontosabb kampányígéretéhez, amely szerint véget vet a politikai acsarkodásnak, és együttműködik ellenfeleivel is.

Obama előtt az egyik legnagyobb amerikai elnökként számon tartott Abraham Lincoln képe lebeghetett, aki kormányába több politikai ellenfelét is beválogatta. Amikor januárban a CBS egyik műsorvezetője megkérdezte a demokrata elnökjelölttől, hogy a Biblia mellett mi lenne az a másik könyv, amit biztosan magánál tartana az Ovális Irodában, akkor azt válaszolta, hogy a Team of Rivals-t (Riválisok csapata) választaná Doris Kearns Goodwintől. Ez arról szól, hogy Lincoln miként vette magát körbe olyan emberekkel, akik nála tapasztaltabbak, képzettebbek voltak, és ácsingóztak az ő posztjára. Kérdés azonban, mennyire lesz képes kezelni az ilyen figurákat Obama, akinek kampánystábja épp arról volt híres, hogy nem voltak benne nagy egóval rendelkező figurák, és így neki sem kellett belső harcok elsimításával töltenie az idejét.

Egy másik komoly figura

A kiszivárgott információk szerint ráadásul a külügyminiszteri hivatallal némileg átfedésben lévő, az elnök legszűkebb köréhez tartozó nemzetbiztonsági tanácsadói posztra is egy határozott személyiséget szemelt ki Obama. Várhatóan James L. Jones egykori magas rangú tábornokot fogja felkérni erre a munkára. Jones negyven évet töltött a tengerészgyalogságnál, szakasz- és századparancsnokként szolgált Vietnamban, főparancsnok volt a NATO-nál, és tavaly novemberben az amerikai külügyminiszter felkérte, hogy különmegbízottként kövesse figyelemmel az izraeli-palesztin békefolyamatot.

"Jonest nagyon komoly figuraként tartják számon" - mondta a Washington Postnak David Rothkopf, aki tagja volt a Clinton-adminisztrációnak, és könyvet írt a nemzetbiztonsági tanács működéséről. "Rendkívül erős, határozott és gondolkodó típus. Ha valaki egy fegyelmezett nemzetbiztonsági tanácsot akar, akkor ő az ideális választás" - tette hozzá Rothkopf.

Jones határozott típus

Jones azon kevesek közé tartozik, akiknek republikánus győzelem esetén is vélhetően ajánlottak volna kormányzati pozíciót, jó viszonyt ápol ugyanis Obama kampánybeli riválisával, John McCainnel is. Bob Woodward State of Denial című, az iraki háború előkészületeiről és végrehajtásáról szóló könyvéből tudni lehet róla azonban azt is, hogy nincs elragadtatva a Bush-kormányzattól, és különösen rossz szemmel nézte Donald Rumsfeld egykori védelmi miniszter tevékenységét, aki szerinte fittyet hányt a katonai vezetők tanácsaira. "Nehogy papagáj legyél a miniszter vállán" - figyelmeztette régi kollégáját, Peter Pace-t, mielőtt ő 2005-ben elfoglalta volna a vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnöki székét.

Obama és Clinton számára is intő példa lehet a jelenlegi elnök első ciklusa. A külpolitikában meglehetősen tapasztalatlan George Bushnak megválasztása után egy igazi nagyágyút, Colin Powell nyugalmazott tábornokot sikerült megnyernie a külügyminiszteri posztra, ő azonban nem igazán tudta kamatoztatni tudását és tapasztalatát, és a külpolitikának is csak névleg volt a felelőse.

A fontos - mindenekelőtt az iraki háborúval kapcsolatos - döntéseken sokkal inkább rajta volt Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó kézjegye, mint Powellé. A külügyminiszter ugyan minden héten folytatott egy húszperces beszélgetést az elnökkel, ezek azonban a szokások ellenére nem négyszemközt zajlottak - derül ki Woodward már említett könyvéből -, hanem rendszerint jelen volt Cheney is. Az alelnök ugyan alig szólalt meg ezeken a találkozókon, Powell azonban meg volt győződve róla, hogy Cheney a távozása után arról győzködte Busht, hogy "ő kilóg a csapatból".

Obama helyzetét bonyolítja, hogy alelnöke is főként nemzetközi ügyekben jártas. Joe Bident épp azért választotta maga mellé a kampányban, hogy ellensúlyozza saját külpolitikai tapasztalatlanságát. Az egyelőre kérdés, hogy végül ki lesz az, akit leginkább közel enged magához. Nem feltétlenül az lesz a döntő, hogy kivel ápolja a legjobb személyes viszonyt.

Kissinger leckéje

Legendásan ellentmondásos volt például az elnöki posztot 1969 és 1974 között betöltő Richard Nixon és nemzetbiztonsági tanácsadója, későbbi külügyminisztere, Henry Kissinger kapcsolata. Nixon féltékenykedett Kissingerre, és még arra is rá akarta bírni egy tanácsadója révén, hogy kezeltesse magát pszichiáterrel. Kissinger ugyan az elnök szemébe azt mondta, hogy Nagy Sándorhoz és Periklészhez hasonló nagy államférfinek tartja, a háta mögött gyakran csak "őrültnek", "a mi részeg barátunknak", illetve "fasírtagyúnak" nevezte. A zsidó diplomatát feltehetően az is zavarta, hogy az elnök - mint az Walter Isaacson magyarul is megjelent Kissinger című könyvéből kiderül - gyakran eresztett el antiszemita megjegyzéseket.

Kissinger a republikánusok szeptemberi konvencióján

A kölcsönös szidalmazások és paranoid jelenetek ellenére Nixon és Kissinger kapcsolata nagyon termékeny volt: ennek eredménye lett a Kína felé való nyitás és a szovjetekkel kezdett tárgyalássorozat is. Ráadásul ezt nagyrészt úgy vezényelték le, hogy kihagyták belőle az amerikai diplomácia hivatalos irányítóját, William Rogerst, pedig ő személyes jó barátja volt Nixonnak. Kissinger az 1969-ben kezdődött első ciklusban az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt, de így is jóval nagyobb befolyással bírt Rogersnél, majd a második - 1973 ban kezdődött és a Watergate-botrány miatt Nixon számára egy évvel később véget is érő - ciklusban hivatalosan is átvette tőle a külügyminiszteri posztot.

Hillary Clintonnak azonban nem feltétlenül kell aggódnia, vannak ugyanis példák kifejezetten harmonikus elnök-külügyminiszter viszonyra is. Férje, az elnökséget 1993 és 2001 között betöltő Bill Clinton is különösebb drámák nélkül dolgozott együtt a diplomácia irányítóival (előbb Warren Christopherrel, majd Madeleine Albrighttal). A közelmúlt történelméből pedig a legidillibb párosként idősebb George Busht és James Bakert szokás emlegetni. Ők azonban nemcsak szakmailag értették meg jól egymást, a munkakapcsolatot több évtizedes barátság és teniszpartnerség is erősítette.

Egyelőre csak találgatni lehet, hogy Obama hogyan kezeli majd a külpolitikai stábját, és hogy mekkora mozgásteret ad a téma konkrét felelőseinek. A leendő elnök semmilyen nagyobb szervezetet nem irányított még pályafutása során, így menedzseri képességeiről keveset tudni. Igaz, a hatalmas nyomás ellenére is különösebb hibák nélkül vezényelt le egy közel két éven át tartó kampányt, ami mindenképp figyelemre méltó. Munkatársai szerint a vitákban sokszor inkább a háttérben maradt, és csendben gyűjtötte be a véleményeket a döntések meghozatala előtt. Előbb-utóbb eldől, hogy vajon Hillary Clinton, James L. Jones vagy Joe Biden közül kinek a mondandója ragad meg jobban a fejében.