Kellemes zavartság

Budapesti fellépésén kiderült, hogy Jimi Tenor nem őrült, még csak pózból sem az, nem zseni - és még csak kísérletet sem tesz arra, hogy annak lássék - egyszerűen egy másként gondolkodó, kellemesen zavart és arcpirítóan eredeti zenész Finnországból.

Van ugye ez az elmélet a rétegzenékről, melyet a meginterjúvolt producerek és lemezlovászok akkor rángatnak elő, ha már tényleg semmit nem tudnak mondani. A zenei stílusok összemosódnak, egyre keskenyebb lesz a határvonal bizonyos műfajok között, mindenki belekóstol a másik lecsójába - mondják ezt olyan áhítattal, mintha az olvasztótégely korábban nem létező fogalom lett volna. Gondoljuk, Jimi Tenor korán felismerte, hogy a pár évvel ezelőtt még eredeti fúziós zene ma már igencsak avíttnak hat - szinte mindegy is, hogy milyen stílusról van szó. Ezért ő fogta magát, és elkezdte betömködni azokat a lyukakat, melyek még szabadon maradtak a stílusok nagy összekeveredése során, és létrehozott egy új hangzásvilágot - saját használatra.

Az Artemovszk-38-on adott koncertjén legalábbis azt bizonyította, hogy több zenei stílushoz - a spektrum az elektronikus zenétől a dzsesszen át a diszkóig ér - is vonzódik, a jövőt azonban nem ezek összekutyulásában látja, ahogyan sokan mások. Inkább elővesz egy hangulatot, mely a hetvenes évek autós-üldözős filmjeinek háttérzenéjét idézi, és kortársítja azt a saját szája íze szerint. Mintha valami kísérletit hallanánk, a háttérben azonban ott szól a magas fuvolahang, és egyből a Sabotage klipjének képi világa ugrik be.

Aztán egy hirtelen váltással magához ragadja a mikrofont, és elkezd énekelni - rettentő hamisan. Ez láthatóan nem zavarja, ő azt a koszos, fáradt, levedlett hangulatot akarja hozni, melyet eddig Lou Reeden kívül senkitől sem hallottunk, kicsit dalolászik, hogy utána előkapja névadó tenorszaxofonját és fújjon egy pár ütemet.

Dzsesszes témáiból látszik, hogy inkább a széteső, sokszor hangzavarba torkolló, improvizációs műfajt kedveli, de mindig idejében simítja ki a zenekar hanghullámait, összeszedi a fiúkat, csak hogy utána szétzuhanjanak megint. Közben a színpadon kellemes koktélozás indul, a gitáros ott helyben keveri a csavarhúzókat, mindenkinek megvan a saját öt perce, de a karmester végig egyértelműen Jimi marad.

Persze ő sem éri be azzal, hogy megmutatja flitteres szoknyáját, és feldobja a labdát Prieger Zsoltnak, hogy ugyan hány hangszeren kellene még játszani. Bohóckodik, beugrik a tömeg közé - ami azért túlzás, kis jóindulattal fél ház volt -, és persze a házi gyártású, azonosíthatatlan hangszerét is előkapja egy körre. A vége felé még az afrikai népviseletbe öltözött ritmusszekciónak is átadja a színpadot, hogy ők egy teljesen más irányba vigyék el a koncertet, ha már itt vannak. Aztán visszajön persze, és leküld egy hamisítatlan diszkószámot, de ezen is rajta a saját védjegye.

Jimi Tenoron az látszik, hogy békében él a - láthatólag létező - neurózisaival, sőt nem átall azokra színpadi performanszt építeni. Bátran vállalja különcségét, nem a különcség kedvéért, hanem egész egyszerűen azért, mert ilyen, nem tud mit csinálni. Irigyeljük érte, így, felszólító módban!