Ne mondogasd, hogy nem adom fel!

Gyurta Dániel edzője, Széles Sándor szerint a sportpszichológusok csak dörgölőznek az olimpiai sikerhez, Lénárt Ágota azonban úgy véli, a fényes londoni szereplés részben nekik is köszönhető. A több olimpiai bajnok mentális felkészülését is segítő szakembernek eddig csak egy sakkozót kellett elküldenie, Londonban nemegyszer éjszaka kopogtattak a versenyzők az ajtaján, és jobban örülne, ha Csernus Imre nem foglalkozna a sportolók lelkével.

Hány sportolóval dolgozik együtt?

Az olimpia előtt mintegy harminc sportolót készítettem fel, ebben benne vannak azok is, akik nem jutottak ki Londonba. A nagyobb nevek közül a tornász Berki Krisztiánnal, az úszó Gyurta Dániellel és Risztov Évával, az ezüstérmes kajaknégyesből Kulifai Tamással, a dzsúdós Karakas Hedviggel, a sportlövő Csonka Zsófiával és Bognár Richárddal dolgozom. De az athéni olimpiára felkészítettem például a vívó Nemcsik Zsoltot, a pekingire a férfi- és a nőikézilabda-válogatottat. Ungvári Miklósnak még junior korában tanítottam meg a technikákat, a Londonban olimpiai bajnok Szilágyi Áronnal pedig Peking előtt és Peking alatt dolgoztam együtt.

Közülük ki indult a legmélyebbről és fejlődött a legtöbbet mentálisan?

Talán Gyurta Danit említhetném, aki az athéni olimpia óta nagyon hosszú utat járt be, ezalatt rendkívül nagy személyiségfejlődésen ment át. Pekingben is csak viszonylag kis különbséggel lett ötödik, ott nyugodtan lehetett volna érmes is, ha mi hamarabb találkozunk, de csak az olimpia után kezdtünk el együtt dolgozni.

Gyurta Dániel edzője, Széles Sándor az [origo]-nak úgy fogalmazott, hogy szerinte a sportpszichológusok most dörgölőznek a sikerhez. Szerinte egy sportolónak nincs szüksége erre, de ha Gyurta egyszer pszichológushoz akar majd menni, mert hisz benne, akkor engedni fogja neki. Ezek szerint ő nem tudott róla, hogy a tanítványa önhöz jár?

Közel négy éve dolgozom Danival, aki hamarabb kezdett el sportpszichológushoz járni, mint ahogy ez az edzőjében tudatosult volna. Az edzők rettegnek attól, hogy pszichológusfüggő lesz a sportolójuk, de ettől nem kell tartani. Folyamatosan fejlődnek mentálisan a versenyzők, és attól még tudnak majd teljesíteni, ha a pszichológus nem lesz ott a versenyen, hiszen amit egyszer megtanultak, azt nem felejtik el. A sportpszichológia nem hit kérdése, hanem egy egzakt módszereken alapuló tudomány, amelynek a segítségével a teljesítményt növelni és optimalizálni lehet. Az edzőknek érdemes a sporttudományokkal kapcsolatos tudásukat fejleszteni, hogy el tudják fogadni azt, hogy ez a jövő, és ez a módszer csak hasznára válhat a sportolónak és az edzőnek is. Az, hogy mi dörgölőznénk a sikerhez, természetesen nem igaz. Ezen a területen Magyarország egy kicsit el volt maradva, és nem használta ki a lehetőségeket, más országokban már régóta működik ez a dolog.

Széles Sándor azzal érvelt, hogy korábban ő is tanult az iskolapadban pszichológiát, mint minden más edző.

Tudomásul kell venni, hogy a sportpszichológia egy külön szakterület, erre külön felkészítés van, a Semmelweis Egyetemen öt éve indult meg a sportpszichológiai szakképzés, amelyet pszichológusi diplomával lehet elkezdeni, ezt két év sportszakmai specializáció követi. Az Európai Sportpszichológiai Társaság is példaértékűnek tartja a tantervünket, és ajánlja más országoknak is. Nálunk a minőséggel soha nem volt gond, a mennyiséggel annál inkább, ma már 40-50 sportpszichológus van Magyarországon, ennek körülbelül a fele megfelelően felkészült arra, hogy válogatott sportolókkal foglalkozzon. Pekingben még egyedül voltam kint a magyar olimpiai csapattal, plusz egy kollégám egy hétig, míg Londonban már egy teljes stáb foglalkozott a sportolókkal. Én végig ott voltam mellettük, rajtam kívül pedig másik két sportpszichológus, illetve két pszichológus és egy pszichiáter is volt kint egy-egy hetet, körülbelül a londoni csapat fele dolgozott sportpszichológussal, ennek meg is lett az eredménye.

Gyurta és Széles edzés közben

Volt olyan sportoló, akivel képtelenség volt együtt dolgozni?

Nem mondok azzal újat, hogy a sportpszichológia a bizalomra épül, és bizony előfordul az, hogy két ember között nincs meg a kellő szimpátia, és így a bizalom sem épül ki. Nekem eddig egyetlen sportolót, egy sakkozót kellett elküldenem, mert úgy éreztem, hogy nem befogadóképes, vagy legalábbis nem tudja elfogadni azt, amit én mondok, ezért azt tanácsoltam neki, hogy inkább próbálja meg valaki mással. A pszichológussal szemben ugyanakkor a sportpszichológus abból a szempontból szerencsés helyzetben van, hogy egy sportoló mindig fejlődni akar, így nagyobb hajlandóságot mutat a közös munkára, amit éppen ezért rendkívül dinamikusan el lehet kezdeni. Ilyenkor érdemes olyan technikákat alkalmaznunk, amelyek következtében hamar gyors fejlődés következik be, ezt látja és érzi a sportoló, így könnyebben és gyorsabban kiépül a bizalom. A másik oldalon viszont előfordul, hogy valaki azt hiszi, már mindent tud, és önjáróvá válik, de hamar rájön, hogy sokat kell még tanulnia, ezért visszajön hozzám. Ilyenkor nem azt mondom neki, hogy látod, nem kellett volna még elhagynod, hanem azt, hogy milyen jó, hogy megtapasztaltad, hogy önerőből meddig tudsz eljutni, innen fogjuk közösen folytatni.

Az olimpia előtt, alatt vagy után több egy sportpszichológus munkája?

Az olimpia után fel kell dolgozni a jó és a rossz eredményeket is, nem egy olyan sportoló volt, aki a nagy kudarc után még aznap felkeresett, hogy beszéljük meg. Bár én jobban szeretem, ha alszik rá legalább egy napot, de ha annyira emészti a dolog, akkor aznap is szívesen beszélgetek vele. Ugyanakkor az olimpia előtt és alatt azért jóval több a munka, 10-12 órákat dolgozunk, sőt, előfordul, hogy valaki éjszaka kopog be az ajtón, hogy nem tud aludni, mert most döbbent csak rá, hogy mégis egy olimpián van.

Berki Krisztián szerint nyolcvan százalékban eldönt egy versenyt a mentális felkészültség, ön szerint százalékban kifejezve mennyi szerepe lehet egy pszichológusnak egy-egy sikerben?

Nem lehet számokban kifejezni, de Matthew Emmons sztorija idekívánkozik. Az amerikai sportlövő három olimpián is a második helyen jutott a döntőbe, de mindháromszor elbukta az aranyat. Athénban azért, mert az utolsó lövésnél a másik táblájába trafált, Pekingben az utolsó körben csupán 4,4-et lőtt, és bár Londonban nem sikerült lelőnie magát a dobogóról, bronzérmes lett, de az utolsó fordulóban így is csak 7,6-ot lőtt. A megfelelő sportpszichológiai felkészítés tehát nála 100 százalékot jelentett volna, ugyanis nem bukta volna el a harmadik olimpiáját is az utolsó körben. Más sportokban is hiába a tökéletes fizikai felkészültség, ha a mentális hiba beüt, az elviszi az egész versenyt.

Emmons pekingi utolsó lövése:

A mentális felkészülés kevésbé egzakt fogalom, viszont Risztov Éva lepedős története kicsit közelebb hozta az embereket ahhoz, hogy megértsék, miben is segíthet egy sportpszichológus egy versenyzőnek. Hogy jött az ötlet Risztovnál?

Mentáltréninget javasoltam Évának, és azt kértem tőle, hogy rajzolja le a 10 kilométeres hosszútávúszó londoni pályát egy papírra, hogy hol vannak a bóják, hogyan kell fordulnia, gondoljon közben arra, hogy milyen taktikát választ, hogyan kell bánnia az ellenfelekkel. Ő úgy döntött, hogy egy kicsit nagyobban rajzolja meg, ezért elővett egy lepedőt. Az elején egy kicsit hiányos volt a térkép, ezért folyamatosan kiegészítettük, építgettük, rárajzoltunk mindent, amit látnia kell majd a versenyen, ezért a vízből és a partról is lefotózta magának a pályát, napokon keresztül sok órát töltött ezzel, így memorizálta a helyszínt. Pszichológiai szempontból ez az ismerősségi hatáson alapul, az agyunk szerencsére nem tesz különbséget, hogy ez a valóságban megtörtént-e, vagy sem, ennek megfelelően, ha sokszor elismétlünk valamit, akkor az ismertté válik a számunkra, és ha tényleg odakerülünk a versenyhelyszínre, akkor nem fog idegennek tűnni, ez pedig csökkenti a szorongást és a rajtlázat.

Minden sportágban működik ez?

Igen, nagyon sok sportágban le szoktuk modellezni a versenyt. Ha tudjuk, hogy milyen pályán, vagy melyik csarnokban lesz a verseny, akkor alkalmazhatjuk ugyanezt a technikát, vagy például kinyomtatjuk a stadion vagy a csarnok képét, kitehetjük a falra, betehetjük a táskába, a lényeg, hogy ismerkedjünk vele, és mire odakerülünk, már nem lesz idegen a számunkra. Én sportlövőként az olimpia után két nappal már a saját világbajnokságomon vettem részt versenyzőként. Nem volt semmi időm az olimpia alatt, de a lövésztársaim küldtek fotókat a helyszínről, és én is ugyanezt a technikát alkalmaztam. Szerencsére bevált, mert bejutottam a döntőbe, és a csapat is negyedik lett.

Mi zajlik még egy mentáltréningen?

Volt olyan sportoló, aki bejött hozzám Londonban, és közölte, hogy egyszerűen nem tudja elviselni a stadion zaját. Erre leültünk a nappaliban, bekapcsoltuk a tévét, feltekertük maximumra a hangerőt az olimpiai közvetítés alatt, és azt mondtam neki, hogy csukja be a szemét, és képzelje el, hogy épp versenyez. Az első néhány alkalommal nem ment neki, de a negyedik-ötödik próbálkozásra már sokkal jobban ki tudta kapcsolni a külvilágot, a végén pedig közölte, hogy most már teljesen mindegy, hány tízezer ember őrjöng körülötte, nem fogja zavarni. De ott volt a sportlövő Bognár Ricsi esete is, az angol szervezők szabálytalanul jártak el, mert megengedték, hogy a saját lövőjük után a szurkolók hosszasan tapsoljanak. Pont utána következett Ricsi, aki panaszkodott, hogy ez zavarja őt, mert azt szokta meg, hogy amikor a másik leengedi a fegyverét, akkor ő automatikusan emeli az övét, viszont ezúttal a lövés után sokkal többet kellett várnia, amíg tapsoltak a nézők. Az első kör után gyorsan kitaláltuk, hogy képzelje azt, hogy a taps végén engedi le a fegyvert az angol versenyző, szerencsére Ricsi át tudta állítani az agyát, az elsőben 44-et, a másodikban 49-et lőtt. De Gyurta Danival is beszéltük a 200 mell előtt, hogy most nem biztos, hogy elég lesz a győzelemhez az, ha csak a végén robbant, mert borzasztóan erős és kiegyenlített a mezőny, ezért előre lemodelleztük ezt a helyzetet is. Minden szituációra fel kell készülni, hogy ha belekerül az adott sportoló, akkor gombnyomásra elő tudja szedni azt, amire épp szüksége van. De ide sorolhatom a "nem adom fel" mondatot is, amely pszichológiailag pont az ellenkezőjét váltja ki, alapszabály ugyanis, hogy nemmel nem kezdünk mondatot. Gyerekkorban is csak azt halljuk, hogy nem szabad, ne menj oda, ne csináld stb., ez pedig alapvetően egy gátlást indít el az emberben, majd a mondat másik fele pedig pont a feladást, azt a képet villantja fel, amit el akarok kerülni. Helyette inkább azt kell mondani, hogy "küzdök tovább".

Forrás: Népszabadság / Kocsis Zoltán

Csapatsportokban hogy tud segíteni egy pszichológus?

Természetesen végig konzultálva az edzővel, az egyéni felkészítésen túl a csapatsportágakban csapatfoglalkozásokat is szoktunk tartani. De előfordult olyan eset is, hogy két játékos között személyes konfliktus volt, amit felvittek a pályára, ezért nem passzoltak egymásnak, de az edzővel ezt nem akarták megosztani. Eljöttek hozzám, és kibeszélték magukból a problémát.

Egy sportpszichológusnak szüksége van pszichológusra, hiszen amolyan lelki szemetesládaként is egész nap problémákat hallgat és old meg?

A pszichológus mentális egészségvédelméhez hozzátartozik, hogy amikor befejezte a rendelést, akkor csukja be az ajtót, és hagyja bent a munkát a rendelőben. Ez alól persze vannak kivételek, amikor van egy-egy nehéz esete, és többet gondolkozik rajta, de a civil életben nem szabad a szakmával foglalkozni. Az úgynevezett szupervízió azonban megkönnyíti a munkánkat, ezt alkalmaztuk az olimpián is: leültünk sportpszichológusok, meghallgattuk egymás eseteit, és segítettünk a másiknak. Ez nem a gyengeség jele, hanem olyan, mint egy orvosi konzílium.

Csernus Imre a győri focistákkal és az egri pólósokkal is dolgozott. Számít az, ha valaki nem végzett sportpszichológus, hanem csak tapasztalt pszichológus?

Azt gondolom, hogy szerencsésebb, ha Csernus Imre marad azon a szakterületen, ahol ő a legjobb. A sportpszichológiát sportpszichológusok műveljék sportolókkal. Az alkalmazott módszereket, a szakmaspecifikus területeket csak a sportpszichológus ismeri.

Kovács Antal olimpiai bajnok dzsúdós a londoni olimpián azt mondta, szerinte jó, ha a magyar olimpikonok nem tudják, hogy mennyi pénzt kapnak a londoni eredményekért, mert csak megnehezítené számukra a versenyzést. Egy sportpszichológus is így gondolja?

Igaza van Kovács Antinak, én is azt mondtam, hogy jobb, ha nem ismerik a versenyzők a nyereményért járó pénzösszeget. Óhatatlanul elkezdenek ugyanis gondolkozni rajta, felosztják, hogy lakást, kocsit vennének belőle, adnának a családnak, de ez egy sportolónál nem hathat motiváló tényezőként. Őszintén mondom, hogy én még nem találkoztam olyan sportolóval, aki azt mondta volna nekem, hogy azért akar olimpiai bajnok lenni, hogy milliomos legyen. Persze, fontos a pénz, de egy olimpián azért szerencsére a versenyzőknek az erkölcsi megbecsülés a legfontosabb, és csak utána jön a pénz.