Társoldalunk:

Könnyek, düh és gyűlölet előzték meg a Chelsea BL-győzelmét

2020.04.07. 08:57

A mondás szerint a futball igazságos, és a labdarúgás istene mindig döntetlenre játszik. Nagyjából 25 éves focimúlttal többé-kevésbé hasonló tapasztalataim voltak a pályán nekem is, persze a kudarcok, és a csalódások után nehéz azzal vígasztalnia magát az embernek, hogy majd egyszer, valamikor biztosan visszaadja azt a sors, amit elvett. Chelsea-drukkerként sajnos 2008-ban és 2009-ben is óriási fájdalmakat kellett átélnem a Bajnokok Ligájában, úgy éreztem, nincs igazság, és a fent említett tézis alól kivételt képez a kedvenc csapatom. Aztán jött a 2011/2012-es szezon, amely örökre beírta magát az emlékezetembe. Az én meccsem - az Origo Sport újságíróinak szubjektív visszaemlékezései.

Nos, a bevezetőben leírtak alapján kissé rendhagyó írás következik, a visszaemlékezésemben ugyanis több találkozót is fel kell elevenítenem ahhoz, hogy a végén eljussunk a csúcsponthoz. Mindenek előtt azt is érdemes tisztázni, hogy a londoni kékekkel nem Roman Abramovics és a kétes eredetű fontszázmilliók érkezését követően kezdtem el szimpatizálni. A 90'-es évek végén az angol foci már megfertőzött, de nem akartam én is a divatdrukkerekkel tartani és a Manchester Unitednek szurkolni, mint az akkori emberek többsége. Gianluca Vialli Chelsea-je viszont valamiért az első pillanattól rokonszenves volt, főleg egy bizonyos Gianfranco Zola miatt, így kezdődött a "szerelem".

Az első számú gyanúsított, aki miatt Chelsea-drukker lettem: Gianfranco ZolaForrás: AFP/Adrian Dennis

Vicces, hogy az orosz olajmágnás megjelenéséig gyakorlatilag nem volt az ismertségi körömben Chelsea-szurkoló, onnantól viszont és főleg a sikeres szezonoktól, bajnoki és kupagyőzelmektől aztán rohamosan emelkedett a számuk. Ám Abramovics álma - és persze az enyém is - a legendás Bajnokok Ligája serleg elhódítása volt, az európai elitsorozatban viszont nem akart kijönni a lépés a csapatnak. Pedig még Mourinho érkezése előtt, Claudio Ranieri irányításával rögtön az első szezonban minden esély megvolt rá, az elődöntőben ugyanis a Porto-Deportivo La Coruna, Monaco-Chelsea párharcokat rendeztek. Papíron nem kérdés, melyik együttes volt a legesélyesebb, ám a Morientes fémjelezte franciák megtréfálták az olasz menedzsert és 5-3-as összesítéssel ők jutottak a fináléba (ahol aztán simán, 3-0-ra kaptak ki a Mourinho-féle Portótól).

A következő években is általában nüánszokon múltak a sikerek, ráadásul kétszer is a Liverpool akadályozta meg a döntőbe jutását a csapatomnak: egyszer egy fantomgóllal, egyszer pedig büntetőpárbajban. Aztán végre, a 2007/2008-as kiírásban megtört a jég: mert bár a négy között ismét a mumusnak számító Liverpool volt az ellenfél, ezúttal végre megszakadt a rossz sorozat, és a Stamford Bridgen, az édesanyját gyászoló Frank Lampard vezérletével megváltotta a jegyét a csapat a moszkvai döntőbe. Nekem már ez felért egy kisebbfajta győzelemmel, hiszen a barátaim rendre viccelődtek a kedvenceimmel: nemhogy megnyerni nem tudják a BL-t, de még a döntőbe sem képesek bejutni. Elégtétel volt ez, hát még hogy a fináléban éppen az a Manchester United volt az ellenfél, amely miatt gyakrolatilag Chelsea szurkoló lettem - tökéletes párosítás, egy tökéletes végső sikerhez. Édesapámmal néztem a meccset, természetesen tetőtől talpig a klub címeres felszerelésében beöltözve.

A moszkvai BL-döntő kezdőcsapata, a valaha volt egyik legjobb Chelsea-je - ebben az összeállítsában mégsem jött össze a végső győzelemForrás: afp.com

Féltem Cristiano Ronaldtótól, naná, abban az időben már uralta Angliát, és a világfutball ajtaját is berúgta, de bíztam a védelemben, főleg, hogy a honfitárs Ricardo Carvalho majd ellátja tanácsokkal a hátvéd társakat, hogyan fékezzék meg őt. Hellyel-közzel sikerült, egyszer mégis üresen maradt, amit könyörtelenül meg is bosszult, Brown beadását fejelte védhetetlenül a kapuba. Szerencsére közvetlenül a szünet előtt jött a válasz, és hogy számomra még kedvesebb legyen a jelenet, örök kedvencem, Lampard egyenlített. Aki nem nézte a meccset a kispesti lakótelepen, alighanem az is felébredt arra az ordításra, amit előadtam, csoda, hogy apukám nem jutalmazta az örömöt egy atyai pofonnal.

A második félidőben nem esett gól, így jöhetett a hosszabbítás, és bár a 2x15 perces ráadásban sem jött újabb találat, egy kulcsfontosságú játékvezetői döntés igen: Lubos Michel játékvezető kissé szigorúan a 116. percben kiállította Didier Drogbát, aki egy kakaskodás után meglegyintette Vidicet. Azt hiszem az idők során a bírók által egyébként is rendre támogatott MU-hoz fűződő ellenszenvem a szlovák spori döntésénél hágott a csúcspontjára, de a XIX. kerületből a dühöngésen és a válogatott szitkozódásokon kívül nem sok mindent tehettem. Jöhetett a büntetőpárbaj, amelyek közül megéltem már jónáhány szép és kevésbé szép emlékűt, ennél keserűbbet viszont aligha fogok életemben. A nagy sztáron, CR7-en kívül minden játékos belőtte a maga 11-esét, így az ötödik körben John Terry kísérlete előtt egyszerű volt a képlet: ha belövi, a Chelsea a Bajnokok Ligája győztese. Egyértlemű volt, ha a pályán lett volna, Drogba lövi az utolsót,  de így a csapatkapitányra hárult a teher. És bár Van der Saar jobbra, a labda balra ment, JT elcsúszott az eső áztatta talajon kitámasztás közben, és a kapufán csattant a büntető. Ültem magam elé meredve, fogtam a fejem, pont mint ő, és tudtam, hogy vége. Biztos voltam benne, hogy vége, sajnos igazam is lett, két körrel később Giggs belőtte, Anelka kihagyta, nyert a Manchester. Akkor és ott azt hittem, sohasem leszek ennék csalódottabb egy focimeccs után. Pedig egy évet sem kellett rá várnom...

Tom Henning Övrebö. Vagy inkább a Pál utcai fiúk után szabadon tom henning övrebö, csupa kisbetűvel. Esetleg Chelsea-s berkeken belül ő, akit nem nevezünk nevén. Egy norvég játékvezetőről van szó, aki 2009. május 6-án szerda este segítőivel szemen köpte a futballt. Úgy csalta el ugyanis a Barcelona elleni elődöntős párharc visszavágóját, hogy hozzá képest a 2002-es vb-n a házigazda Dél-Koreát segítő sporttársak tanulatlan kisdiáknak tűnhetnek. 11 év telt el azóta, ám a mai napig szinte fizikai fájdalommal jár, ha csak felidézem azt a találkozót.

Didier Drogba mutatja, ki okozta a Chelsea vesztét a BL 2009-es szezonjábanForrás: eurosport.com

A Nou Campban elért 0-0-s döntetlen után a második meccsen Michael Essien bődületes bombájával már a 9. percben megvolt a vezetés, utána viszont kezdetét vette az északi ámokfutása. Nagyjából három teljesen jogos, és ugyanennyi véleményes büntetőt érő szabálytalanság után maradt néma a sípja, a 66. percben kiállított Éric Abidalnak már a szünet előtt mennie kellett volna zuhanyozni. A Barca védőinek azonban ezen a meccsen minden eszköz meg volt engedve: hol birkózókat és cselgáncsozókat megszégyenítő módon "szerelték"  Drogbáékat, hol kézzel mentettek a 16-oson belül. Persze, lehet mondani, hogy emberelőnyben futballozva akkor is lőni kellett volna még egyet, vagy legalább nem kapni a 93. percben, ami egyrészről jogos, másrészt viszont a kéz az kéz, a szabálytalanság pedig szabálytalanság, főleg a büntetőterületen belül. Ha csak az egyértelmű szituációk után megkapja a Chelsea a büntetőket - és adott esetben a vétkesek az újabb piros lapokat - Iniesta bombája csupán szépségtapasz a katalánoknak. Így viszont gyakorlatilag kés volt minden szurkoló és játékos szívében, hiszen a csapat ezzel megint elvesztette az esélyét a Bajnokok Ligája győzelemre. A csalódottság mellett, a könnyeimmel küszködve a nappaliban ezúttal viszont olyan dühöt és gyűlöletet éreztem, amit azóta sem. És ha már a MU-nál szóba került az ellenszenv, ezután a meccs után aligha kell magyarázni, melyik a másik csapat, amelyik ellen amíg világ a világ, szurkolni fogok.

A legvérmesebb Barca-drukker ismerőseim és barátaim is elismerik, az a meccs nem volt jó reklámja a manapság unalomig hajtogatott tiszta játéknak, vagyis a fair playnek. Sokra megyek az elismerésükkel - újabb fájó emlék. A nemes bosszú azonban akkor jött el, amikor talán már senki nem számított rá. A következő két BL-szezonban a nyolcaddöntő és a negyeddöntő jelentette a végállomást, 2012-ben viszont ismét az elődöntőben randevúztak a csapatok. Drogba góljával 1-0-s előnyt szerzett a visszavágóra a Chelsea, ahol azonban óriási bajba került: ha nem lett volna elég, hogy Busquets a 35. percben egalizálta a párharcot, Terry nem sokkal később meggondolatlanul megrúgta Alexis Sanchezt, amely után kiállították, Iniesta góljával pedig már a Barcelona állt továbbjutásra. Ezt a meccset a csapattársaimmal néztem edzés után a büfében, akik között rengeteg volt a Barca-szurkoló, 2-0-nál pedig roppant szimpatikusan már zsebkendőket adogattak nekem, mondván szükségem lesz még rá a második félidőben. Ramires azonban még a szünet előtt varázsolt egyet, pimasz emelése után újra a Chelsea volt kedvezőbb helyzetben, én pedig úgy döntöttem, maradok és megnézem a második félidőt is - pedig ha ez a gól nincs, aligha teszem ki magam a rosszindulatú tréfák céltáblájának. És milyen jól tettem, hogy maradtam: így láthattam ahogy Messi 11-est hibázik, ahogy a katalánok sorra dolgozzák, majd hagyják ki a helyzeteket, és a legvégén egy előrevágott labda után másik nagy kedvencem, Fernando Torres kicselezi Valdest, és a döntőbe rúgja a csapatomat. Még most is libabőrös leszek, ha csak felelevenítem magamban a jelenetet, de inkább érdemes az egész meccs legfontosabbjait:

Számomra ez volt az igazi döntő, a grande finale, amelyen egy ezer sebből vérző, ideiglenes vezető edző, Roberto Di Matteo irányította Chelsea kiejtette a világ legjobbjának tartott, Lionel Messivel felálló Barcelonát. A müncheni finálé affél jutalomjáték volt. És mégis mi lett belőle? Hiába Müller kései gólja, Drogba a hajrában egyenlített, Cech a hosszabbításban 11-est védett, majd a büntetőpárbaj során is hárított kettőt, a Chelsea pedig végre valahára felült Európa trónjára.

Minden jó, ha jó a vége - 2012-ben végre felült Európa trónjára a ChelseaForrás: afp.com

Talán nem azzal a csapattal, amelyik leginkább megérdemelte volna, de hogy összességében ez a győzelem már kijárt a csapatnak, az aligha kérdés. A Városligetben, a nagy kivetítő előtt megannyi szurkolótársammal, egy győztes TippMix szelvényt szorongatva (mert hát milyen drukker az, aki nem fogad a saját csapata végső sikerére, főleg, ha majdnem 3.00-os oddsot adnak rá) ugráltam, őrjöngtem, és sírtam, de végre örömömben. Pedig tudhattam volna, a futball istene mindig döntetlenre játszik!