„Csaknem negyven évig fújtam a sípot. Mindig az encsi járásban dirigáltam, de olykor más körzetekbe is delegáltak.
Megyei hármas maradtam, az én időmben ugyanis nem volt nagy divat a mai gyakorlat: az, hogy egy idő után szinte mindenkit feljebb vezényelnek.
Amikor ez szóba került, akkor pedig már idősödtem, így megrekedtem az encsieknél. Rengeteg küldést kaptam, térségünk településein ugyanis negyven csapatot működtettek – nyilatkozta Takács András Ferenc. – Megbízható füttyösnek tartottak, a szabályismeretemet soha, senki nem kérdőjelezte meg, ráadásul a partjelzés és a kispályás műfaj is ment nekem.
Régiónkban megkaptam az Év játékvezetője és az Év asszisztense elismerő plakettet, búcsúmeccsemen pedig Czél István köszöntött az MLSZ vármegyei igazgatósága játékvezetői bizottságának nevében.
Egyébként még folytathattam volna, de a szívemmel bajlódom: ritmuszavarral küszködöm, sportorvosi engedélyt is csak azért kaptam, hogy utoljára kivonulhassak a zöld gyepre."
„Azt mindenképpen ki kell emelnem, hogy
Veréb Gyurival egy utcában nőttem fel Mérán.
Arra is büszke vagyok, hogy a pályákon mindent láttam és hallottam, semmit nem hagytam megtorlatlanul, amikor szükségét láttam, dudáltam. A szó szoros értelmében rengeteg emlékezetes összecsapás részese voltam:
egyszer jól megvertek Boldogkőváralján, de olyan is előfordult, amikor a rám támadó szurkolót a testi épségem védelme érdekében magam pofoztam meg
– mondta a civilben biztonsági őrként dolgozó Takács. – Napjainkban más világot élünk, szerintem sokkal könnyebb a mai füttyösök élete, évtizedekkel ezelőtt mi sokat szenvedtünk.
Csak ámulok és bámulok, amikor a kollégáim már a megyei kettes találkozókon is gyakran fülessel vonulnak ki,
a Bajnokok Ligája és az élvonalbeli mérkőzéseken alkalmazott gólvonal- és videós technikát pedig egyenesen csodálom. Nekem hajdanán ki kellett szaladnom a partjelzőmhöz, amennyiben valamit tisztázni akartam – ha éppen sikerült eljutnom hozzá... Egy szó, mint száz:
szép volt, jó volt, de elég volt."
