A sakk világbajnokai - történeti áttekintés

A sakkozás történetének 37. világbajnoki döntőjét a Centro Dannemann szponzorálásával a Lago Maggiore partján fekvő svájci városban, Brissagóban rendezik meg szeptember 25. és október 18. között. A sakkozás 14. világbajnoka, az orosz Vlagyimir Kramnyik és kihívója, Lékó Péter 14 játszmás összecsapását óriási érdeklődéssel várja a sakkvilág. Rövid történeti áttekintés mellett ismerkedjünk meg a korábbi világbajnokokkal.

Borisz Szpasszkij a sakkozás tizedik világbajnoka 18 éves korában már nemzetközi nagymesteri címmel büszkélkedhetett, 1956-ban világbajnok-jelölti versenyen játszott, a következő két világbajnoki ciklust azonban kénytelen volt kihagyni. Mindkétszer ugyanazt a fatális hibát követte el, nem elégedett meg a zónaközi döntőt biztosító döntetlennel! 1964-ben megnyerte az amszterdami zónaközi döntőt, Keresz, Geller és Tal legyőzésével Petroszjan kihívója lett, de elvesztette a világbajnoki döntőt.

A következő ciklusban Geller, Larsen és Korcsnoj elleni mérkőzések megnyerésével ismét játszhatott a címért, és második kísérletre már teljesült nagy álma. Meglepő, hogy világelsőként egyetlen versenyt sem tudott nyerni, és Robert Fischer elleni megmérettetésére sem készült fel a legjobban. Reykjavíkban játszották a meccset, amelyet győzelemmel kezdett, majd játék nélkül megnyerte a második játszmát.

Elfogadta Fischer bocsánatkérését, a Szovjet Sakkszövetség határozott utasítása ellenére végigjátszotta a meccset, és végül még 12,5-8,5 arányban elvesztette a döntőt, mindössze a 11. játszmában tudta legyőzni az amerikai nagymestert. Veresége után is még közel negyedszázadig a sakkozás élvonalába tartozott. 1974-ben Anatolij Karpovtól, 1977-ben Viktor Korcsnojtól világbajnok-jelölti döntőben kapott ki, 1980-ban Portisch Lajostól szenvedett vereséget. Hatszor volt tagja olimpiai bajnok szovjet válogatottnak, 1984-ben először játszott francia színekben, jelentős szerepet játszott új hazája sakkéletének fellendítésében.

Nagyon sokat köszönhetnek a sakkozók a 11. világbajnoknak, Robert Fischernek. A média fokozott érdeklődését is kiváltotta, hogy az amerikai nagymester szinte állandó háborúban állt a szervezőkkel, megfelelő versenyzési körülményeket, díjakat, honoráriumot követelt. Csodagyerekként tűnt fel, tizenöt évesen már nagymester és 1959-ben már világbajnok-jelölti versenyen játszott, három évvel később esélyesként csak negyedik, és ez nagy csalódás volt számára. 1967-ben visszalépett a zónaközi döntőtől. Fischer 1970-ben második táblás volt a belgrádi Világválogatott-Szovjetunió csapatmérkőzésen, Petroszjant 3-1-re győzte le. Fischer a zónaközi döntőn csak Benkő Pál hathatós segítségével játszhatott, aki átadta neki indulási jogát. Palma de Mallorcán hatalmas fölénnyel, 3,5 pontos előnnyel lett első, világbajnok-jelölti páros mérkőzésen Tajmanovot és Larsent 6-0-re, Petroszjan 6,5-2,5-re győzte le, és Szpasszkijtól elhódította a világbajnoki címet. Nagy tervei voltak, meg akarta dönteni Lasker rekordját, de Karpov elleni világbajnoki döntőjére végül nem került sor, a lebonyolításra tett javaslatait a FIDE visszautasította. A dinamikus, támadó sakk képviselőjeként 10 győzelemig akarta játszani a meccset, 9-9-el megőrizte volna címét. Fischer nem vett részt több versenyen, húsz év elteltével Jugoszláviában Szpasszkijjal mérkőzött meg, az ötmillió dollár díjazású páros mérkőzésen 17,5-12,5-re győzött, 30 játszmára volt szükség, hogy elérje a tíz győzelmet. Fischer többé nem tért vissza Amerikába, sokáig élt Magyarországon is. Neve most ismét az újságok címlapján szerepel, Japánban letartóztatták, és kiadatás fenyegeti őt.