Minden idők 30 legvitatottabb bírói ítélete

A játékvezetői tévedések természetes velejárói a labdarúgó-mérkőzéseknek, ennek ellenére alig akad olyan találkozó, amely után a szurkolók ne vitatnák a bíró egyik-másik ítéletét, sőt, gyakran még a csalás vagy a bunda lehetősége is felmerül. Az angol FourFourTwo labdarúgó-magazin mindenesetre megpróbálta összeszedni a sportág történetének leginkább vitatott játékvezetői döntéseit - a listán ugyan érezhető, hogy elsősorban brit szempontból készült, de így is rengeteg érdekességet tartalmaz.

4. FC Internazionale - Liverpool FC 3-0
(1965, BEK-elődöntő)

A Vörösök kapusa, Tommy Lawrence készülődött kirúgáshoz, amikor Joaquín Peiró - egyértelműen veszélyes játéknak minősülő mozdulattal - elpöckölte előle a labdát, és a hálóba juttatta. A spanyol bíró, Ortiz de Mendibil megadta a gólt, az állás 2-0-ra módosult. Ezzel a Liverpool FC hazai pályán nehezen megszerzett előnye tíz perc alatt semmivé vált Milánóban, a második félidőben pedig már összesítésben is hátrányba kerültek az angolok.

Mario Corso ugyanis a hálóba lőtt egy szabadrúgást, holott De Mendibil annak elvégzése előtt határozottan jelezte, hogy az közvetett volt - pár másodperccel később mégis gondolkodás nélkül kettőt sípolt. Az olaszok ezzel 3-0-ra győztek hazai pályán, összesítésben 4-3-mal jutottak a döntőbe. Később Bill Shankly, a Liverpool akkori menedzsere azt nyilatkozta, hogy a meccs előtt egy olasz újságíró azt mondta neki: "Ne hidd, hogy engedni fognak itt nyerni."

De Mendibil ellen sohasem indítottak eljárást, de az a híresztelés, hogy az olasz csapatok abban az időben előszeretettel fizették le a bírókat egyes mérkőzések előtt, közhelynek számított a futball világában. 1964-ben a jugoszláv Branko Teszanicsot például az Adriai-tenger partján látták, amint az Inter költségén nyaralt, miután - az olaszok szempontjából - "jó" játékvezetői teljesítményt nyújtott a BEK elődöntőjében a Borussia Dortmund elleni visszavágón.

Két évvel később egy magyar bíró, Vadas György jelentette be, hogy az Inter vezetői megpróbálták lefizetni őt a Real Madrid elleni BEK-elődöntő visszavágója előtt. De van egy másik magyar vonatkozású ügy is. Egy titokzatos magyar úriember, bizonyos Solti Dezső kereste meg az 1973-as, a Derby Countyval játszott BEK-elődöntő visszavágója előtt az Inter nevében a találkozó portugál játékvezetőjét, Francisco Márques Lobót.

Brian Clough, a Derby menedzsere már a Torinóban lejátszott első mérkőzés tisztaságában is kételkedett. A meccs utáni sajtótájékoztatón mindössze két mondat hagyta el a száját: "Nem tárgyalok csaló gazemberekkel. Csaló gazemberekkel nem tárgyalok."

3. Anglia - NSZK 4-2
(1966, világbajnokság)

Nobby Stiles indította a jobb szélen Alan Ballt, aki elhúzott Karl-Heinz Schnellinger mellett, és középre tette a labdát. A beadásra Geoff Hurst érkezett, aki, megelőzve Willi Schulzot, kapura lőtt. A labda a felső lécről a gólvonalra pattant, Wolfgang Weber pedig szögletre mentett.

A svájci bíró, Gottfried Dienst nem volt biztos a dolgában, ezért kikérte partjelzője, Tofik Bahramov véleményét, aki a fejével a kezdőkör felé bökött, jelezve, hogy gólt látott - Dienst elfogadta szovjet segítője döntését.

Ugyan a felvételeken nem látszott egyértelműen, hogy a labda teljes terjedelmével áthaladt-e a gólvonalon, később matematikai modellezés segítségével bebizonyosodott, hogy nem lehetett érvényes a gól.

A labdához legközelebb helyezkedő angol játékost, Roger Huntot megkérdezték, miért tett ünneplő kézmozdulatokat az esetnél ahelyett, hogy rástartolt volna a kapu előtt pattogó játékszerre. Hunt úgy nyilatkozott, ő sem volt biztos a gólban, de nem tudta volna Weber előtt elérni a labdát, így hát nem is próbálkozott.

Azért mielőtt a németek balszerencséjét, esetleg csalást emlegetnénk, érdemes megjegyezni, hogy az NSZK második gólja előtt - amelyet éppen Weber jegyzett - Schnellinger kezét érte a játékszer. Ennek azonban a végeredményt tekintve nem volt jelentősége, Hurst mesterhármast vágott, az angolok pedig győztesen vonultak le a pályáról.

Egyébként nem ez volt Dienst első vitatott ítélete hasonló szituációban. Hat évvel korábban, mikor a Benfica a döntőben az FC Barcelonát legyőzve megnyerte a BEK-et, Enrique Gestana fejesét is bent látta, holott a kapufán megpattanó labdát a spanyolok kapusa még a vonal előtt elérte.

Bahramov pedig "az orosz partjelzőként" tett szert kétes hírnévre a labdarúgás világában - annak ellenére, hogy a mai Azerbajdzsánban látta meg a napvilágot. Később a halálos beteg partjelzőt élete utolsó óráiban megkérdezték, mitől volt olyan biztos abban, hogy bent volt a labda - mire ő egy szóval felelt: "Sztálingrád."

2. FC Barcelona - Real Madrid 1-1
(1970, spanyol kupa, negyeddöntő)

Az első mérkőzésen 2-0-s győzelmet aratott Real Madrid Carles Rexach góljával hamar hátrányba került a Barca otthonában. A katalánok védője, Joaquim Rife a királyi gárda egyik támadásánál szabályosnak tűnő szerelést hajtott végre Manolo Velázquez ellen, aki azonban remek színészi teljesítményt nyújtva "bevetődött" a tizenhatoson belülre, Emilio Guruceta sporttárs pedig büntetőt ítélt. Amancio tizenegy méterről nem hibázott, az ezek után hevesen reklamáló Eladiónak piros lapot mutatott fel a bíró.

A Barca néhány játékosa ezt látva tüntetőleg elhagyta a játékteret, de edzőjük, Vic Buckingham visszaparancsolta őket a pályára. A közönség soraiban is egyre nőtt a feszültség, Guruceta így két perccel a rendes játékidő letelte előtt lefújta a találkozót, ezt követően nézők sokasága lepte el a pályát. A bírót és két segítőjét úgy kellett kicsempészni a Camp Nouból, az éjszakát mindenesetre biztonsági okokból a helyi rendőrőrsön töltötték. "Teljesítményét" hat meccsre szóló eltiltással honorálták - de a kupa a Realé lett.

Valóban lefizette a királyi gárda Gurucetát? Ez valószínűleg sosem fog kiderülni, de tény, hogy Rife lába, ha láthatóan a tizenhatoson kívül is, valóban eltalálta Velázquezt. Gurucetát nem sokkal a mérkőzés után mindenesetre az egész város láthatta vadiúj BMW-jén furikázni, ami finoman szólva gyanús.

A spanyol sporinak nem ez volt az egyetlen ilyen esete, sőt az 1984-es UEFA-kupa elődöntője kapcsán (amelynek visszavágóján az RSC Anderlechtnek sikerült ledolgoznia kétgólos hátrányát a Nottingham Foresttel szemben) be is igazolódtak az ellene felhozott bundavádak. Guruceta 1987-ben autóbalesetben vesztette életét, amikor BMW-jével éppen Pamplonába tartott, ahol egy CA Osasuna-Real Madrid mérkőzésen kellett volna fújnia a sípot...

1. Argentína - Anglia 2-1
(1986, vb-negyeddöntő)

Az első helyezett természetesen az "Isten keze" néven emlegetett incidens. Steve Hodge hibája után Peter Shilton kapus nem érte el a labdát, de - bal keze használata nélkül - Diego Maradona előtt is elsuhant volna a játékszer.

Történt mindez gól nélküli állásnál, a tunéziai bíró, Ali Ben Naceur pedig az angolok heves tiltakozása ellenére gólt ítélt. Öt perccel később Maradona a futballtörténelem egyik legnagyobb gólját szerezve bizonyította, hogy szabályos körülmények között is képes betalálni, mindez azonban nem vigasztalta az angolokat, akiknek kilenc perccel a találkozó vége előtt Gary Lineker révén már csak a szépítésre futotta.

A kétgólos Diego a mérkőzés után Isten kezéről beszélt, Glenn Hoddle pedig hányingerre panaszkodott - ám meg kell jegyeznünk, a mérkőzés képe alapján megérdemelt volt az argentinok sikere.

A szigetországiaknak amúgy ezt az esetet kivéve nem panaszkodhattak a bíróra, korábban ugyanis számos brutális angol belépőt nézett el nekik a játékvezető, többek között azt is, amelynek során Terry Fenwick vágta fel látványosan Maradonát.

A mérkőzés két gyökeresen ellentétes futballkultúra csatáját hozta: a rámenős, agresszív angol futball szenvedett vereséget a cselekre, trükkökre, finom megoldásokra építő játékstílust képviselő dél-amerikaiaktól.

A találkozót követő kritikák és a megkülönböztetett figyelem ellenére az isteni Diego később sem "nőtte ki" azt a hajlamát, hogy kézzel avatkozzon játékba. Az 1989-es UEFA-kupa döntőjében tizenegyest ítéltek a javára, holott egyértelműen hozzáért a keze a labdához a támadás során.

A rá következő évben, az olaszországi világbajnokság idején pedig a Szovjetunió elleni meccsen ütötte ki a gólvonalról az argentin kapu felé tartó labdát - a játékvezető sípja ekkor is néma maradt.

Végül a sors 1995-ben állt bosszút Argentína nemzeti csapatán, amikor a Copa Américán a brazil Túlio gólja előtt jól láthatóan kézzel tette maga elé a labdát. Az argentin sajtó rögtön kapcsolt, és nem átallotta a később Magyarországon is megfordult csatár végtagját az "ördög keze" névvel illetni.