Helyi riportjuk első szereplője, a 40 éves Alberto Rujana Kolumbiából érkezett Cerro de Pascóba, akkor ő volt az Unión Minas vezetőedzője.
Háromnapos borostával, hatalmas esőkabátban, megfázástól dagadt orral érkezett az interjúra, még a kézfogáshoz sem merte levenni kötött kesztyűjét.
"Kolumbiában a Deportivo Quindio és az Once Caldas edzője is voltam, 1992-ben másodosztályú bajnokságot nyertem az Atlético Huilával. Ajánlottak egy perui állást az Alianza Limánál, az ország egyik legjobb csapatánál, de a szerződés nem jött létre, mert egy helyi újságíró zagyvaságokat írt rólam, így végül itt találtam magam. Ez borzalmas. Már három hónapja vagyok itt, de még mindig vannak rosszulléteim. A magasság, a hideg, ez a szomorú város... És mindez csak fele annyi fizetésért, mint otthon. Néha, hogy tartsam magamban a lelket, arra gondolok, hogy legalább van esélyem, hogy megmutassam mire is vagyok képes, és talán kapok egy ajánlatot egy jó perui klubtól. Ha már elköteleztem magam ide, vállaltam a felelősséget. De őszintén szólva, fogalmam sincs meddig bírom itt. Igazság szerint az első adandó alkalommal eltűnök innen..." - dől belőle a keserűség.
Pedig Cerro de Pasco festői környezetben fekszik, a hegyláncok találkozásánál. A város fennmaradásának egyetlen oka a helyi bánya, amely több mint 100 kilométer hosszú alagútrendszert mondhat magáénak. A legenda szerint 1902-ben egy pásztor húzódott meg errefelé egy barlangban a hideg elől, amikor meglátta a falban csillogó ezüstöt. Felülről nézve a kráterben lévő teherautók és munkagépek gyermekjátéknak tűnnek, a körülöttük szorgoskodó munkások pedig hangyáknak. Első ránézésre a táj igazán lenyűgöző. Alattunk az ég, a felhők szinte karnyújtásnyira. Távolabb a hegycsúcsok fehérlenek.
Hamisítatlan perui hangulat: van, akit ez a vidék ihlet meg
Ám ha közelebbről is megnézzük a helyet, úgy már sokkal kevésbé lelkesítő. Mindenhol a nyomor képeivel találkozunk. Főleg a bánya 2800 dolgozója és az öreg indiánok nyújtanak siralmas látványt, amint színes öltözékükben a földön ücsörögve zöldséget és dobozos Coca-Colát árulnak. A környéken csak a bánya épületeiben és a mérnököknek fenntartott szállodában van fűtés. A napok beosztását a bánya szirénája adja meg.
Hat órakor nagy csoportokban érkeznek a reggeli műszak dolgozói, hogy felváltsák az éjszakásokat. Délben a főépület előtt esznek a munkások, majd visszatérnek a mélybe, hogy a világpiac legértékesebb fémeit bányásszák: ólmot (a nemzeti termelés 77 százaléka innen kerül ki), cinket (66 % az arány), rezet és ezüstöt. A bányából évente 2,5 millió tonna ércet hoznak a felszínre.
Munka után, a sziréna szavára nehéz léptekkel visszatérnek az unalmas életükbe. Tévé csak néhány házban van, ahol futja parabolaantennára. A helyi rádió egy nyomorúságos kis irodából sugároz, a mozi már rég bezárt, a legjobb étteremben pedig a specialitás is csak két, félig égett tükörtojásból és egy szelet túlsütött húsból áll. Az egyetlen szabadidős foglalatosság a sörözésben, borozásban merül ki, ezt űzi a legtöbb munkás, hiszen valamilyen módon felejteni kell.
Elfelejteni, hogy a lakások háromnegyedében nincs víz, több mint a felében csatorna sem, ami az országos átlag dupláját jelenti. Elfelejteni, hogy a hideg, annyira hideg, hogy egy egész fizetés is kevés lenne a lakások tökéletes fűtésére. Elfelejteni, hogy az átlagéletkor 59 év, hogy a gyermekhalandóság 73,8 (1000 születésre), míg az országos átlag 17,4! Este kilenckor Cerro de Pasco már alszik, nyomorban, unottan, fagyottan.