A búvárkodás története

Messze a múlt ködébe vész az ember ama törekvésének eredete, hogy katonai, mentési célból, vadászszenvedélytől hajtva vagy puszta kikapcsolódásként a tenger felszíne alá merüljön. Napjainkban senki sem tudja megmondani, mikor került sor az első merülésre, de a történészek ennek időpontját 5000 évvel Krisztus születése előttre teszik.

Bár egyre erősödött az igény, hogy végre el lehessen vágni azt a "köldökzsinórt", amely a búvárt összeköti az életfenntartó felszíni levegőellátó rendszerrel, a technika még nem állt azon a szinten, hogy kidolgozzanak egy önálló könnyűbúvár-légzőkészüléket. Főként három nehézséggel kellett megbirkózni. Először is abban az időben még nem léteztek olyan légsűrítő eszközök, amelyekkel kellően nagy nyomást állíthattak volna elő ahhoz, hogy a búvár - akár csak rövid ideig is - életben maradhasson a víz alatt. Másodszor: hiányzott a megfelelő szakértelem és az a nagy szakítószilárdságú könnyűfém, amelyből hordozható palackot készíthettek volna. Végül olyan nyomáscsökkentő szerkezetek (reduktorok) sem álltak rendelkezésre, amelyekkel a palackban tárolt nagy nyomású levegőt a közvetlen felhasználásra alkalmas nyomásszintre csökkenthették volna.

Még így is csak idő kérdése volt, hogy az ember megtanuljon teljesen önállóan mozogni a víz alatt. Ezt végül az önálló könnyűbúvár-légzőkészülék tette lehetővé (angol neve SCUBA: self-contained underwater breathing apparatus, azaz önálló víz alatti légzőkészülék). Az évek folyamán ennek három fő típusa alakult ki: a zárt, a félig zárt és a nyílt rendszerű légzőkészülék. Az önálló légzőkészülékes könnyűbúvár-felszerelés különféle elemeit nem egyszerre fejlesztették ki. Az első tüdőautomatára, amely a felszínről kapott levegőt adagolta a búvárfelszerelésbe, 1866-ban kapott szabadalmi oltalmat Benoist Rouquayrol. Bizonyos átalakítással ezt alkalmazták később a könnyűbúvár-légzőkészülékben is. 1878-ban H. A. Fleuss dolgozta ki az első, kereskedelmi forgalomba került zárt rendszerű önálló víz alatti légzőkészüléket. Ez tiszta oxigénnel működött, amiből a búvárnak kevesebbet kellett beszívnia (a földfelszíni levegő oxigéntartalma csupán 21%), így nem volt szükség nagyméretű, nagy szakítószilárdságú sűrített levegős búvárpalackra. Fleuss rendszerét hamarosan elvetették, mert kiderült, hogy a nyomás alatt belélegzett tiszta oxigén mérgezést okoz. Az első világháború kitörését megelőző időben azonban módosított tüdőautomatát szereltek hozzá, s így az oxigéntároló búvárpalackok belső nyomását több mint 200 bárra növelhették. Ezekkel a módosításokkal a Fleuss-féle önálló zárt rendszerű légzőkészülék szabványos mentőeszközként kapott helyet a brit Királyi Haditengerészet tengeralattjáróin.

Jacques-Yves Cousteau

A háború után az akvalung óriási népszerűségre tett szert. Hála a nyílt rendszerű légzőkészülék könnyű kezelhetőségének és az általa nyújtott kényelemnek, a szabadidős búvárkodás világszerte viharos gyorsasággal fejlődő sportággá vált.

Az egyszemélyes Spider merülőtartály azoknak a rendszereknek az egyik példánya, amelyeket víz alatti felderítésre és tudományos kutatásra fejlesztettek ki.

Vámosi Zoltán

A cikket a Kalandvilágnak köszönhetjük.