Sopsits Árpádé a színházi találkozó fődíja<BR/>

Jó hangulatban, díjesővel véget ért a pécsi országos színházi találkozó. Tavaly nagy vita kísérte a civil zsűri döntését. Idén viszont, mivel több bírálótestület is volt, többnyire a közönség és a szakmabeliek is békésen, sőt egyetértéssel fogadták a díjakra vonatkozó ítéletet.

A fődíj jogosságát senki nem vitatta. Sopsits Árpád, aki inkább filmrendezőként ismert (Torzók című mozija a közelmúltban több díjat nyert itthon és külföldön), ezúttal színházrendezőként is bizonyított. A Bűn és bűnhődés a rácsok mögött című megrázó, a zsűrit és a közönséget egyaránt felkavaró előadásával vitte el Pécsett is a pálmát. Több megosztott - vagy talán jobb szóval: közös - színészdíjat is kiadtak, nem véletlenül. Ezzel a bírálók a nagy színészpárosok teljesítményét akarták méltányolni.

A legjobb rendező díját kiérdemlő Gothár Péter a show-elemkről is gondoskodott. Az egyik páholyból nagy elánnal margarétacsokrokat szórt az ugyancsak díjnyertes színészeinek, Csomós Marinak és Schell Juditnak. Amikor viszont ő vette át az elismerést, akkor azt a közönség örömére nagyvonalúan a két színésznő ölébe dobta.

Jólesően tapasztalhattuk, hogy a díjazottak szinte kivétel nélkül megjelentek a gálán, ezzel bizonyítva, hogy mennyire fontos számukra a szakmai vagy a közönségzsűri ítélete. Görgey Gábor miniszter viszont többször megígérte, hogy megjelenik a fesztiválon. A díjkiosztóra is ígérkezett, de végül nem ért le Pécsre.
Sajnálhatjuk és sajnálhatják a színháziak is, hiszen Görgey jelenléte gesztusértékű lett volna. Mint a színházhoz szorosan kötődő személyiség, beiktatását követően néhány héttel bizonyíthatta volna, hogy a szakma lényeges eseményeit számtalan elfoglaltsága ellenére a jövőben is követni kívánja.

És ha már a kultuszminiszter személyét említjük, nem feledkezhetünk el a Nemzeti Színházról sem. Arról a Nemzetiről, amelynek az őszi évada továbbra is bizonytalan, hiszen jelenleg nincs a művészi kérdésekben döntést hozó vezető a teátrumban.

Ezzel elérkeztünk a színház és a politika viszonyához. A fesztivál résztvevői, legalábbis én így érzem, mintha tudatosan - vagy csak a tehetetlenségtől vezérelve - elhallgatták volna Pécsett a Nemzeti aktuális problémáit. A szakmai szervezetek, bár vezetőik jelen voltak, nem kezdeményeztek nyilvános párbeszédet a dél-pesti teátrumról.

Bizonyára sokan voltak olyanok, akik úgy érezték, a Nemzeti felépítésével az előző kormány nehéz örökséget hagyott hátra. Hiszen többeknek nem tetszik a teátrum esztétikai megjelenése, nem értenek egyet a Duna-parti helyszínnel, a színházzal kapcsolatos korábbi, antidemokratikusnak vélt döntésekkel. Többen épp ezért a Nemzeti kapcsán szkeptikusan legyintenek, ahelyett hogy szembenéznének a megoldás lehetőségeivel.

Elképzelhető, hogy kényelmesebb előre sajnálni a majdani igazgatói pályázat győztesét, mint saját pozícióinkat kockáztatva ringbe szállni. Sok milliárd forintért megépült egy színház, és a nyilvános diskurzus segítene abban, hogy megtalálja a helyét a mostani színházi struktúrában, és olyan vezető kerüljön az élére, akinek a kvalitásai vitathatatlanok.

Ha már Pécsett több százan elásták azt a bizonyos csatabárdot, jó lenne, ha a politika által szított, a Nemzeti és más színházak között kialakult érdekellentét is mihamarabb eltűnne. A fesztivál szervezői bizonyították, hogy az éveken át a helyét kereső seregszemlét mégis lehet jól működtetni, ezért talán bízhatunk abban, hogy a Nemzetihez kötődő tehetetlenségen is úrrá lehet lenni.