Jövőszínház emberközelben

Második Georg Büchner-feldolgozásával Schilling Árpád és a Krétakör Színház ismét új oldaláról mutatkozik be. Pezsgően ötletteli keserűkomédiát láthatunk olyan közelről, amilyen közelre kevés társulat merészkedik a nézőihez.

Schilling Árpád új rendezésénél fényes sikerrel jár a tekintetben, hogy megvalósítsa célkitűzését: minden előadása különbözzék a másiktól. Különösen éles a kontraszt az előző bemutatóval, a W - Munkáscirkusszal való összehasonlításkor, hiszen a szintén Büchner-darab alapján készült Woyzeck-adaptáció szinte elviselhetetlenül sokkoló, a Leonce pedig minden cinizmusával és keserű létértelmezésével együtt könnyed, s ha nem volna furcsán sértő a kifejezés, akár fogyaszthatónak is nevezhetnénk.

Az útkeresés jegyében

A Krétakör Színház honalpján az olvasható, hogy a társulat 1995-ben "az útkeresés jegyében fogant, célja azóta is változatlan: kutatni és megmutatni a színházat, mint művészeti s mint együttélési formát". Schilling, aki az alapítás évében kezdte meg tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakán, minden erejével azért küzd, hogy utat találjon az unalmassá és belterjessé vált kőszínház, illetve a szintén előremozdulni képtelen alternatív színház között. Darabjaiban folyton újszerűségre törekszik, de nála kevéssé érezhető ez görcsösnek, mint a profi világon kívüli, mára azonban szintén intézményesült alternatívoknál. A még mindig csak 28 éves színházcsináló kísérletező vágya, energiája és bátorsága, még ha olykor félre is csúszik, valóban vérpezsdítően hat, a színházat valóban értő és szerető közönség mindig szívesen fogadja. Nagy segítségére van ebben állandó társulata, olyan - nagyobbrészt főiskolát nem végzett - színészekkel, akik ismerik őt, reagálnak rá, és szintén tele vannak bizonyítási vággyal és tehetséggel.

Filozófiai mélységű bohózat

Miről szól a Leonce és Léna? Hamletről és Ophéliáról, ha nem egy vérfertőző gyilkosság szörnyű terhe nyomta volna agyon szerelmüket. Két gazdag és szenvedő intellektuelről, akik sehogyan sem akarnak igent mondani a tőlük elvárt és igen helyénvaló házasságra. Amikor Hamlet zárdába küldte Ophéliát, nagyjából ugyanazt tette, amit Leonce tesz, amikor menekülni próbál Léna elől: elodázni, megúszni, próbára tenni, csak - és ez borzasztóan lényeges különbség - Hamlet a látszat kedvéért tette ezt hóbortból. Leonce valóban ilyen végletesen dekadens, valóban nem képes elviselni a normális életet, mindenáron nehézzé tenné azt, kitörne, ám ez lehetetlen, ugyanúgy jár, mint bármely elődje, kor- és sorstársa.

Hegedűs Géza Világirodalmi Arcképcsarnokában azt olvashatjuk a Leonce-ról, hogy Büchner "vígjátékba írta a romantikus ifjak eszményvilágát. Szatíra? Paródia? Ennek is, annak is tekinthetjük, valójában filozófiai mélységű bohózat". Büchner ugyanis a 19. század legelején élt, 1837-ben, 23 évesen halt meg. Zseniális orvos volt, korszakalkotó esszét írt az agy működéséről. Három drámája maradt fenn, közülük a Woyzeck csak töredékesen. Ez az irodalom első antihős-drámája, először főszereplő egy jelentéktelen ember, a Danton halála pedig egészen nagyívű történelmi színmű. Büchner majdnem száz évvel megelőzte a korát, "kellő hatással csak az expresszionisták és egyéb avantgardista izmusok fedezték fel. A színházak - még a németek is - csak az első világháború után kezdték játszani. Ekkor azonban már az érdeklodés első sorába került. Bertolt Brecht például legfontosabb elődjének vallotta, mellette a XX. század különböző törekvésű drámaírói hol tudatosan, hol már önkéntelenül folytatták kezdeményeit. Hatását tekintve ez a korai romantikus már a modern törekvések kezdeteihez tartozik" (Hegedűs Géza).

A Krétakör és Büchner

A Krétakörhöz nagyon illik Büchner - nem véletlen, hogy Schillingék a Dantont is színpadra szeretnék vinni-, de még őt sem tartják elegendőnek. Ahogy a W-be József Attilától kerültek be versek, a Leonce is jócskán tartalmaz vendégszövegeket, többek közt Shakespeare-től és Brechttől. Rögtön az első telibe talál: Leonce és az udvaronc asszony eljátsszák a Hamlet és Polonius között lezajló "felhőnézegetős" jelenetet. Schilling feldolgozása a játékossága mellett abban zseniális, hogy valóban lemond a korára jellemző egyszerű asszociációkról és primitívségekről, túllép rajtuk, nem hivalkodik műveltségével, de nem szégyelli használni mindazt, ami eszébe jut. Schilling pontosan úgy jár előrébb a kortársainak színházánál, ahogyan Shakespeare vagy Büchner a maga idejében, és ugyanolyan nagyon jól használja az őt körülvevő kellékeket és díszleteket. Ezúttal ráadásul szinte szobaszínházi méretre csökkenti a játékteret, ami ritkán megtapasztalható intimitást ad a darabjának, a színészeknek pedig egyedülálló lehetőséget a közönséggel való kommunikálásban.

A színészek láthatólag tobzódnak a játék élvezetében. Az itt a gügye Péter királyt alakító Terhes Sándor és a több szerepet hozó Péterfy Borbála cseppet sem eseménytelen (alternatív színházi) karrierjének megkoronzása a Krétakör-tagság, de a fiatalok (udvaroncok: Nagy Zsolt és Láng Annamária, Léna: Sárosdi Lilla) is elképesztő érettséggel játsszák figuráikat. Külön kell említeni a két főszereplőt, a Leonce-t alakító Bánki Gergelyt, Schilling egyik legrégebbi alkotótársát, és a kőszínházi közegből frissen érkező Rába Rolandot, aki Valeriót, a darab "filzófiai esszenciáját" játssza. Bánki egyszerre alázatos és magabiztos, Latinovitsot leszámítva talán soha nem mondott még előtte "amatőr" színész ilyen biztosan szöveget. Bánki Leonce-a egyszerre testre szabott és mélységesen büchneri, kimozdíthatatlanul a "helyén van". Rába magabiztossága egészen másból, a szakma nagyon alapos ismeretéből táplálkozik, mégis teljes mértékben független a nem szeretett profizmustól: pontosan a szerep, a színházi elkötelezettség látható rajta, ami nagyon ritkán jön át a kőszínházban. Valerio a dolgok mozgatórugója a darabban, a mindent elindító lendület, katalizátor, és Rába is pontosan ilyen hatással van az előadásra: egyszerre kívülálló és bábjátékos, jelenléte profi és helyénvaló.

Schillingnek nem a Leonce és Léna a legjobb rendezése - a W sokkal erőteljesebb és készebb, nem beszélve a brutaltásáról, amely szinte egyedülállóvá teszi a magyar színházi világban, a maiban mindenképp -, de nagyon alkalmas arra, hogy képet kapjunk arról, milyen is lehet egy valóban alkotó színházi műhely, milyen úton kellene járnia a színjátszóknak ahhoz, hogy ne csak illendő, de érdemes is legyen színházba járni Magyarországon.

doda

Georg Büchner: Leonce és Léna
A Krétakör Színház előadása a Thália Régi Stúdiójában
Szereplők: Bánki Gergely, Sárosdi Lilla, Rába Roland, Péterfy Borbála, Terhes Sándor, Láng Annamária, Nagy Zsolt.
Rendezte: Schilling Árpád. Jelmez: Varga Klára. Dramaturg: Kárpáti Péter, Veress Anna. Zene: Monori András.
Előadások: április 18., 21., 22., május 17., 18., 22., 23., 27., 28.

Korábban:
A TranzDanz Coda és a Liliom a legjobb előadás
Avignonban csalódást okozott a Nexxt
"Az eroszakot el kell kerülni" - chat Schilling Árpáddal

Ajánlat:
A Krétakör honlapja
Thália
A dráma szövege eredeti (német) nyelven