Harmincéves magyar vermut? Azt hittük romlott, pedig semmi baja!

Egy hétfő reggel ott vártak a pulton. Kicsit fenyegetően csillogtak a szerkesztőségi konyhába betűző reggeli napfényben – mindannyiunknak voltak rút emlékei a gimis vermutozásokról, így nem mertük felbontani.

Akkor hiába kerestünk mellé hasonlóan öreg hazai szeszeket, végül csak e kettő maradt, az egymillió éves magyar piák összehasonlító, szubjektív tesztje elmaradt. A régi Dob utcai irodát végül elhagytuk, az Origo átcuccolt Budára, a Montevideo utcába. A két üveg mecseki vermut a kóracél pultról az irodaszekrénybe került, így pont egy évet töltöttek a sötétségben.

Kidobni nem volt szívem

– még ha rég ihatatlanná is estek szét, akkor is emlékei egy letűnt kornak.

Sokáig pihentették őket Fotó: Csanádi Márton - Origo

Az irodaház előtt ücsörög egész nap egy hajléktalan pár, előttük doboz, mellettük köszvényesen vánszorgó kutya; arra gondoltam, hogy őket megkínálom,

hátha örülnek a hidegben pár korty 16%-os melegítőnek.

Igen ám, de mi van, ha ihatatlan? A rossz, fogyaszthatatlan ajándék nem ér semmit. Vettem hát egy nagy levegőt, és pár megbízhatóan kalandvágyó kollégát becsalogatva a konyhába, felbontottam.

Az utosó cseppek Fotó: Csanádi Márton - Origo

Mi az a vermut?

A vermutot hivatalosan a likőrborok kategóriájába soroljuk, vagyis abba a műfajba, amiről pontos elképzelései szinte egyik fogyasztónak sincsenek. Hogy azok is megértsék, akik nem rendelkeznek szakirányú képzettséggel, segítünk.

A képlet egyszerű: a bor alkoholtartalmát égetett szesz hozzáadásával megnövelik.

A vermut is ilyen, csak a nettó izmosítás helyett ízesítés is történik: a gyógy- és fűszernövényekkel sajátos, karakteres aromát adnak neki.

Időutazás a konyhában Fotó: Csanádi Márton - Origo

Ugyan idehaza a kommersz, cukros, műanyagos verziók élnek mindenki fejében, de annyit elárulhatunk, hogy a magyarok ízpreferenciája az olaszokéhoz igazodik – nem véletlen. A gasztrotörténészek szerint az első változatok az 1700-as években Torino környékén készültek, de elődje már a Római Birodalom idején is létezett, igaz, akkor még bélféreg elleni gyógyszerként; erre legfontosabb alkotóeleme, az üröm miatt volt alkalmas.

Házibulik édes emlékei, szevasztok! Fotó: Csanádi Márton - Origo

Csak semmi pánik

Az üröm szó hallatán sokan reflexből összerezdülnek, hogy

jaj, jaj, mérgező, öl, butít, lám, még a francia festők is szifiliszt kapnak tőle

– hála az égnek, a sok egymásra rakódó félinformáció nem igaz: a legenda az abszint ereje és a dekadens mértéktelenség miatt alakult ki. A Magyarországon is honos növény az egyik legkiválóbb gyógy- és fűszernövényünk, világszerte számos tea, likőr és elixír alapanyaga.

A színe remek, de az íze is meglepően egyben volt Fotó: Csanádi Márton - Origo

A déli végeken

A gyártó mai jogutódját felhívva annyit sikerült kideríteni, hogy ezek már a nyolcvanas évek közepének a termékei, noha a Mecsekben már a hatvanas években elkezdődött a vermut gyártása. A nagyjából harmincéves palackokban nem látszott sem törés, sem opálosodás, de ki tudja, milyen gonosz dzsinn ugrik az arcunkba, ha felbontjuk ezeket?

Ki gondolta volna, hogy iható marad? Fotó: Csanádi Márton - Origo

Pannonia Rubin vörös, félédes

A csavarzár alig akart engedni, rendesen rátették a pécsi Pannonvinnél. Óvatosan beleszagolva az üvegbe, nem éreztünk semmi zavarót, így a pohárba kitöltve folytattuk a szaglászást.

Milyen kellemesen fűszeres az illata!”

– jött az első dicséret és valóban, az friss benyomás alapján jobban tartja magát, mint Monica Belucci, pedig aztán ő is lerúgja a lámpát.

A vörösnek szebb a címkéje Fotó: Csanádi Márton - Origo

„Mélyebb az íze, és hiába nevezik félédesnek, nem hányingert keltő, hanem még épp kellemesen édes. Ha nincs más, ezzel végig lehetne dumálni egy estét.” – tette hozzá sportrovatos kollégám, miközben forgatta poharában.

Teljesen egyben van, oxidáltságról kora ellenére sem beszélhetünk.”

– lepődött meg a kultúra rovat vezetője. „Puncs, szegfűszeg uralja az illatot, ízben is folytatódik az élmény.” Fenébe, ha tudtuk volna, hogy ez ennyire jól viselte a rendszerváltás utáni zűrzavaros éveket, már rég elfogyott egy nehéz nap végén a szerkesztőségben.

A szín rendben Fotó: Csanádi Márton - Origo

Pannonvin Wermouth fehér, félédes

Ez a villányi jelentette csak az igazi sokkot: „Öröm az ürömben, hogy ennyi idő után ez sincs szétoxidálódva. Ilyen jól zárt a rendszerváltás körüli csavarzár?” – filozofált a kolléga, majd kimondta a konklúziót:

Jobb, mint a vörös, illata tiszta és fűszeres, a keserűnarancs viszi a prímet a gyógynövényes hangulatban.”

– majd ivott még egy kortyot.

120 forint volt a nyolcvanas évek végén Fotó: Csanádi Márton - Origo

„A külseje ugyan nagyon retró, de az illata nekem a Tokajit idézi. Az íze még így is simán eléri a kommersz Cinzanóét, hatása is jó ideig kellemes.” – jött a másik vélemény. Valóban ez a jobb, sokkal egységesebb és karakteresebb, mint hinnénk. Azt tudjuk, hogy

a Pannonvin a Herbáriánál készíttette a fűszernövénykoktélt, ami a vermutjaikba került, és ezt valahogy nagyon eltalálták,

hiszen harmonikus, de egyáltalán nem finomkodó, ott a masszív ürmösség, amit mintha kömény és lestyán egészítene ki.

Nem retró, ez tényleg régi Fotó: Csanádi Márton - Origo

Mi sem értjük

Az a helyzet, hogy nem tudjuk felfogni, hogy ez ilyen szép maradt.

Kár volt az oroszokhoz kiküldeni exporta, ez most, 2016-ban, három évtizeddel később is élvezhető.

Szinte rá is kívántam egy házibulira, de az időbe már nem tudunk visszamenni – a vermuttól kipirosodott arcú tinilánykák már nem ránk mosolyognak.