"Szerettem volna, ha Vágási Jutka szertelenebb" - Ivancsics Ilona a Szomszédokról

Ivancsics Ilona
Vágólapra másolva!
Ivancsics Ilona tizenhárom éven keresztül játszotta a Szomszédok-ban Vágási Jutkát, és bár a végére megunta kicsit a tévézést, egy esetleges folytatásba most is habozás nélkül belevágna. Négy éve saját színházat alapított, csekély némettudással is lépett már fel német színpadon, egy időben becsüs akart lenni, nagy álma pedig - ha minden jól megy - ősszel teljesül. Egy szentendrei kávézóban beszélgettünk vele.
Vágólapra másolva!

Miért Szentendre?

- Vidéki vagyok, kaposvári, nem véletlenül lakom most is Szentendrén. Panelban sem laktam, csak a Szomszédok kedvéért, lakótelepen viszont éltem, az egykori budai Skálánál, még a főiskola után. Annyira nem szerettem ott lakni, nagy volt a forgalom és a zaj, és rettenetesen kopár volt minden.

Olvasóink szavazatai alapján a legtöbben a Szomszédok-ból néznének új epizódokat a magyar sorozatok közül. Ha készülne folytatás, benne lenne?

- Hogyne. Annak idején, amikor vége lett, kicsit fellélegeztem - tizenhárom év után szerettem volna mást csinálni -, de most egy folytatásban benne lennék. Sőt egy időben volt is szó ilyesmiről, de aztán elfelejtődött a dolog - pedig biztos, hogy lenne a Szomszédok-ban ma is lehetőség. Nem tudom, mi a titka, de a mai napig óriási iránta a rajongás: nemrég voltam például egy bionapon, ahol ismét hihetetlen módon éreztem az emberek szeretetét. Persze segít nekünk, hogy lépten-nyomon ismétlik a sorozatot, de azért furcsa, hogy ma is rengetegen odajönnek fényképezkedni, beszélgetni, nem akar csökkenni a népszerűség.

És ez ön szerint valós rajongás? Nem csak arról van szó, hogy a fiatalok jókat röhögnek az akkori szövegeken, öltözködésen, frizurákon?

- Én őszinte szeretetet érzek, az idősebbek részéről mindenképp, de a fiatalok felől is. Persze nem kell a Szomszédok-nak óriási művészi értéket tulajdonítani, pusztán egy teleregény, amely rólunk, magyarokról szól - valószínűleg ezért is szeretik a nézők. Ha az ember megnézi, mondjuk, a Barátok közt-öt, az bárhol játszódhatna: a Szomszédok-ban viszont magyar sorsok vannak, magyar emberek, magyar történetek, magyar áremelés, frizura, kocsi. Én is szeretem a régi filmeket, általában jól visszaadják az adott kor hangulatát.

Hogyan képzeli el Vágási Jutka figuráját ma? Mennyit változott volna a karakter az elmúlt tizenakárhány évben?

- Tanárként biztos lenne jó sok feladata, nyilván most más problémákkal szembesülne az iskolában, mint annak idején. Én nagy természetvédő vagyok, úgyhogy a magam részéről biztosan erőltetném azt a vonalat, hogy Vágási Jutka a környezettudatos viselkedést és az egészséges életmódot népszerűsítse. Biztos, hogy együtt lenne még Vágási Ferivel, a kapcsolatuk stabilitása amúgy is fontos volt a sorozatban: miközben mindenkinél volt valami kisebb-nagyobb guzmi, mi voltunk a mintacsalád. A gyerekük ma már jó húszéves lenne, ott már be lehetne hozni a pályaválasztás kérdését, a felsőoktatás problémáit is.

A fia a való életben is húszéves, őt láthattuk valaha a Szomszédok-ban?

- Konkrétan beleszületett a Szomszédok-ba, hisz amikor a történet szerint babát vártam, ő volt a hasamban. Ilyenformán már akkor szerepelt a sorozatban, de utána nem ő játszotta a fiamat. Egyszer aztán később is feltűnt a képernyőn, amikor levittem magammal egy balatoni forgatásra: ott volt egy kis statisztafeladata, átrohant a színen. Nagyobb szerepet nem akart, mert nagyon izgulós volt: nemcsak a színészetnek, de más művészeti ágnak sem akart a közelébe menni - aztán mégis elkezdett fotózni, és most fényképésznek szeretne kitanulni.

Volt más átfedés is a sorozatbeli szerepe és az élete között?

- Ádám (Horváth Ádám, a Szomszédok rendezője - a szerk.) alakította ilyenné ezt a figurát. Én mindig szerettem volna, ha kicsit szertelenebb, színesebb a karakter, de Ádám nem engedte, azt mondta, egy tanárnőnek ilyen szigorúnak kell lenni. Az életben egyáltalán nem vagyok ilyen (nem is voltam), és a színházban sem játszottam ilyen szerepeket, mindig inkább a naiva szerepét bízták rám.

Körülbelül tíz-tíz évig játszott a budapesti József Attila Színházban és a soproni Petőfi Színházban is. Színjátszás tekintetében van különbség főváros és vidék között?

- Pesten kezdtem, és A kis herceg-et például százötvenszer játszottam; ehhez képest furcsa volt, hogy Sopronban egy-egy darabot körülbelül hússzor adtunk - még alig jöttem bele a szerepbe, épp kezdtem volna felfedezni az új színeket, és már le is vették a darabot a műsorról. A soproni színházban viszont - pont emiatt - sokkal többet játszottam, több szerepben próbálhattam ki magam: Pesten állandóan a naiva figuráját kaptam, Sopronban kezdtek megtalálni a női szerepek.

2003-ban aztán szabadúszó lett. Miért?

- Sopronban Mikó István igazgatása alatt játszottam, majd Valló Péter került a színház élére, de csak egy fél évre, utána Szilágyi Tibor jött. Mindez politikai csatározásoknak volt az eredménye, a fél társulatot kirúgták, és elég rossz volt a hangulat. Én ugyan maradhattam volna, Valló Péter a főiskolán a tanárom volt, és Szilágyi Tibivel is jó a kapcsolatom, de nekem elegem lett az egészből. A fiam is nagyobb volt, akkor már megtehettem, hogy kicsit magamra gondolok.


Ezután volt legalább egy érdekes színfolt a pályáján: a Deutsche Bühnével, vagyis német nyelvű színpadon is játszott.

- A gimnáziumban oroszt és németet tanultam, de mindkettőt elég rosszul tanították. Németül később meg akartam tanulni rendesen, amiről egyszer nyilatkoztam is egy interjúban a Pesti Műsornak. A József Attila Színházban akkor a németül nagyon jól beszélő Iglódi Pista volt a főrendező, aki egyszer csak odajött hozzám, hogy olvasta, tudok németül. Én meggondolatlanul rávágtam, hogy persze, mire kiderült, hogy a frissen alakult Deutsche Bühnéhez keres színészeket, ahová felkérték rendezni. "Te jó isten, mibe keveredtem!" - gondoltam, ráadásul egy Schnitzler-darabbal kezdtünk, ami szövegileg amúgy is elég nehéz. Végül is kiszótáraztam, szóról szóra betanultam, és évekig játszottam a Deutsche Bühnével, Németországban is. Aztán amikor megalakult a kőszínházuk Szekszárdon, az új vezető felhívott, hogy többet nem tart rám igényt - gondolom, ő is érezte, hogy azért nem tudok olyan jól németül.

Négy éve pedig - párjával, Sebők Péterrel együtt - megalapította saját társulatát, a Száguldó Orfeumot.

- Amikor megismerkedtem a párommal, ő marketinggel foglalkozott, én pedig pont egy gyermekelőadással házaltam, amelyet létrehoztam ugyan, de az istennek se tudtam eladni. Ebben segített először Péter a szakmai tudásával, aztán szép lassan kinőtte magát ez az egész egy országjáró - sőt országhatáron kívül is járó - színházzá, amelyet ketten irányítunk: párom a marketinges, én pedig a művészeti vezető vagyok. A felelősség és a rizikó jóval nagyobb, mint eddig, de ezzel együtt nagyon élvezem ezt az élethelyzetet: nem vagyok kiszolgáltatva senkinek, megvan a szabadságom. Próbálkoztam én mással is, van például becsüs végzettségem, de mindig rá kellett jönnöm, hogy igazán csak a színházhoz értek.

Itt az Orfeumban rendezni is szokott?

- Nem, mert nem érzem, hogy tudnék. Nem is próbáltam soha, inkább játszom, és hívok egy rendezőt, aki biztosan ért hozzá. Van, amikor színészként persze más a véleményem, mint a rendezőé, de nem szoktak komoly viták lenni.


Mik a következő tervek?

- Korábban több amerikai szerzőtől mutattunk be darabot, most mindenképpen magyar szerző művét szeretnénk színre vinni, elég sok vígjátékunk van még talonban. Azért nehéz a helyzetünk, mert gyakorlatilag az egész országban kell jelen lennünk, olyan darabot kell választani, amely mindenhol bemutatható. Hiába szeretem én az abszurdot, azt olyan sok helyre nem lehet eladni. Mint mondtam, kaposvári vagyok, és ősszel végre játszhatok az ottani Csiky Gergely Színházban, ami nekem óriási dolog. A Régi nyár című előadásban szerepelek, amelyben egyébként játszottam már a József Attila Színházban is: akkor a kislányt alakítottam, most pedig az idősebb öltöztetőnőt. Azért nagy élmény Kaposváron a színpadon lenni, mert gyerekként, kamaszként ott kezdtem el előadásokra járni, gyakorlatilag ott kezdődött a színházi életem. Aztán eljöttem Pestre a főiskolára, huszonöt év alatt nem léptem még fel a kaposvári színházban.

Van olyan, amit megbánt a pályája során?

- Nemrég múltam ötvenéves, és pont csináltam magamban egy kis számvetést. Sajnálom, hogy nincs több gyermekem, mert nagyon szeretem a gyerekeket, de ebben az őrült hajszában csak ezt az egyet tudtam vállalni. Szakmailag viszont nemigen van olyan, ami bánok, mert ami esetleg rosszul sikerült, abból is csak tanultam: ha valami nem tetszett annyira, de a pénz miatt elvállaltam, abból például alázatot tanultam. A pályám elején csináltam olyat, hogy otthagytam egy filmet, mert valami nem tetszett - talán le akarták vágni a hajam -, ma már ilyet biztosan nem csinálnék.


A Szomszédok után nem láthattuk tévés szerepben. Ez tudatos döntés volt, vagy egyszerűen így alakult?

- Nem nagyon hívtak, de én sem akartam igazán, a Szomszédok végére kicsit elegem lett abból a világból. Nemrég kérdezték ugyan, hogy nincs-e kedvem elmenni valami főzős műsorba, de nem akartam. Inkább a színházat szeretem: a tévés vagy a filmes szerepeket meg kell oldani rögtön, nekem pedig idő kell egy figurához, nem vagyok az a rögtön kitárulkozó típus. Nehezebben nyílok meg, ehhez jobb a színház, a maga hosszú próbafolyamatával.

És akkor a Szomszédok hogy jött annak idején?

- Abba is tizenhárom év alatt jöttem bele, de amúgy is nagyon szeretetteljes volt a légkör, ami segített feloldódni. Előzőleg tévéztem már, Zsurzs Évával csináltuk a Különös házasság-ot: az ottani gyártási stáb készítette aztán a Szomszédok-at is, onnan ajánlott valaki Horváth Ádámnak.

Nemcsák Károllyal milyen volt privátban a viszony?

- Jó, baráti viszonyunk volt, de azért nem jártunk össze. A Szomszédok után csináltunk közös országjáró műsort, gondolom, Karcsitól is kérdezgetik azóta, hogy hol a felesége - mint ahogy tőlem is kérdezik, hogy van a férjem, rá gondolva. Nem szoktunk gyakran találkozni, de amikor mégis, akkor ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A többiekkel is így van ez, Ábel Anitával, Fehér Annával, Trokán Péterrel is normális maradt a viszony, Anna benne is van a Házasságlevél című előadásunkban.

Vágási Jutkával sűrűn azonosítják még?

- Persze, rendszeresen szoktak Jutkának szólítani, de már nem foglalkozom vele, megszoktam. Legutóbb Lentiben mentem be egy étterembe, ahol a pincér azzal fogadott, hogy valahonnan ismer, azt gondolta, odavalósi vagyok. Aztán bementem a közelben egy üzletbe, ahol ugyanez megtörtént. Az embereknek sokszor van olyan érzésük, hogy ismernek valahonnan: annak idején annyira beépültünk az életükbe, hogy azt hiszik, a rokonságból vagy a szomszédságból. Sokszor mondják, hogy a Szomszédok rányomta a bélyegét a karrieremre, nem tudtam kitörni a szerepből, de ezen felesleges rágódni: amikor belekerültem az egészbe, már akkor tudnom kellett, hogy így lesz. Az emberek hihetetlen szeretete kárpótol.