Horvátország
15:002024. június 19.
Albánia
Németország
18:002024. június 19.
Magyarország

Szerencsére mindent el fogunk rontani, amit el lehet

Chris Austin Hadfield,  Brain Bar Budapest fesztivál
Chris Austin Hadfield kanadai űrhajós, ezredes. Az első kanadai, aki űrsétát tett, a Nemzetközi Űrállomás első – és eddig egyetlen – kanadai parancsnoka. Brain Bar Budapest fesztivál. 2016.06.03.
Vágólapra másolva!
Bár az ISS egykori parancsnoka, Chris Hadfield már három éve visszavonult az űrhajósélettől, még mindig érdemes őt kérdezni arról, mi történik az űrkutatásban – ilyen optimistán és lelkesen kevesen állnak hozzá a jövőbeni Mars-misszióhoz, a Hold kolonizálásához vagy a kereskedelmi űrkutatás előretöréséhez. Hadfield szerint nem az a kérdés, hogy megyünk-e a Marsra, csak az, hogy mikor, mégis, a Holddal kellene kezdenünk, mert először úgyis mindent el fogunk rontani, amit el tudunk. 
Vágólapra másolva!

Mindössze negyedóránk volt interjúzni Chris Hadfield ezredessel, az ISS volt parancsnokával, mert budapesti látogatása alatt gyakorlatilag mindenki szeretne vele legalább néhány percet beszélgetni. Az exűrhajóst a Brain Bar Budapest hozta el Magyarországra, ahol egy bárki számára ingyenesen elérhető előadásra kérték fel a város egyik legszebb terén, a Bazilika előtt.

Nem véletlen, hogy az egykori asztronauta ennyire népszerű – bár már visszavonult az űrsétáktól, még mindig beleássa magát az űrügynökségek legújabb projektjeibe, és szinte mindenről van markáns véleménye. Nekünk az emberes űrkutatás jövőjéről, a Marsról, a Holdról és a kereskedelmi űrutazás előretöréséről fejtette ki a véleményét.

Chris Austin Hadfield kanadai űrhajós, ezredes. Az első kanadai, aki űrsétát tett, a Nemzetközi Űrállomás első – és eddig egyetlen – kanadai parancsnoka Fotó: Polyák Attila - Origo

Komoly vita folyik arról, hova kellene először mennünk a következő emberes űrmisszión: a Holdra vagy a Marsra. Melyikre kellene először koncentrálnunk?

Mindegyikre. De először inkább a Holdra.

Miért?

Mert a Marsra eljutni nagyon-nagyon nehéz. Nagyon. És el kell fogadnunk azt a tényt, hogy közben valamit biztosan el fogunk rontani. Ha valami hiba van, akkor a Holdon kevesebb az esélye annak, hogy megölünk mindenkit. Muszáj, hogy el tudjuk rontani úgy, hogy ne boruljon vele az egész program is. A Hold csak háromnapnyi utazásra van. Ha a Marsra menet elromlik, mondjuk, a víztisztító rendszer, mindenki meghal. Nem tudnak visszafordulni úgy, mint a Holdról. Rengeteg dolog rosszul sülhet el.

Ezért építettük az űrállomást is. Csak néhány órányira van. Lassan szerzünk annyi tapasztalatot ott, hogy elkezdhetjük kolonizálni a Holdat. Aztán, ha ott már eleget éltünk, mehetünk tovább. A hosszú távú terv úgyis az, hogy még messzebbre jussunk, a Hold nem a végállomás. Csak az egyik lépcsőfok.

Hadfield két napig van Budapesten, aztán meglátogatja magyar származású menyét és családját Fotó: Polyák Attila - Origo

Mi hiányzik jelenleg egy sikeres emberes Mars-misszióhoz?

Fogalmunk sincs. Ez a probléma nagy része. Ha tudnék válaszolni erre a kérdésre, akkor már mehetnénk is a bolygó felé. De annyi minden van, amit nem tudunk még. Ott van például a sugárzásvédelem. Soha nem küldtünk még embereket a Föld–Hold-távolságon kívülre, szóval nem igazán tudjuk, hogy milyen a bolygóközi sugárzás vagy egyáltalán, a bolygóközi környezet.

A Mentőexpedíció című film főhőse krumplival vészelte át a Marson töltött időszakot. Nekünk egyelőre nincs ilyen kész megoldásunk egy emberes Mars-misszióra Forrás: Intercom

Aztán a kommunikáció is problémás: néhány hét utazás után nem tudnánk kétirányú beszélgetést folytatni a Földdel, mert ha mondanánk valamit, három perc múlva kapnánk csak rá választ. A távolság olyan nagy, hogy ha én befejezem a saját mondandómat, a másiknak perceket kell várni, mire válaszolni tud.

Pontosan ezért az utazás pszichológiai hatásait sem ismerjük, nem tudjuk,

Sőt, annyi olyan eszköz és technológia van, amit a Földön biztosra veszünk, de a Marson még nem alakítottuk ki ezeket. Hogyan termesztünk élelmet az odafelé tartó úton, vagy akár magán a bolygón is? Rengeteg még a kérdés, de egyszerre csak egy problémát tudunk megoldani, aztán jöhet a következő. Az űrállomás az, ahol ezekre megpróbálunk megoldást találni.

Nagyon sok optimista elképzelés van arról, hogy már akár tíz év múlva is kolonizálhatjuk a Marsot. Ott van például Stephen Petranek, aki 2027-re teszi ezt az időpontot.

Megtehetnénk, tíz éven belül ez akár reális is lehet. Ha valami fenyegetné a Földet, mondjuk, tudnánk, hogy egy hatalmas aszteroida közelít felénk, akár egy év múlva is képesek lennénk eljutni a vörös bolygóig.

Rengeteg pénzráfordítással és hatalmas kockázatvállalással elindíthatnánk a menekülő kolóniákat, csak valószínűleg senki nem élné túl. Viszont ha ez lenne az egyetlen opciónk, hogy fennmaradjon az emberi faj, megpróbálhatnánk.

És ha nincs ilyen fenyegetés?

Akkor nem kell vészmegoldásokat kitalálnunk. Ki lenne az, aki most egy Mars-kolonizációt kifizetne? A mostani technológiánkkal egy ilyen utazás elképesztően drága lenne. Persze elküldhetnénk néhány embert, csak azért, hogy elmondhassuk, jártunk már ott, de ebből mi hasznunk származna? Mérlegelnünk kell az utazásból következő szellemi hasznot és a költségeket.

Mehetnénk már most is a Marsra, de minek? Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha csak azért küldünk oda valakit, hogy elmondhassuk: elértünk a Marsra, az nem kolonizáció. Az olyan, mint amikor Edmund Hillary felért a Mount Everest tetejére, és kitűzte a zászlóját. Vagy amikor Amundsen elérte a Déli-sarkot.

Megmutathatjuk, hogy képesek vagyunk rá, de minek?

Százhúsz évvel ezelőtt egyáltalán nem járt ember az Antarktiszon, aztán néhány felfedező betette a lábát, kutatóállomások épültek, ma már pedig rengetegen élnek ott folyamatosan, akár a Déli-sarkon is. Amikor a nagymamám megszületett, még el sem tudtuk érni a Déli-sarkot, most pedig már itt tartunk. Számomra ez ugyanaz, mint a Nemzetközi Űrállomás. Amikor én születtem, még ember sem járt az űrben, ma pedig hatan folyamatosan fenn élnek az ISS fedélzetén. A Hold és a Mars is ilyen. Ha nem sietünk, lépésről lépésre haladunk, sokkal többet érhetünk el.

Ha muszáj, előbb is oda tudunk menni, ha nem muszáj, akkor nincs hová rohannunk. Ha megfelelő támogatással és technológiával megyünk a Marsra, sokkal többet tanulhatunk belőle. Mint az Antarktiszon: ma már rengeteg mindent tudunk a Föld múltjáról az ott végzett kutatásokból.

Ha viszont egyszer tényleg eljutunk a Marsra, ma már rengeteg létező koncepció van arra, hogyan éljünk túl a nem túl ideális körülmények között. Az egyik ezek közül például a bolygó terraformálása. Mennyire etikus egy egész planéta klímáját megváltoztatnunk a saját érdekünkben?

Ez még mind annyira sci-fi. Csak egy gondolati kísérlet. A terraformálás egy gyönyörű szó egyébként, de meg tudja valaki mondani, hogy pontosan mit jelent? Itt van a Földön a Szahara, még nem terraformáltuk. A Góbi-sivatagot sem. Miért? Az egész nagyon jól hangzik egy tudományos-fantasztikus történetben, de egyelőre nem valóság.

Chris Hadfield nevét legtöbben az ISS-ről készített videóiból ismerik. Ma már visszavonult, de még mindig a NASA és a többi űrügynökség tanácsadója Forrás: CSE

A kérdés egyébként azért érdekes, mert először azt kell megvizsgálnunk, hogy van-e egyáltalán élet a Marson. Ha nincsen, akkor nincs igazi etikai probléma sem, mivel csak egy kődarabról beszélünk.

Azért van esély arra, hogy már van élet a Marson, amit mi vittünk oda a robotjainkkal a Földről.

Talán. Egyik rover sem talált életre utaló nyomot sehol, sem a Földről érkezettet, sem azon kívüli eredetűt. Eddig nagyon óvatosak voltunk minden Mars-misszió alkalmával, fertőtlenítettük a robotokat, mielőtt elindítottuk őket. Szóval feltételezzük, hogy a bolygón tényleg nincs élet. Senki nem ellenkezik, ha felveszünk egy követ, és a saját ízlésünk szerint megcsiszoljuk, mivel az a kő egy élettelen dolog. Ugyanezt egy állattal, egy élőlénnyel csinálni már szörnyű dolog.

Ha a Mars csak egy csiszolásra váró kődarab, akkor nincs semmilyen etikai kérdés a terraformálással kapcsolatban.

Ha találunk rajta életet, akkor viszont rengeteget tanulhatunk belőle, és badarság volna az emberiségtől, ha megpróbálná megváltoztatni ahelyett, hogy megvizsgálná. Úgyhogy nagyon óvatosan kell megközelítenünk a bolygót, és valójában ezt is tesszük.

Hadfield szerint, ha a Marson nincs élet, nem is etikai kérdés, hogy belenyúlunk-e a klímájába Fotó: Polyák Attila - Origo

Nagyon óvatosak vagyunk, hogy ne járjunk úgy, mint a 15. században az európaiak, amikor magukkal vitték az észak-amerikai őslakosokra életveszélyes vírusaikat az Újvilágba. Megpróbálunk nem pestis lenni a felfedezendő bolygók számára. Reméljük, már van annyi társadalmi öntudatunk, hogy ne ismételjük meg az egyszer már elkövetett hibákat.

Az állami űrügynökségekhez képest egyre több a kereskedelmi űrutazással foglalkozó vállalat, mint például a SpaceX, a Virgin Galactic vagy a Google XPrize. Mit gondol, használ az űrkutatásnak ez a tendencia?

Persze, mindig fontos, hogy az emberek új kihívásokat találjanak. Ha itt, a bárban, ahol most beszélgetünk, felhelyeznénk egy húzódzkodó rudat, és kiírnánk, hogy a legtöbb húzódzkodás, amit valaki képes volt megcsinálni, az huszonhét volt, biztosan találnánk olyat, aki megpróbál huszonnyolcat csinálni.

Amikor Charles Lindberg átrepülte egyedül az Atlanti-óceánt, az hasonló kihívás volt, mint amit most a Google XPrize résztvevői csinálnak. Buzz Aldrin és Neil Armstrong útja a Holdra olyasmi volt, mint egy állami XPrize.

A SpaceX Falcon-9-es rakétája, amely már többször szállt vissza sikeresen a Földre Forrás: citizenside/(c) copyright citizenside.com/Citizenside/Julian Leek

Úgy gondolom, hogy ez egy jó dolog, és rengeteg új felfedezés és találmány jön majd az ilyen projektekből. Persze ez inkább az űrutazás izgalmas részére koncentrál, a nagy része, amit mi csinálunk, az unalmas. Ki fog például egy jobban működő űrvécét kitalálni? Pedig erre is szükségünk van ahhoz, hogy eljussunk a Marsra.

Egy ilyen folyamathoz kellenek a gyors, látványos felfedezések és a lassú tudományos munkák is.

A kereskedelmi űrutazással kapcsolatos projektek előretörése nem teszi egy kicsit még veszélyesebbé, ellenőrizhetetlenné ezt az amúgy is veszélyes vállalkozást?

Nézze, eddig még egy kereskedelmi vállalat sem vitt fel civileket az űrbe. A Virgin Galactic volt az egyetlen, ami néhány emberes tesztrepülést is csinált, de ők is éppen csak a világűr határáig értek, és rögtön vissza is fordultak. Már az első pilóta is alig élte túl, aztán a következő három ténylegesen is életét vesztette a tesztekben. Ez persze egyáltalán nem hangzik túl biztonságosnak, de azt is meg kell jegyezni, hogy a NASA-nál két Space Shuttle-legénység sem élte túl az űrutazást. Sőt, az Apollo-1 űrhajósai is meghaltak. A szovjeteknél ugyancsak elvesztettek egész Szojuz-legénységeket.

Forrás: MTI

Nem egyszerű, az biztos, de a felfedezés mindig veszélyekkel járt. Ha nem lenne veszélyes, nem is lenne igazi felfedezés. Az Everesten csak ebben az évben is rengetegen haltak meg úgy, hogy valójában senkinek sem hoznak hasznot, kockáztatják az életüket a felfedezésért. El kell fogadnunk a tényeket, van, amiért érdemes vállalni a kockázatot. Van, amikor a kereskedelmi űriparban dolgozók kockáztatnak, van, amikor állami projektekben részt vevők, és van, amikor civilek.

Csak arra törekedhetünk, hogy a legjobbat nyújtsuk, és próbáljunk nem megölni mindenkit.

Reális elképzelés az, hogy egy nap úgy fogunk röpködni az űrben, mint ahogy ma a kereskedelmi repülőgépekkel utazunk?

Képzelje azt, hogy most 1908-at írunk. Ön ugyanígy újságíró, én pedig egy pilóta. Megkérdezi tőlem, hogy elképzelhető-e, hogy úgy fogunk repülni az égen, ahogyan most a Dunán utazunk a hajóinkkal. A válaszom ugyanaz lenne, mint ami most. Egyelőre nem tudunk így röpködni, mert egy rakás olyan ehhez szükséges dolog van, amit még ki sem fejlesztettünk – sőt, azt sem tudjuk, hogy még mennyi olyan dologra lesz szükségünk, ami még gondolatban sem született meg a fejünkben. De a lehetőség már megvan. A tudás már megvan. A repülés, az űrutazás létezik, és olyan lehetőségeket nyit meg előttünk, amikről korábban nem is álmodhattunk.

Nem szabad arra számítanunk, hogy minden űrutazás mágikusan könnyű lesz Fotó: Polyák Attila - Origo

Képzelje el, mi lett volna, ha engedjük, hogy inkompetens, pesszimista emberek fejlesszék a repülőgépeket. Gondoljon bele, hogy a repülés lehetősége mennyire megváltoztatta a társadalmat, mennyivel kényelmesebbé tette az életünket. Mindezt egy emberöltő alatt. Vannak olyan emberek a világon, akik 116 évesek, akkor születtek, amikor a repülés még nem is létezett. Ma pedig már alapvető része a társadalmunknak. Miért gondolnánk, hogy az űrrepüléssel más a helyzet? Nem egyszerű, az biztos, de már megmutattuk, hogy képesek vagyunk rá, és

Eljutottunk a nagyon rizikós első repülésektől a biztonságosabb űrrepülésekig, egy űrállomás építéséig, aztán addig, hogy most már vannak emberek, akik huzamosabb ideig élnek a Földön kívül.

Hadfield berepülőpilótaként kezdte a pályafutását, innen váltott az űrhajóslétre Forrás: NASA JOHNSON SPACE CENTER/Robert Markowitz

Az első vitorlás hajók olyan körülmények között indultak el felfedezőútjukra, hogy azt hitték, a Föld lapos, és le fognak esni a széléről. Feltehette volna ugyanezt a kérdést 1491-ben egy genovai kocsmában is, sört iszogatva. Mindenki azt mondta volna, hogy elég rázós vállalkozás. Szerencsére azonban nem mindenki ilyen pesszimista, vannak optimista és lelkes emberek is, akik lehetővé teszik a fejlődést. Folyamatosan, egymás után oldjuk meg a problémákat, és mindig csak egy feladatra koncentrálunk egyszerre.

Gondoljon bele, hogy az ókori nagy civilizációk hogyan emelkedtek fel, aztán hirtelen hogyan dőltek össze.

Hol lenne akkor a határ? Ha lenne élet a Földön, egy kolónia a Holdon és a Marson, mi lenne, ha mind függetlenek lennének egymástól? Hová vinné az az emberiséget? Ezek mind érdekes kérdések, és szerintem a mostani egy nagyon izgalmas időszak lesz az űrkutatásban. Persze mindent le kell bontani apró részekre, és minden azon múlik, hogy mit tesznek Elon Musk, Branson vagy az űrkutatási hivatalok. Örülök, hogy most lehettem része az űrkutatásnak nagyjából negyed évszázadig.

Hadfield volt az első kanadai, aki űrsétát tett Forrás: Wikimedia Commons

Csinálná tovább is, vagy elég volt?

Csinálnám, persze! De nem az utazásért, sokkal inkább maga a tudományos folyamat, az egész út biztonságosabbá tétele az, ami érdekel. Sokan kérdezik, hogy elmennék-e a Marsra – hát persze, hogy mennék, ez olyan, mintha másnak egymilliárd dollárt ajánlanának fel. Nem is kérdés, hogy mennék-e. Az érdekes része mégis az, hogy hogyan jutnánk el odáig. Az űrhajósok az idejük nagy részében ezzel foglalkoznak, és nem azzal, hogy utazgatnak fel-alá: feltalálunk dolgokat.

Az utazás maga csak egy apró része az élvezetnek.

Szóval, ha megkérdeznének, mennék, de már lassan 57 éves vagyok, háromszor jártam is már az űrben, úgyhogy most már inkább azt szeretem csinálni, amivel most is foglalkozom.

Hadfieldnek három könyve jelent már meg, most írja a negyediket Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Stephanie Pilick

Mi az pontosan, amivel most foglalkozik?

Hát, most délután könyveket írok alá, aztán egy előadást tartok ezer embernek a Bazilika előtt, igyekszem ezt minél jobban megcsinálni. Holnap pedig meglátogatom Kata családját (Kata Hadfield, a magyar származású menye – a szerk.), mert nagyon régen nem találkoztam már velük.

És a hosszabb távú tervek?

Én inkább így szeretek gondolkodni, rövid távon, egyik feladat a másik után. Ez még az űrhajóslétből maradt rám. De persze vannak hosszabb távú projektek is, az egyik legizgalmasabb például egy expedíció az Arktiszra a nyáron, egészen Grönland északi partjaira. Tizenöt embert viszünk magunkkal, akik egyedül és csoportosan is felfedezőútra indulnak. A Generator nevű projekt keretein belül indulunk neki északnak (ez Hadfield tudományos-ismeretterjesztő show-ja – a szerk.). Novemberben pedig Torontóban készülünk egy nagy tudományos-komikus show-val ugyanígy a Generatorban.

És egy negyedik könyvön is dolgozom, ezenkívül egyetemeken tanítok, és egy rajzfilmsorozatom is készülőben van.

Még mindig dolgozom az űrkutatási hivatalokkal, tanácsokat adok az egyes projektekkel kapcsolatban. Szóval egyáltalán nem unatkozom, de én ezeket a munkáimat is legalább annyira élvezem, mint azt, amikor a világűrben voltam.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!

Mindent egy helyen az Eb-ről