Papp József botanikus 1952-ben figyelt fel a Mátrát átszelő 24-es főút mentén Parádsasvár határában álló kettősen elágazó törzsű magányos juharfára. Valami nem stimmelt számára a fa klasszikus juharfalevéltől eltérő lekerekített szélű leveleit látva.
Különös felfedezésére így emlékezett vissza 1958-ban: „Néhány évvel ezelőtt egyik mátrai botanizáló utam alkalmával érdekes juharfára lettem figyelmes. A Tarnapatak völgyén ereszkedtem le Párád felé, amikor a fényespusztai erdészethez kiágazó út torkolatának közeiéiben, a Tárna hídja mellett, az út szélén egy kéttörzsű, hatalmas termetű olyan juharfát fedeztem fel, amilyennel még nem találkoztam hazánkban sehol ." (Forrás: erdeszetilapok.oszk.hu/00428/pdf/EL_1958_01_29-31.pdf)
A vállalkozó kedvű kíváncsi botanikus, mivel a fának nem volt a talajról is elérhető ága, fogta magát, és felmászott a lombkoronába, hogy tudásszomjának kielégítéséhez mintát gyűjtsön. Áttanulmányozta a juharfélék összes elérhető botanikai határozókönyvét, ám sehol sem talált a parádsasvári fáéval azonos juharfajt.
Annál nagyobb meglepetést okozott számára, hogy a Mátra keletkezési idejéből, a miocén időszak (23 és 5 millió év között) kárpáti, illetve badeni korából (17–14 millió év között) származó, vulkáni tufában megőrződött növényi fosszíliák között bukkant rá a parádsasvári juharéhoz nagyon hasonló, illetve azzal csaknem azonos levélmaradványokra.
Több kollégájával, köztük Greguss Pál professzorral konzultálva a tudomány számára új fajként Acer campestre acuminatilobum tudományos fajnéven írta le a mátrai ősjuhart. A nővényt rendszertanilag a szappanfavirágúak rendjébe (Sapindales), illetve azon belül a szappanfafélék családjába (Sapindaceae) sorolták.
Kiderült, hogy
a valódi élő kövületnek tekinthető mátrai ősjuharnak sehol másutt a földkerekségen nincs eleven példánya.
A növény a középső miocén időszak csak a Mátrában előforduló utolsó mohikánjának tekinthető. Ez a különleges túlélő arra a korszakra emlékeztet bennünket, amikor a Mátra vidéke még tengerpartközeli vulkáni szigetek ívéből állt.
Fantasztikus látványt nyújthatott akkoriban a miocén időszaki táj, hol az egyik, hol a másik vulkán éledt fel és tombolt vadul, éjszakánként messze bevilágítva a tengert. Az éghajlat sokkal melegebb volt, mint napjainkban.
A növényzetben egyaránt fellehetők voltak a lombhullató és az örökzöld, trópusi flóraelemek,
utóbbiban többek között babér- és magnóliafélék, kúszó- és legyezőpálmák, valamint a banán is.
A badeni korban a parti övben korallzátonyok képződtek,
a partvidéki ligeterdőkben elefánt és orrszarvúfélék legeltek,
a mocsarakban pedig krokodilok lestek a zsákmányukra. Ennek a kornak csak a mátrai ősjuhar maradt fenn eleven tanújaként.
E valóban világszenzációnak számító, valamivel több, mint 20 méter magas fát könnyen megtalálhatjuk a Parádsasvár közigazgatási határát jelző táblától 600 méterre a közút szélén, ott, ahol a Köszörű patak a Parádi-Tarnába ömlik.
A tőből kettéágazó fa egy része már elszáradt, a másik felén azonban még hajt. Noha minden évben hoz termést, a magjai csírátlanok. A vácrátóti arborétumban próbálták meg ivartalanul szaporítani. Jó hír, hogy a parádsasvári példányon kívül a közelmúltban Aldebrő határában még további öt példányt fedeztek fel a botanikusok.
E bennszülött (endemikus) növényi kuriózum a Mátrán kívül sehol sem található meg a földkerekségen. A különleges ősjuhar mindenki számára kihagyhatatlan látványosság, ha a Mátrába tervez kirándulást.