A bakából lett király 250 éve született

Joachim Murat lovas portréja (Antoine-Jean Gros festménye)

Kétszázötven éve, 1767. március 25-én született Joachim Murat, Napóleon egyik legtehetségesebb marsallja, aki egyszerű közlegényből lett Nápoly királya, s kalandos, de rövid életét a kivégzőosztag előtt fejezte be.

A délnyugat-franciaországi Labastide-Fortuniere-ben, egy fogadós tizenkét gyereke közül a legkisebbként látta meg a napvilágot (a falvacska neve híres szülötte után ma már Labastide-Murat). Szülei papnak szánták, be is iratkozott a lazaristák toulouse-i szemináriumába, de húszéves korában, miután összekülönbözött egy társával, otthagyta a papokat és beállt a városon éppen átvonuló lovas ezredhez.

Tarsolyában hordta a marsallbotot

Két évvel később már őrmesterként érte a forradalom kitörése, de belekeveredett egy zendülésbe és leszerelték. Hazatért szülővárosába, de apja ekkor már hallani sem akart róla, azért szatócsként próbált boldogulni. A nyughatatlan Murat belépett a Nemzeti Gárdába, majd 1791-ben ismét felcsapott katonának. Vitézsége révén gyorsan emelkedett a ranglétrán, közlegényből hamarosan alhadnagy lett. Ekkoriban tüzes republikánus volt, a népvezér Marat iránti tiszteletből még nevében is a-ra cserélte az u betűt. A Robespierre-féle terror alatt vizsgálat indult ellene, mert tévesen az arisztokrata Murat d'Auvergne család sarjának hitték, s bár tisztázta magát, a vádak megkeserítették életét.

Joachim Murat lovas portréja (Antoine-Jean Gros festménye) Forrás: Wikimedia Commons

Az 1795-ös királypárti puccskísérlet idején ő szállította át a forrongó Párizson azokat az ágyúkat, amelyek kartácstüzével a Konvent épületét védő Napóleon leverte a lázadást. A veszélyes megbízatás jutalmaként ezredparancsnokká nevezték ki és Napóleon maga mellé vette szárnysegédnek. Murat 1796-ban az olasz hadjáratban vitézségével többször kitüntette magát, az egyiptomi hadjáratban ő döntötte el az abukiri ütközet sorsát, ezért Napóleon még a csatamezőn tábornokká léptette elő. A korzikai hódító egyéb módon is kimutatta bizalmát iránta: 1800-ban hozzáadta Caroline nővérét, és rövid időn belül Párizs főkormányzójává, birodalmi marsallá, francia herceggé és admirálissá nevezte ki. Murat valóban az a közlegény volt, aki tarsolyában hordta a marsallbotot.

Parancs ellenére bevonult Bécsbe

1805-ben az osztrák hadjáratban az ulmi csatában 15 ezer hadifoglyot ejtett, s annyira elragadta a hév, hogy Napóleon parancsát figyelmen kívül hagyva benyomult Bécsbe. A függelemsértésért kemény dorgálásban részesült, a csorbát a győztes austerlitzi ütközetben köszörülte ki. 1806-ban kitüntette magát a jénai csatában, ő késztette megadásra a később a waterlooi csatát eldöntő porosz generális Blüchert.

Joachim Murat az abukiri csatában (Antoine-Jean Gros festménye) Forrás: Origo

1807-ben az eylaui ütközetben a francia lovasság főparancsnokaként félelmetes rohammal zúzta szét az orosz sereg centrumát, 1808-ban Spanyolországot fegyelmezte, a madridi felkelést kegyetlenül torolta meg. A rettenthetetlen, karizmatikus Murat több tucat ezrednek vezényelt egyszerre rohamot, amelyet kivont karddal ő maga vezetett - úgy vélte, a jó parancsnok soha nem bújhat katonái mögé.

Nápoly királya

Napóleon 1808-ban emelte Nápoly királyává, amit Murat (most már I. Joacim) némi nehezteléssel fogadott, hiszen az ő álmai között a spanyol trón szerepelt. Országát azonban nagy gonddal kormányozta, sőt némi függetlenségre is törekedett: reformokat vezetett be, önálló hadsereget állított fel és hatályba léptette a francia polgári törvénykönyvet. Időközben eltávolodott Napóleontól, aki azt is zokon vette, hogy nővére és Murat házassága megromlott. A marsall 1812-ben mégis császári sógora oldalán, a lovasság parancsnokaként indult Oroszország ellen, a hadjárat kudarcba fulladása után a Párizsba hazasiető Napóleon rá bízta a Grande Armée maradványainak irányítását.

Murat 1813-ban, a lipcsei vereség után visszatért Nápolyba és olyan szerződést kötött Ausztriával, amely meghagyta királyságát. Helyzete azonban mégis bizonytalanná vált, hiába fizetett ki hatalmas summákat a Napóleon 1814-es bukása után összeült bécsi kongresszus diplomatáinak, mert a bosszúszomjas Bourbonok igényt tartottak Nápolyra is. Az elkeseredett Murat mindkét oldalon be akarta biztosítani magát: alázatos levelet írt a francia trónt elfoglaló XVIII. Lajosnak, de érintkezésbe lépett az Elba szigetére száműzött császárral is.

Joachim Murat portréja Forrás: Wikimedia Commons

Amikor Napóleon 1815-ben partra szállt Franciaországban és megkezdődött száznapos uralma, az olasz királyság délibábját kergető Murat is támadásba lendült. Elfoglalta Rómát, Anconát és Bolognát, de a minden olaszt felkelésre szólító kiáltványai visszhang nélkül maradtak. Az osztrák csapatok bekerítették és 1815. április 21-én Tolentinónál vereséget mértek rá, a csatában döntő szerepet játszott a huszárként szolgáló Széchenyi István.

Kivégzés

A nápolyi trónra ismét Bourbon, IV. Ferdinánd ült, Murat pedig Franciaországba menekült, de sógora már látni sem akarta. A waterlooi csata után Korzikára menekült, majd még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett koronájának visszaszerzésére. 1815 októberében 600 emberével partra szállt a calabriai Pizzo városánál, de egykori alattvalói nem hogy segítségére nem siettek, de ők vetették fogságba.

IV. Ferdinánd tárgyalás nélkül halálra ítélte, és 1815. október 13-án csak fél órát kapott utolsó útja előtt, hogy megkapja a hite szerinti feloldozást. A büszke Murat nem engedte, hogy bekössék szemét, mint mondta már túl sokszor nézett szembe a halállal ahhoz, hogy féljen. A tűzparancsot ő maga adta ki a kivégző osztagnak, azt parancsolva: ne a fejére célozzanak.