"A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem."
(Alekszander Szolzsenyicin)
A széteső Osztrák-Magyar Monarchia végnapjaiban, 1918. október 24-én gróf Károlyi Mihály elnöklete alatt – az önállósodni készülő utódállamokhoz hasonlóan – Budapesten is megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, amelyben Károlyi 48-as és Függetlenségi Pártján kívül Jászi Oszkár Polgári Radikális Pártja, valamint a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vett részt.
A baloldali-liberális beállítottságú nemzeti tanács még megalakulása napján ellenkormánynak nyilvánította magát,
majd létrehozta a Katona - Munkás, valamint a Diáktanácsot.
Károlyi mindent elkövetett, hogy az uralkodótól, IV. Károlytól miniszterelnöki megbízást kapjon, a király azonban nem bízott meg Károlyiban, aki helyett a határozott és energikus Hadik János grófot szemelte ki miniszterelnöknek.
Arra a hírre, hogy nem Károlyi kap kormányfői megbízatást, Budapesten elszabadultak az indulatok.
Tüntetés vette kezdetét, ami - nem kis részben Károlyi és a Magyar Nemzeti Tanács uszítására-, erőszakos zavargásokba torkollott.
A felfegyverkezett tömeg elfoglalta a térparancsnokságot, megakadályozta egy menetszázad elindítását, elfogták a városban tartózkodó magasabb rangú katonai parancsnokokat, és megszállták a stratégiai fontosságú középületeket.
Közben egy fegyveres csoport, máig tisztázatlan körülmények között a Hermina úti Roheim-villában meggyilkolta Károlyi legfőbb politikai ellenfelét, Tisza István grófot.
Az események hatására a határozatlan IV. Károly meghátrált, és eredeti szándékával ellentétesen, október 31-én Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnöknek.
A baloldali-liberális vonalat képviselő első Károlyi-kormány kezéből gyorsan kicsúszott az irányítás.
Noha az 1918. november 3-án aláírt padovai fegyverszüneti megállapodás Magyarország történelmi határait ismerte el demarkációs vonalnak, Károlyi – magának vindikálva a háború befejezésének dicsőségét – új tárgyalásokat kezdeményezett az antant belgrádi főparancsnokságával. A november 7-én Belgrádban megalázó körülmények között megtartott tárgyalás a felkészületlenül érkező magyar kormánydelegáció számára csúfos kudarccal végződött.
A magyar delegációt Franchet d'Espérey tábornok, az antant keleti erőinek főparancsnoka fogadta, akinek Károlyi átadta a kormány memorandumát, amelyet szóban is ismertetett. A francia tábornok rezzenéstelen arccal végighallgatta Károlyi monológját, majd a teljes diplomáciai pompába öltözött misszióvezető a túraruhában álldogáló társaság felé fordulva csupán ennyit válaszolt:
Hogy süllyedhettek ennyire mélyre?"
A november 13-án aláírt belgrádi fegyverszüneti megállapodás – szemben a padovai egyezménnyel – lehetőséget biztosított a délvidéki területek szerb megszállására, és noha a megállapodás 17. pontja papíron bizonyos garanciákat biztosított a magyar fél számára, - látva Magyarország végzetes meggyengülését – ezt később se a csehszlovák, sem pedig a román illetve délszláv kabinet nem vette figyelembe,
és egyre újabb illetve szemérmetlenebb területi követeléseket fogalmaztak meg a budapesti kormánnyal szemben.
Károlyi, valamint polgári radikális illetve szocialista elvbarátainak átgondolatlan pacifista politikája miatt az olasz frontról hazaérkező alakulatok zömét leszerelték és szélnek eresztették, a katonai fegyelem pedig az úgynevezett katonatanácsok jóvoltából a még fenntartott alakulatok soraiban is erősen megrendült.
Ennek volt betudható, hogy az ország gyakorlatilag védtelenül állt a királyi román haderő demarkációs vonalat átlépő egységeivel szemben.
A románok egészen a Tiszáig nyomultak előre, a cseh légió egységei pedig megszállták Miskolcot,
és Hatvanig akarták kiterjeszteni Csehszlovákia déli államhatárát.
Az instabil belpolitikai viszonyok miatt és hadra fogható erő hiányában a Károlyi-kormány semmit sem tehetett e túlzó követelésekkel szemben.
Ennek a folyamatnak volt a betetőzése az 1919. március 20-án Károlyi Mihály – akkor már köztársasági elnök – számára átnyújtott, és a történelmi közgondolkodásba Vix-jegyzékként bevonult antant ultimátum, amely Erdély elvesztése után újabb kelet-magyarországi területek végleges átadását követelte Románia számára.
Berinkey Dénes miniszterelnök kabinetje nem vállalta a felháborító diktátum ódiumát,
azt visszautasította, ám mivel semmiféle cselekvési tervvel sem rendelkezett, március 20-án délután lemondott. A krízishelyzetre figyelemmel az államfő azt tervezte, hogy egy tisztán szociáldemokratákból álló kabinetet nevez ki, és meghirdeti a nemzeti ellenállást.
A kaotikus helyzetet jól jellemzi, hogy Berinkey Dénes miniszterelnök kormányának utolsó, március 20-i délutáni minisztertanácsán úgy értesült, már meg is alakult az új szocialista kormány, ezért a kabinet sietve elhatározta azonnali lemondását.
Az 1945 utáni marxista történetírás az 1919. március 21.-i puccsszerű kommunista hatalomátvételt „népi forradalomként" aposztrofálta azzal a hamis kiegészítéssel, hogy Károlyi Mihály önként és saját elhatározásából adta át a hatalmat formailag a szociáldemokrata Garbai Sándor, de ténylegesen Kun Béla irányítása alatt felálló Forradalmi Kormányzótanácsnak.
Ezzel szemben eredetileg Károlyi sem akarta a szélsőbaloldali radikális kommunisták kormányzati pozícióba emelését, csupán egy tisztán szocialistákból álló kormány felállítását tervezte, Garbai Sándor közreműködésével.
Ám Garbai anélkül, hogy erről az államfőt előzetesen tájékoztatta volna, megbízta a kommunistákkal szimpatizáló Landler Jenőt, hogy sürgősen keresse fel az izgatásért éppen a gyűjtőfogházban ülő Kun Bélát, és kezdjen vele tárgyalásokat a szociáldemokrata illetve kommunista párt egyesítéséről, és a közös kormányalakításról.
Kun és Landler - Károlyi háta mögött - gyorsan megegyeztek minden lényegesnek tartott kérdésben, és a szovjet-bolsevik mintát követő proletárdiktatúra bevezetésében.
Aznap, 1919. március 20-án este, miközben Károlyi erről még mit sem sejtve várta, hogy megkapja a kinevezendő szociáldemokrata miniszterek listáját,
Garbai és Kun már fel is állították a baloldali szociáldemokratákból és hétpróbás kommunistákból álló Forradalmi Kormányzótanácsot,
azt a dezinformációt terjesztve városszerte, hogy Károlyi Mihály önként lemondott, és a hatalmat – úgymond – átadta a proletariátusnak.
Ennek csupán az volt a szépséghibája, hogy maga az érintett, Károlyi Mihály mit sem tudott erről.
Kunék semmit sem bíztak a véletlenre.
Másnap, március 21-én Károlyi Mihály nevében proklamációt adtak ki, amit nem maga a puccsszerűen megbuktatott államfő, hanem Kunék fogalmaztak meg: „ A kormány lemondott. Azok, akik eddig is a nép akaratából és a magyar proletárság támogatásával kormányoztak belátták, hogy a viszonyok kényszerítő ereje új irányt parancsol. A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletariátus veszi a kezébe. A fenyegető termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos.
A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyarországnak csaknem az egész területét katonailag megszállja. Az antant misszió kijelentette, hogy a demarkációs vonalat ezen túl politikai határnak tekintik. Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja, hogy Magyarországot felvonulási és hadműveleti területté tegyék a román határon harcoló szovjethadsereg ellen.
A mitőlünk elrabolt terület pedig zsoldja lenne azoknak a román csapatoknak, amelyekkel az orosz-szovjet hadsereget akarják leverni. Én, mint a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke, párizsi konferenciának ezzel a határozatával szemben a világ proletariátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népi proletáriátusának".
A megfogalmazásában is hamisítatlanul kommunista proklamációt és puccsszerű lemondatását Károlyi – mi mást tehetett volna - kénytelen volt tudomásul venni. Így „győzött" tehát a "proletárforradalom" ,1919. március 21-én Budapesten, és ekként vette kezdetét a 20. századi magyar történelem egyik véresen tragikus fejezete, a 133 napig tartó kommunista rémuralom.