Az a baktériumfaj, amelyet még 1991-ben egy mélytengeri expedíció során gyűjtöttek be a Titanic roncsáról, a később elvégzett kutatások szerint egy olyan baktériumcsaládhoz tartozik, amelyet korábban még sohasem tudtak az abisszális régióban, az óceánjáró hullámsírjának megfelelő több mint 3800 méteres mélységében azonosítani.
A különleges rozsdaevő baktériumot a kanadai Dalhouise University egyetem kutatói, Henrietta Mann és Bhavleen Kur, valamint kollégáik, a szintén kanadai Ontario Science Center és a spanyol University of Spain egyetem szakembereinek sikerült azonosítaniuk. A kutatók felfedezésüket az International of Systematic and Evolutionary Microbiology magazinban publikálták.
A roncsot elborító narancsszínű baktériumtelepeknek olyan a formája, mint a jégcsapoknak,
vagy a sztalaktitnak, azaz a függő cseppkőnek.
Amikor 1985. szeptember elsején a Jean-Louis Michel és Robert D. Ballard által vezetett francia-amerikai mélytengeri expedíció felfedezte a Titanic roncsát, és elkezdődtek a kutatások, a roncshoz lemerülő oceanográfusoknak azonnal feltűntek ezek a furcsa, az egykori hajótestre tapadt cseppkőszerű képződmények.
Eleinte nem tudták pontosan meghatározni, hogy mi állhat a roncson észlelt furcsa képződmények kialakulásának hátterében, a jelenséget gombák-baktériumok tevékenységének tulajdonították, különösebb konkrétumok nélkül.
Az már korábban is ismert volt, hogy amikor a vas az igen agresszív kémhatású sós tengervízben elkezd oxidálódni, és rozsda képződik, az így keletkező vasoxidot bizonyos mikrobák felhasználják az anyagcseréjükhöz. A Titanicról vett mintákban egy olyan, a Halomonas nemzetséghez tartozó rozsdaevő baktériumot fedeztek fel,
amely a tudomány számára addig ismeretlen új fajnak bizonyult.
Először sorba rendezték a mikrobák DNS-eit, és csak ezt követően fedezték fel, hogy ez egy addig ismeretlen tagja a sókedvelő Halomonas nemzetségnek. A rendkívül agresszív új vasvaló baktériumfaj, a Halomonas titanicae, a legendás óceánjáróról kapta tudományos elnevezését.
Amúgy számos baktérium- és gombafaj él a finom szerkezetekben, amelyek rozsdával táplálkoznak, és az új fajnak bizonyult Halomonas titanicae ezeknek csak az egyike.
A hajóroncsokon egyébként idővel komplex mini-ökoszisztémák alakulnak ki
még a rendkívül nagy, ezer méter alatti abisszikus mélységekben is.
A rozsdafaló baktériumok rátapadnak a hajótestet alkotó acélfelületre, és az oxidációs folyamat során keletkező vasoxidot felhasználják az anyagcseréjükhöz, azaz elemésztik a vasszerkezeteket. Ez a feltartóztathatatlan folyamat egészen addig tart, amíg az egykorvolt óceánjáró makroszerkezetei teljesen meg nem semmisülnek, és a Titanicból csak egy kupac rozsdaszemcse nem marad.
Az elmúlt évtizedekben számos expedíció vizsgálta e folyamat sebességét, illetve lehetséges következményeit. A több oceanográfiai kutatóintézet bevonásával 2010-ben végrehajtott és minden eddiginél átfogóbb állapotfelmérő vizsgálat szomorú végkövetkeztetésre jutott.
A roncsot felfedező Robert D. Ballard, a Woods Hole Oceanográfiai Intézet tengergeológusának becslése szerint
15-20 éven belül a Titanic roncsa teljesen összeomlik,
és a század végére csupán egy rozsdafolt fogja jelezni az óceáni fenéksíkságon az „álmok hajója" roncsának egykori helyét. Mivel az, hogy a baktériumok újrahasznosítják a vasat természetes folyamat, ezért a Titanic megóvása lehetetlen.
Néhány szakértő ezzel szemben úgy vélekedik, és azt reméli, hogy a baktériumtelepek elpusztításával megőrizhető lenne a roncs, amely mint az emberi kultúrtörténet egyik fontos víz alatti emlékműve, így még sokáig fennmaradhatna. Mások azonban, többek között Bhavleen Kur sem osztják ezt a véleményt.
Szerinte hagyni kell, hogy a természet rendje szerint tegyék a dolgukat a baktériumok.
A vas-oxidot emésztő mikrobáktól tanulhatnak a mérnökök, hogyan védjék meg a partközeli olajfúró-tornyokat, vagy más hajókat. A Titanicot elemésztő baktériumtörzsek megfigyelése rávilágíthat arra a mechanizmusra, hogy ezek a mikrobák hogyan hasznosítják újra a vízbe süllyedt fémszerkezeteket.
Ezek a megfigyelések segíthetnek az újrahasznosítási technológiák kifejlesztésében, továbbá a part menti olaj és gázcsővezetékek megóvásában. A Halomonas titanicae vaslebontó tevékenységének tanulmányozása hozzásegítheti a tudósokat olyan speciális festékek, illetve borítások kifejlesztéséhez, amelyek jóval ellenállóbbá tehetik a hajótesteket a mikroorganizmusok lassú, ám alattomos vaslebontó tevékenységével szemben.
A White Star Line hajózási társaság tulajdonában állt RMS Titanic - kora legnagyobb és legbiztonságosabbnak kikiáltott óceánjárója - 1912. április 10-én futott ki Southamptonból első, világszenzációnak beharangozott útjára.
Négy nappal később, 1912. április 14-én a jégveszély ellenére teljes sebességgel haladó luxusgőzös éjfél előtt húsz perccel, egy jégheggyel ütközött. Mivel a jéghegy sarkantyúja
a hajó jobb oldalán a vízvonal alatt 90 méter hosszúságban feltépte a héjazatot,
és a beáramló tengervíz öt rekeszkamrát árasztott el egyszerre, a vízzáró kamrarendszere miatt elsüllyeszthetetlennek tartott Titanic menthetetlenné vált.
Az óceánjáró április 15-én hajnali 2 óra 20 perckor, miután kettétört, a mélybe merült. Mindössze 705-en élték túl a katasztrófát, 1517-en a hullámsírba vesztek.