A Titicaca-tó partján, az Altiplanón fekvő Punót gyakorlatilag háromfelé lehet elhagyni. Az egyik irány Bolívia, a másik az Andok fővonulatával párhuzamosan északnak tartó főút, ami Cuzcó irányába megy, a harmadik pedig a másodikból nyugatra, a Csendes-óceán felé leágazó szakasz. Egyik útvonal sem leányálom, mert nagyok a távolságok,
a négyezer méter körüli tengerszint feletti magasság miatt ritka és hűvös a levegő,
és több helyen gyakoriak a hajtűkanyarok.
A vonatok túl lassan mennek, a buszok meg olykor életveszélyes gyorsasággal száguldanak a minduntalan keresztet vető sofőrjeikkel. Ha kiérünk Punóból, fél óra alatt érhetünk Sillustaniba, amely település az inka kort megelőző temetkezési oszlopairól, az ún. chullpáiról (ejtsd csulpa) híres.
A henger alakú építményeket először az itt élő qulla nép alkalmazta sírhely gyanánt,
majd később az ajmara nemesi családok is átvették ezt a furcsa szokást.
A sírtornyok több méter magasak - a legnagyobb 12 méteres -, precízen illesztett terméskövekből épültek. Sok esetben a henger felső körének átmérője nagyobb az alsónál, tehát felfelé vastagodik. A chullpák állapota a sírrablók rongálása miatt ma már nem tökéletes, de a maradványokból jól látható, micsoda monumentális alkotás volt némelyik.
Peru tengerparti területein, ahol a Humboldt-áramlat leszálló légáramlatokat generál, s ezek miatt sivatagok alakultak ki, már mások voltak a temetkezési szokások.
Itt, a Costa területén - az Altiplanón követett szokástól eltérően - nem építettek chullpákat, hanem vagy agyagtéglákkal kibélelt sírgödrökbe tették az elhunytakat,
vagy egyszerűen a szabad ég alatt leltek örök nyugalomra.
De akármelyik verziót is alkalmazták, eredeti ruhájukban, testüket kötéllel átcsavarva, magzati pózban helyezték el őket. A pára- és csapadékmentes éghajlat megtette a hatását; tartósításra, balzsamozásra nem volt szükség, a száraz levegő szinte tökéletes állapotban mumifikálta az emberek földi maradványait.
A ruha alatt a csontozatra rászáradt pergamenszerű bőr, a dús hajzat, vagy például a körmök évszázadokon keresztül megmaradtak, még ha a koponyákat az erős napsugarak ki is fehérítették.
Némely múmia esetében még az arcvonások is tökéletesen felismerhetőek.
1984-ben a Chauchilla környéki múmia-temető még bárki számára szabadon bejárható volt. Akkor még nem volt tömegturizmus, csak egy-két vakmerő felfedező lézengett a tájon.
Chauchilla már a Nazca-vonalak közelében fekszik. Ezek a vonalak Costa legtitokzatosabb és leginkább felkeresésre érdemes látnivalói.
A vonalak legismertebb kutatója, a német származású matematikusnőből archeológussá lett Maria Reiche.
Az ősz hajú, első látogatásom idején már 81 éves, világhírű tudósnő szerint a Nazca-vonalak megismeréséhez három módszer áll rendelkezésre: a gyalogos megközelítés, a kilátóból történő megtekintés, és/vagy kisrepülővel felszállni, s nem túl nagy magasságból felülről szemlélődni.
Javaslatai alapján és segítségével – kocsit és sofőrt szervezett nekem – mindhármat kipróbálhattam, s az általuk szerzett ismeretek jól kiegészítették egymást.
Gyalogosan az égvilágon semmit sem látni, legfeljebb az 5-15 cm mély barázdákat,
amelyek csak távolról állnak össze hosszú egyenes vonalakká, vagy az ismert figurákká.
A nem túl magas, csak 13 méteres kilátótorony a csendes-óceáni partvidék fő közlekedési ütőere, a Panamericana út mellett épült. Messziről látszik, az volt akkor a táj legmagasabb műtárgya. (Három évvel ezelőtt vele szemben egy másik, magasabb, 18 méteres torony is épült.)
Tetejéről több vonal és pár figura, ún. geoglifa látható; legjobban a gyík, a kéz és a fa.
A vonalak közös jellemzője, hogy akár kétezer évesek is lehetnek, nem keresztezik egymást, és a figurák gyakorlatilag csak felülről átláthatók. A vonalak elkészítése nem okozhatott gondot – elég volt köteleket kifeszíteni –, de az ábrákat, például a hatalmas, 110 m hosszú majmot vajon hogyan csinálhatták?
Egyes szakértők úgy vélik, hogy projekcióval.
Egy pár méteres modell-majom lehetett az alap, és ennek egyes részeit az eredeti méretet többszörösen rámérve rajzolták meg.
Hitelt érdemlően a Nazca-vonalakkal kapcsolatos talányok egyike sem nyert még bizonyítást. Sem az, hogy pontosan melyik helybéli kultúra idején készültek – több is létezett ezen vidéken az elmúlt két évezred során –, és az sem, hogy milyen célból. Egyesek szerint a közeli nagyváros nevét viselő egyik preinka kor – a Nazca-kultúra (i.sz. 6.- 8.század) – termékei, mások szerint az annál sok évszázaddal korábbi, ún. Paracas-kultúra (i.e. 8.-1. század) idejéből származnak.
A „miért?" kérdés megválaszolása még nehezebb;
sok szaktekintélyt, kutatót, hobbirégészt, etnográfust, vállalkozót foglalkoztatott korábban, és késztet gondolkodásra ma is. Az elmúlt 60-80 év alatt számos teória született, de jelenleg egyikről sem lehet biztosat mondani.
Maria Reiche a vonalakban csillagászati összefüggéseket vélt felfedezni, egyfajta csillagkép-naptárra gyanakodott. Honfitársunk, Zelkó Zoltán trigonometrikus vonatkozásokkal rendelkező óriási térképének gondolta őket. Többen az ott élő indiánok hiedelem világának megnyilvánulásait látják az ábrákban, de hidrológiai vonatkozások is felmerültek. Egyesek szerint a vonalak lehetséges vízkivételi helyekkel hozhatók összefüggésbe.
Két amerikai kutató, Julian Nott és Jim Woodman a helyszínen talált finom szövésű, de rendkívül erős anyagmaradványokból arra a következtetésre jutott, hogy az ott élő népek már képesek voltak hőlégballonokat építeni, s azokkal a táj fölé emelkedvén gyönyörködhettek a hatalmas figurákban. Az általuk épített modell, elvileg a korabeliekre hasonlító hőlégballon majdnem 5 km-t tett meg a nagyjából 50 km²-es terület felett.
Mindenki számára ismert, hogy a svájci származású Erich von Dӓniken a földönkívüliekkel való kapcsolat bizonyítékát látta a Nazca-fennsík jelenségeiben. Szerinte idegen lények instruálták az építőket, s azok az űrhajóik leszállóhelyként működtek.
Ez az elképzelés az egyenes vonalak esetében még csak-csak mutathat valamiféle belső logikát, viszont nem ad magyarázatot a figurákra; például a kutyára, majomra, kolibrire, gyíkra, pelikánra, pókra, bálnára, vagy virágra. Az ábrák csak a levegőből láthatók jól, és gyakorlatilag csak onnan ismerhetők fel.
Volt szerencsém a magasból is megszemlélni a különleges alakzatokat és mivel a pilóta mindegyik ábrát meg akarta mutatni, éles kanyarokkal, bedőlésekkel, emelkedésekkel és gyors süllyedésekkel „kedveskedett".
A sok gigantikus ábra közül talán az óriás (vagy űrhajós) figurája a legérdekesebb.
Ha az tényleg évszázadokkal, sőt, évezredekkel ezelőtt készült – márpedig igen –, akkor komolyan el kell gondolkozni azon , hogy miért ábrázolhattak egy emberi alakot a mai űrhajósokéra emlékeztető sisakban és szkafanderszerű ruhában. Ahogy a Nazca-vonalak tekintetében még sok mindenre, úgy erre sincs egyelőre tudományosan elfogadott magyarázat.