Egy mítosszal lehet összefüggésben a szerzetesek halma

A Monks Mound földhalma: a felépítésnek és a lapított tetejének köszönhetően az évek során visszatartotta a csapadékvizet a szerkezeten belül

Új meglátások derültek ki a Szerzetesek halmáról, amely a legnagyobb Kolumbusz előtti földmű az amerikai kontinensen és a legnagyobb piramis Mezoamerikától északra. Építésének kezdete időszámításunk szerint 900–955. Itt terjeszkedett Cahokia ősi települése, amely a mississippi kultúrából fejlődött ki; a prekolumbiánus civilizáció az Egyesült Államok középnyugati, keleti és délkeleti részén virágzott.

A régészeti bizonyítékok arra utalnak, hogy a várost valamikor Krisztus után 1050 körül alapították, hamarosan elérte a 20 ezer lakosú csúcsot, mígnem az 1400-as években elhagyták. Az építtetők körülbelül 120 földhalmot építettek, amelyek közül a legnagyobb a „Monks Mound" (magyarul „Szerzetesek halma", ami az itt letelepedett trappista szerzetesek közösségéről kapta a nevét),

egy 290 méter magas pódium, amely északról, délről, keletről körülvéve megemelt teraszokból, nyugatra pedig nagy téglalap alakú nyílt területekből áll.

A szakemberek sokáig úgy gondolták, hogy ezek a területek közösségi összejöveteleket szolgáltak, azonban az új paleokörnyezeti elemzések szerint az északi tér egykor szinte mindig víz alatt volt. Ez viszont megkérdőjelezte a terület cahoki társadalomban betöltött szerepére vonatkozó korábbi értelmezéseket.

Cahokia a Mississippi és az Illinois folyók összefolyása alatti árterületen épült.

A Monks Mound földhalma: a felépítésnek és a lapított tetejének köszönhetően az évek során visszatartotta a csapadékvizet a szerkezeten belül Forrás: MattGush - iStock

A területre rendszeresen beszivároghatott az áramló víz, amikor az itt átfolyó két patak megduzzadhatott a heves esőzések miatt. A kutatók ezúttal próbafeltárásokat végeztek, majd üledékmagokat vontak ki az északi teret meghatározó négy halom körül. Talajmintákat is vettek a halomtól kevesebb mint öt kilométerre, és stabil elemezték a szénizotópokat, hogy

meghatározzák az úgynevezett izotóp-különbségeket a vizes élőhelyek, a szezonális vizes élőhelyek és a pusztai környezetek között.

Miután összehasonlították ezeket az ősi talajokból származó szénizotópokkal, amelyek kronológiailag egy-egy halomhoz kapcsolódnak, az is kiderült, milyen típusú növények nőttek ott a múltban.

A víz több okból is fontos volt Cahokia lakosságának

– mondta Caitlin Rankin, az Illinois Állami Régészeti Szolgálat munkatársa a HeritageDaily online portának. – Egy egész mezőgazdasági vizes élőhelyi növénykészlettel rendelkeztek, amelyeket háziasítottak, és táplálékként támaszkodtak rájuk.

Hozzátette: az északi tér használatának módja továbbra is rejtély, de az eredmények azt mutatják, hogy a terület egész évben nedves maradt, némi szezonális szárazsággal.

A tudósok rámutattak, hogy a bennszülött csoportok hiedelmei közé tartoztak a teremtéstörténetek, amelyek összetett kölcsönhatásokat foglalnak magukban az éggel, a vízzel és a földdel.

Cahokiánál is hasonló a helyzet, így ezek a halmok valószínűleg összecsengtek a teremtéstörténetükkel, mítoszaikkal és világnézetükkel.