Két tonna arannyal süllyedt el egy tengeralattjáró

Az I-52 roncsa több mint 5000 méter mélyen

Nem véletlenül szokták a világtengert a földkerekség legnagyobb trezorjaként emlegetni. A múltban a tenger és a történelem viharaiban rengeteg hajónak veszett nyoma a világóceánon, amelyek közül nem egy fantasztikus kincsekkel a fedélzetén merült a hullámsírba. E mesés kincsekkel megrakott hajók közül a legtöbb még felfedezésre vár ugyan, de azért akadnak olyanok is, amiket megtaláltak, a rakományuk azonban még mindig odalent a mélységben várja, hogy a felszínre hozzák. Ilyen „kincses hajó" például az 1944. július 22-én az Atlanti-óceánon egy amerikai torpedóbombázó támadása után mélybe süllyedt I-52 japán tengeralattjáró, amely 2,2 tonna színarannyal a fedélzetén merült hullámsírba.

Szupertitkos küldetésre fut ki a második világháború legnagyobb tengeralattjárója

A japán Type C-osztály tengeralattjárói voltak a második világháború legnagyobb, és leghosszabb hatótávolsággal rendelkező búvárnaszádjai. A 108,6 méter hosszú és 2564 tonna vízkiszorítású Type C tengeralattjárók maximum 39 ezer kilométert tudtak megtenni egyetlen feltankolással.

Ritka archív kép a japán "arany tengeralattjáróról", az I-52-ről Forrás: Wikipedia.org

Összehasonlításképp: a második világháború idején legnagyobb számban szolgálatba állított német tengeralattjárók, a VII-es típusú búvárnaszádok hossza 64,4 méter, a vízkiszorítása 745 tonna, a maximális harci hatósugara pedig 11 470 kilométer volt.

Karl Dönitz admirális megszemléli egy VII-es típusú tengeralattjáró kifutását St. Nazaire-ből Forrás: Bundesarchiv/Buchheim, Lothar-Günther

A japán hadvezetés még 1942-ben határozta el egy rendkívül nagy teherbefogadó képességű szállító-tengeralattjáró-osztály rendszerbe állítását. A tervek szerint összesen 20 Type C-osztályú tengeralattjárót építettek volna,

de ezek közül mindössze csak három épült meg és állt szolgálatba Japán 1945 augusztusában történt kapitulációjáig.

Az osztály első szolgálatba állított egysége az I-52 „Momi" (Fenyő) nevet viselő búvárnaszád volt. Az I-52 1944. március 10-én Uno Kameo fregattkapitány parancsnoksága alatt egy gondosan előkészített szupertitkos küldetésre futott ki a csendes-óceáni Kuré haditengerészeti bázisáról.

Uno Kameo fregattkapitány, az I-52 parancsnoka Forrás: Wikimedia Commons

Az I-52 úti célja az ekkor még német megszállás alatt álló és a La Manche csatorna partján fekvő franciaországi hadikikötő, Lorient lett volna. (Lorient volt az egyik legnagyobb német tengeralattjáró bázis a második világháború idején, a szerk.) A hatalmas szállító-tengeralattjáró rakterébe a náci Németország hadiipara számára nélkülözhetetlen fontosságú nyersanyagokat, köztük wolframot, molibdént, kaucsukot és nyersgumit rakodtak be, amit ez idő tájt már csak Japánból tudott beszerezni a Harmadik Birodalom. Akadt azonban más is a rakomány között; mégpedig 49 gondosan lezárt fémláda, amelyekben 2,2 tonnányi színaranytömb rejtőzött.

Több mint két tonna aranytömb, negyvenkilenc ládában

A terv szerint a japán császári hadvezetés az I-52 rakterébe pakolt több mint kettő tonna arannyal fizette volna ki azt a haditechnikai transzfert, amit a náci Németországtól kapott. Az I-52-nek ugyanis Lorientben - többek között - 800 kilogramm urán-dioxidot kellett volna behajóznia egyéb titkos katonai berendezések, felszerelések, illetve titkos dokumentáció mellett. A japán hadvezetés az urán-dioxidot

az amerikai csapatok ellen bevetendő radioaktív, úgynevezett piszkos bombák elkészítéséhez akarta felhasználni.

(A 800 kilogrammnyi uránrakomány önmagában nem lett volna elég atombomba előállításához, a szerk.)

Az I-52 egy archív fotón Forrás: Wikimedia Commons

Ezen kívül számos titkos dokumentum és tervrajz - utóbbiak között a Messerschmitt Me-262-es sugárhajtású vadászgép teljes műszaki dokumentációja - , valamint 35-40 tonna stratégiai rakomány várta az I-52 visszatérő útját Japánba; köztük T-5 akusztikus torpedók, a hosszú orrú Focke-Wulf Fw190D (Dóra) vadászgépen használt Jumo 213-A motorok, radarberendezések, vákuumcsövek, golyóscsapágyak, bombairányítók, vegyszerek, ötvözött acél és nagyobb mennyiségű optikai üveg.

A Messerschmitt Me-262 Schwalbe volt a had és repüléstörténet első rendszerbe állított sugárhajtású vadászgépe, ami új fejezetet nyitott a katonai repülés történetében Forrás: Wikimedia Commons

Mindezeken felül Lorientben a német technikusok egy vadonatúj találmánnyal, a sznorkellel is felszerelték volna a japán tengeralattjárót. (A sznorkel egy olyan, a periszkóphoz hasonlóan a víz alól a felszínre tolható és a vízbeömléstől védő szeleppel ellátott hosszú cső volt, ami lehetővé tette a tengeralattjáró dízelmotorjainak a levegővel való ellátását vízalatti menetben.) A küldetés tehát mind a japán, mind pedig a német hadvezetés számára kiemelkedően fontosnak számított.

Még mielőtt célhoz ért volna, partra szálltak az amerikaiak Normandiában

Az I-52 egy rövid szingapúri technikai megálló után vágott neki az irdatlan hosszú tengeri útnak. A japán tengeralattjáró átszelte az Indiai-óceánt, majd a Jóreménység-fokát megkerülve északnak fordult, ekkor már az atlanti vizeken haladva. Az I-52-est egészen eddig nem hagyta el a szerencséje, noha mind az Indiai-óceánt, és még inkább az atlanti területeket a brit és az amerikai haditengerészeti erők uralták.

1944-ra már a szövetséges haditengerészeti légierő jelentette a legnagyobb fenyegetést az Atlanti-óceánon portyázó német U-Bootok számára Forrás: World War II

Azóta, hogy a japán tengeralattjáró felszedte a horgonyát Kuréban, nagyot fordult azonban a hadi helyzet. 1944. június 6-án este kellemetlen hírt fogtak az I-52 rádiósai: az angolszász haderő sikeres partra szállást hajtott végre Normandiában.

A berlini japán nagykövetségről érkezett kódolt üzenet arról tájékoztatta Uno Kameo fregattkapitányt, hogy a kialakult helyzet miatt a Zöldfoki-szigetek térségében három német tengerésztiszt fog átszállni az I-52-re, akik egy új és biztonságos norvégiai kikötőbe kalauzolják a japán tengeralattjárót.

A járőröző brit és amerikai rombolók vízibombákkal támadtak a felfedezett ellenséges búvárhajókra Forrás: Wikimedia Commons

A követség rejtjelezett üzenetét azonban az amerikai katonai elhárítás elfogta,

és az Ultra dekódoló készülék segítségével megfejtette.

Az amerikaiak az üzenetből megtudták a német és a japán tengeralattjárók találkozásának pontos koordinátáit, így az ellenséges búvárnaszádok megsemmisítésére egy cirkálóból, rombolókból, valamint az USS Bougle kísérő repülőgép-hordozóból álló köteléket küldtek a helyszínre.

A semmiből bukkant fel hirtelen a halálosztó amerikai Avanger

Az U-530 német búvárnaszád és az I-52 közötti találkozó július 22-én zajlott le a nyílt óceánon, a Zöldfoki-szigetek közelében. A német tengeralattjáróról három tengerésztiszt evezett át egy gumicsónakon az U-530-tól nem messze várakozó japán búvárhajóhoz. Éppen ebben a kritikus pillanatban érte őket a váratlan légitámadás.

Az USS Bouge kísérő repülőgép-hordozó Forrás: Wkimedia Commons / U.S. Navy Photo

Az USS Bougle fedélzetéről felszállt egyik Grumman TBF Avanger torpedóvető gép személyzete ugyanis felfedezte az óceán felszínén egymás közelében lebegő két ellenséges tengeralattjárót, és azonnal támadásba lendült. Az amerikai torpedóbombázó mélyrepülésben, két ismételt rácsapásban kettő Mk. 24-es típusú akusztikus torpedót lőtt ki az ellenséges célpontokra.

Az U-530 és az I-52 találkozója egy művészi grafikán Forrás: WW2

Az Avanger személyzete mindkét tengeralattjárót megsemmisítettnek jelentette a fedélzeti rádión. Valójában az U-530 csak kisebb sérüléseket szenvedett el a légitámadásban, és sikerült elmenekülnie. Az I-52 azonban végzetes találatot kapott, és szinte azonnal a hullámsírba merült.

Második világháborús Avanger amerikai torpedóvető gép Forrás: Wkimedia Commons

A japán tengeralattjáró személyzetéből senki sem élte túl az Avanger támadását. Az I-52-vel együtt mélybe merült a japán búvárnaszád értékes rakománya is.

Az Avanger egykori pilótáját is felkutatta a fanatikus roncsvadász

Nagyon sokáig az sem volt bizonyos, hogy pontosan hol pusztult el a kincsvadászok fantáziáját igencsak alaposan megmozgató japán „aranyjárat". A BDU, a német tengeralattjáró flottaparancsnokság archívumából előkerült 1944 augusztusában kelt jelentés szerint

az I-52 a Vizcayai-öböl délnyugati részén süllyedt el 1944. július 22-én.

Ezzel szemben a japán császári haditengerészet 11 nappal későbbre, augusztus másodikára tette az I-52 elvesztését. A világháború után a roncs felkutatására tett kísérletek egészen az 1990-es évekig rendre kudarcba fulladtak. Paul Tidwell amerikai roncskutatónak, a Meridian Sciences Inc. oceanográfusának régi rögeszméje volt az „aranyjárat" megtalálása.

Paul Tidwell, az "aranyjárat" megtalálója Forrás: The Japan Times

Tidwell hosszas előkészületek után, 1990 januárjában fogott hozzá ifjúkori álmának beteljesítéséhez. Az elszánt tengerkutatónak sem az igencsak ellentmondásos egykorú feljegyzések, sem pedig az I-52 roncsának felkutatására szervezett korábbi expedíciók sikertelensége nem szegte a kedvét. Paul Tidwell alaposan áttanulmányozta a washingtoni haditengerészeti levéltárban őrzött és az I-52 pusztulására vonatkozó valamennyi dokumentumot, sőt, felvette a kapcsolatot a japán tengeralattjárót elsüllyesztő Avanger egykori parancsnokával, Jesse D. Taylor korvettkapitánnyal is.

Az U-530 archív fotón. A német tengeralattjáró túlélte az Avanger támadását Forrás: Wikimedia Commons

Tidwell a gondos kutatómunka eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy a világháborús német, illetve japán dokumentumokban írtakkal ellentétben az I-52 pont ott süllyedt el, ahol a légitámadás érte. Ezt a következtetését igen nagymértékben megerősítette Taylor korvettkapitány beszámolója is. A roncs felkutatását viszont rendkívül megnehezítette, hogy ott, ahol az I-52-t a torpedótámadás érte, 4000-5000 méter mély az Atlanti-óceán.

Az Akademik Keldis orosz oceanográfiai kutatóhajó Forrás: Wikimedia Commons

Tidwell ezért a mélytengeri roncskutatásban már rendkívül komoly tapasztalatokat szerzett orosz Shirshov Oceanográfiai Intézettel vette fel a kapcsolatot. A Shirshov intézet Alkademik Miszteszlav Keldis nevű oceanográfiai kutatóhajója ugyanis az egyetlen olyan platform, amely két, egyenként három-három fő befogadására alkalmas és 6000 méterig lemerülni képes mini-tengeralattjárót hordoz a fedélzetén.

A Shirshov Oceanológiai Intézet egyik, a Mir-1 jelű mélytengeri kutató tengeralattjárója Forrás: Shirshov Institute of Oceanology

(James Cameron, a híres filmrendező is az orosz kutatóhajó közreműködésével készítette el világhírűvé lett mozifilmje a Titanc mélytengeri felvételeit.)

Még mindig a mélység őrzi az „aranyjárat" teljes rakományát

A két szakaszban lefolytatott kutatás 1995. március 17-én hozta meg a gyümölcsét: Tidwell és kutatócsoportja 5200 méteres mélységben rábukkant az I-52 roncsára. A tengeralattjáró szokatlanul ép állapotban maradt fenn, ami rendkívül megkönnyítette az azonosítását. A teljesen épen maradt irányítótorony oldalán még fél évszázad elteltével is tisztán kivehető volt az egység hadrendi azonosítójele, az I-52.

Az egyik MIR az I-52 roncsa felett Forrás: YouTube

A torony melletti zászlórúdra kifeszített japán birodalmi lobogó is olyan jó állapotban volt, hogy úgy tűnt, mintha csak napokkal korábban süllyedt volna a mélybe. A kincsvadászokat elsősorban azonban a roncs mellett, a sápadt, okker színű aljzaton heverő fémláda látvány hozta izgalomba.

A japán birodalmi lobogó az I-52 roncsán Forrás: Andy

Az egykorú rakományjegyzékből ugyanis tudták, hogy a 2,2 tonnányi aranytömböt 49 fémládába csomagolták. A MIR mélytengeri merülőeszköz manipulátorkarjával sikerült is a gyűjtőkosárba beemelni a vasládát.

Az I-52 roncsa több mint 5000 méter mélyen Forrás: Medium.com

Amikor viszont a felszínre visszaérkezve felnyitották a ládát, nagy csalódásukra nem aranyat, hanem ópiumfiolákat találtak benne. Ahhoz az 1995-ös expedíciónak viszont nem volt eszköze, hogy megnyissák a roncs héjazatát, és legalább egy távműködtetésű robotkamerával felderítsék a belső tereit. A legendássá vált „aranyjárat" rakományát így még mindig a mélység őrzi.