A hely szelleme: a XX. század Magyarországon készült<br/>

Valószínűleg nem csak a mai fiatal felnőttek - akik a Szilícium-völgyre tekintenek úgy, mint a kreatív világ központjára - nem tudják, hogy hihetetlen számú tudományos nagyság született Budapesten 1898 és 1908 között. Vacláv Smil cikke a Nature-ben.

Az ókori rómaiaknak külön kifejezésük volt erre: genius loci, a hely szelleme; s a történelem valóban nem szűkölködött a kreatív tehetségek egy helyen való összpontosulásában. A XVI. század első évtizedének Firenzéje alighanem felülmúlhatatlan példa: ha valaki pár napon át sétálgatott a Piazza della Signorinán, könnyen összetalálkozhatott Leonardo da Vincivel, Raffaellóval, Michelangelóval vagy Botticellivel. A művészi kreativitás összpontosulásának egy másik kiváló példája Bécs, II. József uralkodása idején, az 1780-as években, amikor ugyanazon a helyen élt és alkotott Gluck, Haydn, Mozart. De említhetjük az egy évtizeddel későbbi Párizst, ahol az érdeklődő ugyanazon a napon olvashatta Zola frissen megjelent Rougon-Macquart-ját, megnézhette Claude Monet legújabb festményét, este pedig meghallgathatta Debussy legújabb művét.

Ám valószínűleg nem csak a mai fiatal felnőttek - akik a Szilícium-völgyre tekintenek úgy, mint a kreatív világ központjára - nem tudják, hogy hihetetlen számú tudományos nagyság született Budapesten 1898 és 1908 között. Olyan személyiségeket találunk közöttük, akik meghatározói voltak a XX. század tudományos fejlődésének, alapvető stratégiai és politikai átalakulásainak.

Szilárd Leó fizikus, aki együtt dolgozott Einsteinnel éppúgy, mint Enrico Fermivel, és az első nukleáris reaktort szabadalmaztatta, Budapesten született 1898-ban. Szilárd és Wigner Jenő (szintén a magyar főváros szülötte, 1902-ben) 1939 nyarán együtt beszélték rá Einsteint a Manhattan-projekthez vezető, Roosevelt elnöknek szóló híres levele megírására. Gábor Dénes, aki úttörő munkát végzett a holográfia megalkotásában éppúgy, mint a nukleáris fúzió terén, 1900-ban, Neumann János pedig három évvel később született, ugyancsak Budapesten.

Neumann rendkívüli problémamegoldó képességét, amit a második világháború alatt bizonyított (s aki már hatéves korában fejben osztott nyolc számjegyű számokat) szinte elhalványítja a háború utáni tette a modern számítógép előfutárának megalkotásával.

Az 1908-as születésű Teller Ede e csoport egyetlen ma élő tagja. Nevét örökre együtt fogják emlegetni Amerika első termonukleáris fegyverével és azzal, hogy később szószólójává vált a ballisztikus rakéták elleni védelmi programnak.

Ha egy kicsit még visszamegyünk az időben és ragyogó elméket keresünk a fizikán kívül is, a budapestiek köre még jobban kitágul, hogy csak a legnagyobbak egyikét, Kármán Tódort (1881-1963), az aerodinamika és az aeronautika egyik úttörőjét említsük, akinek kutatásai új korszakot nyitottak a hangsebesség alatti és feletti repülésben egyaránt. Folytathatjuk a sort Szent-Györgyi Alberttel (1893-1986), aki miután izolálta az aszkorbinsavat (amiért 1937-ben Nobel-díjat kapott), azonosította az aktint és a miozint, az izom-összehúzódásért felelős fehérjéket; Polányi Mihállyal (1891-1976), aki nemcsak kiváló fiziko-kémikus volt, hanem nagyszerű közgazdász és filozófus is; Arthur Koestlerrel (1905-1983), a briliáns íróval, aki a XX. század nagy politikai és tudományos földindulásainak egyik legélesebb tollú krónikása volt.

Amellett, hogy e személyiségek mind ugyanabban a városban születtek, egész sor egyéb közös vonást is találunk bennük. Többségük a város németül beszélő zsidó családok lakta negyedéből származik, de például Szent-Györgyi gazdag földbirtokos család sarja, Gábor Dénes apja pedig egy bányavállalat igazgatója volt. Mindannyian elhagyták szülőhelyüket, és német (elsősorban berlini vagy karlsruhei) vagy svájci egyetemekre jártak, s végül mindannyian vagy az Egyesült Államokban, vagy Nagy-Britanniában kötöttek ki.
A köztük lévő különbségek nem kevésbé számottevőek. Hármójuk (Szent-Györgyi 1937-ben, Wigner 1963-ban, Gábor Dénes 1971-ben) Nobel-díjat kapott. Szilárdot, aki rengeteg dolog után érdeklődött, és sosem ragadt le egy helyen, nem ismerték el eléggé a tudományt alapvetően meghatározó tevékenységeiért. Kármán, Neumann és Teller pedig sokat tettek azért, hogy az Egyesült Államok a második világháború után a világ vezető hatalma lett.

E jelenség egyetlen tényezővel aligha magyarázható. Budapest az idő tájt nem az egyetlen város volt az Osztrák-Magyar Monarchiában, ahol pezsgett az alkotószellem. Az első világháborút megelőző évtizedben Bécsben éltek és alkottak olyan nagyszerű elmék, mint Sigmund Freud, Gustav Mahler, vagy a fizikus Ernst Mach. Eközben Prágában ott volt Franz Kafka, a festő Alfons Mucha, a költő Rainer Maria Rilke, és 1911-12-ben ott élt Albert Einstein is. Egy sor tényező, melyet Neumann mint Budapest-jelenséget említ, jelen volt a másik két városban is, de végül is csak a budapesti csoport hagyott egyedülálló nyomokat a történelemben.

Václav Smil (Nature, 2001. január 4.)

* * * * *

Václav Smil cseh származású. 1969-ben, a prágai tavaszt követően hagyta el szülőhazáját. Először az Egyesült Államokba ment, 1972 óta él Kanadában. A Manitoba Egyetem professzora, tagja a Kanadai Tudományos Akadémiának, főként interdiszciplináris kutatásokkal foglalkozik: energetikával, környezetvédelemmel, az élelmiszer-ellátás és a népesedés problematikájával (globális szinten), különös tekintettel Kínára.
A hely szelleme a hetedik millenniumi esszéje volt, mely a Nature-ben megjelent. Mindig nagyon érdekelte a tudománytörténet, régóta ismeri a "Budapest-jelenséget", s most végre lehetősége nyílt arra, hogy írjon is róla.

(Természet Világa)