Álarcosokkal űztük a telet Mohácson, a farsang csúcspontján

Vonuló busók Mohácson

Mohácson jártunk, az idei busójáráson, elmerülve a farsang, a maszkos télűzők színes és hangos forgatagában. A vendéglátók ételét ettük, és a kolompcsörgés, a mulatság, a harsányság közben meghallottuk a csend hangjait is. Ahogy azt is láttuk időnként, kik vannak a maszkok alatt.

Télűzés, ördögmaszkok, fáklyák, eszem-iszom, karneváli hangulatban feje tetejére állt világ: ezek a mohácsi busójárás hívószavai. Azé az eleven hazai népszokásé, mely belföldön és külföldön is egyre ismertebb, és évről évre mind nagyobb tömegeket vonz a városba. Egyre többen szeretnék átélni, megtapasztalni, belefeledkezni abba, hogyan lesz egy horvát népcsoport tavaszváró szokásából az egyik legnagyobb szabású hazai turisztikai esemény. Idén erre nekünk is módunk volt.

Vonuló busók Mohácson Forrás: Juhász Péter

Meseszerű bosszútörténettől az élő hagyományig

Mohácshoz egyszerre kötődik a 1526-os csatavesztés drámája, annak történelmi jelentősége - a városhoz közeli emlékhellyel –, és a 2009 óta világörökségi listán lévő busójárás évenkénti vigalma. A sokácoknak (helyben: sokac) hívott, Mohács környékén letelepült etnikum népszokását már a 18. század végén említik, de lehet, ennél korábbra nyúlik vissza. S mi mást találni annak gyökereinél, mint a sokácok bátorságát, leleményét, s így diadalt a veszedelem, a baj felett.

A legendás történet szerint az ősök a török megszállás elől a Duna túlsó partján lévő Mohács-szigetre menekültek. A sokácok álruhákat öltve tértek vissza a folyón átkelve, és rajtaütöttek a babonás törökökön, akik az ijesztő maskarásoktól megrémülve fejvesztve menekültek a városból. Így vált valóra az, hogy a kicsiny, üldözött csoport, mesébe illő győzelmet aratott elnyomója felett, tanítanivaló furfanggal.

Bár a fenti történet a kutatók szerint valóban inkább megteremtett múlt, mintsem valós esemény, a busók hősies akciója a daliás időkben magán hordozza a sokácok népszokásának, és úgy általában minden farsangi mulatságnak a jellemzőit: a fantázia féktelenségét, a ravasz tréfa mindent legyűrő erejét, a kifordított világ néhány órára, néhány napra szóló felhőtlenségét. Ezt tapasztalhattuk meg mi is most a városban, melyet a télűző jelmezesek leptek el. Azért, hogy – immár jó ideje minden évben – a kíváncsi látogatókat is bevonják ebbe a furcsa, zabolázatlan téridőbe. Legalábbis annak egy, a turistáknak szóló, de részben mégis bensőséges, általuk megélt változatába.

Mert amit Mohácson láthattunk, az valóban egyedülálló élmény, a sokác hagyományokból immár hosszú ideje belesimulva az ottani magyar környezetbe.

S ez nem üres zsurnalizmus, nem is egy, a humorra, a szokatlanra, a groteszkre, a rémisztgetésre, a tréfára és a pajzánságra, egyszóval a profánra épülő hagyomány „szentté" avatása. Ha nagyon röviden kellene összefoglalnom a mi busójárásunkat, azt mondanám: láttuk azt, mint tömegeket vonzó turisztikai látványosság. S láttuk úgyis, mint az identitásukat, hagyományaikat őrző közösségek, családok eseménye, melyben már a legkisebbek is részt vesznek, részt kapnak. E kettő metszete tette nem hétköznapivá az élményt.

A guruló bevásárlótáska valószínűleg nem a jelmez része: a borzas alakot "szép busók", népviseletbe öltözött nők kísérik Forrás: Juhász Péter

Barangolás a maszkosok uralta utcákon

Mi busszal érkeztünk a városba, és nem kellett hozzá néhány percnél több, hogy a farsang kellős közepében, kelepelés és bundás busók kolomphangjaiból fonódó furcsa koncert közepén találjuk magunkat. Borzas maskarák, népviseletbe öltözött, fátyolos arcú lányok és fiúk (őket hívják „szép busóknak") és a látogatókkal csordultig tömött, hömpölygő város.

Táncbemutatók, zene, áthallásos feliratok a busó szekereken, vérbő humorral átitatva.

Felfordultak a hétköznapok, és feje tetejére állítva keltek életre,ahogy azt a karneválok sajátos világáról Mihail Bahtyin, orosz filozófus-irodalmár megfogalmazta. S miközben a hatalmas Széchenyi-téren kószálva, a Duna partja felé vettük az irányt, hogy onnan a város egyik legkülönlegesebb épülete, a szerb templom fele induljunk, láthattuk, hogy ez cseppet sem túlzás.

Hagyományőrző csoport előadása a polgármesteri hivatal előtt Forrás: Juhász Péter

A Széchenyi-téren már állt a hatalmas farakás, a leendő máglya, amit minden évben meggyújtanak a farsangolás csúcspontján, hogy annak fénye űzze el végleg a tél sötétjét. Amerre pedig a szem ellátott, étkezdék, szuvenírárusok standjainak kihelyezett sora, már persze a tömeg mögött. A téren felállított színpad mögött, a polgármesteri hivatal előtt pedig a város talán leghíresebb köztéri szobra, a három lányalakot ábrázoló nemzetiségi emlékmű. A három lány a város három meghatározó etnikumát, a magyart, a sokácot és a németeket szimbolizálja, és a közösségek békés együttélését.

A háromalakos szobor a mohácsi nemzetiségek békés együttélését szimbolizálja Forrás: Juhász Péter

Elsétáltunk a révhez, és megállapítottuk, hogy a lépten-nyomon felbukkanó busók alapos és jó munkát végeztek, már ami a télűzést illeti. Napsütéses, tiszta időben barangolhattuk be Mohács központi részeit, rengeteg látogató társaságában. Kolompcsörömpölés kísért bennünket akkor is, amikor a Duna partjáról a Kanizsai Dorottya Múzeum – a néprajzi kiállítóhely – és az ortodox templom irányába indultunk.

A szerb Szentháromság-templomot a törökök miatt ide települő délszlávok csoportjai építették 1732-ben.

A templomkert udvarán most színpad, cigány muzsikusok, és egy izgatott, felnőttekből és gyerekekből verbuválódott busócsoport volt, amely fellépésére készült. Belül a templomban pedig – szerény belépődíj ellenében – gyönyörű, kivételes ikonosztáz (Csóka Mór munkája) és az alapítás idejére visszanyúló falfestmények (Buday Béla) tekinthetők meg. Az ódon falak belülről magukon viselik az évszázadok nyomait, különleges atmoszférát vonva a látogatók köré, úgy, hogy odakint közelről szólnak a vígasság hangjai.

Évszázados remekek láthatók az ortodox szerb alapítású templom falain belül Forrás: Juhász Péter

Sokácbabtól busónászig

A mohácsi busójárás helyszínein és az utcákon vonuló vagy épp valahova igyekvő busók csörömpölései mellett nehéz elképzelni, milyen lehet Mohács a hétköznapokban. De nem lehetetlen. A busók vonulási útvonalán kívüli kis utcákban sétálva, néhány alkalommal szinte váratlanul tört ránk a csend, ahogy egyszer csak kívül kerültünk a szőrös-famaszkos szerzetek hatósugarán. Ilyen lehet Mohács egy álmos hétvégén – vélekedtünk. A néhány percnyi váltás azonban csak még jobban kiemelte a farsangi hangulat szertelenségét, zajosságát, amit egyébként a város központjában élhettünk át.

Város- és busónézésünket úgy időzítettük, hogy időben odaérjünk a Busóudvarba, az események másik központi helyére, ahol étterem, faragóműhely mellett már állandó kiállítása is van a télűző figurák világának.

No de a búsójáráson épp az a nagyszerű, hogy élőben láthatjuk bevetés közben a busókat. Akik nem is restek kihasználni a karneváli helyzetet, ahol szinte mindent meg lehet tenni, hogy aztán minden könnyedén idézőjelbe kerülhessen - hiszen a maszk felhúzása egy más állapot megélését jelenti. Így aki cselekszik, az a szarvas-bundás alak, és nem, aki a jelmezt magára öltötte.

A Busóudvar a farsangi karnevál egyik legfontosabb helyszíne Forrás: Juhász Péter

A sokác lányokról éppúgy láttunk őket dicsérő szekérfeliratokat, ahogy – persze egy bizonyos határ betartása mellett – a látogató nőket, lányokat ölelgető busókat. Álarcban, afféle rituális cselekedetként, a busójárás öt napja alatt tükörképére fordított világban szinte mindent szabad, mindent lehet, amit egyébként nem. A világ ilyenkor más törvények, más normák szerint működik, és az ebbe való bepillantás lehetősége a busójárás egyik igazi ajándéka a turistáknak.

Jelmezesek közrefogta látogató a Busóudvar előtt Forrás: Juhász Péter

Persze a busók is elfáradnak néha, így elég egy kicsit jobban figyelni, hogy láthassuk, kik rejtőznek a fából faragott maszkok alatt. A helyi busóközösségek általában csoportonként ténykednek vagy vonulnak fel, és a legtöbb csoportnak volt a városban egy pihenőhelye, ahol még a karnevál alatt is lekerülhettek a maszkok.

A felvonulóknak is jár a pihenő Forrás: Juhász Péter

Ez nem volt másképp a Busóudvarban sem, ahol persze mozdulni sem lehetett a látogatóktól. Ami nem is volt csoda.

Hiszen itt lehetett a látogatóknak is megkóstolni a sokácbabot, amit óriási edényekben főztek egész nap a férfiak – nőt legfeljebb besegíteni láttunk –, hogy busó és bámészkodó, egyaránt jóllakhasson.

A sokácbab igazán különleges csemege: hagyományosan nem a tűzön, hanem a tűz mellé, a parázsló-izzó fák köré vagy mellé helyezik az edényeket, amitől a sokácok szerint más íze lesz az így készülő levesnek, mintha tűzön főne. S mi, látogatók, örömmel fogadtuk, hogy jutott nekünk is kóstoló, melyből jól belakmározhattunk, miközben láttuk azt, hogy a mohácsi vendéglátók fáradhatatlanul főzik az utánpótlást busóiknak és a kíváncsi tolongóknak.

Hatalmas edényekben főtt a helyiek specialitása, a sokácbab, a busók és a látogatók nagy örömére Forrás: Juhász Péter

Jól is esett teli hassal sétálni, mikor a Busóudvarból útnak indult a maszkosok húzta nászi szekér, a frissen – és felettébb vicces esküszöveggel – összeadott busó párral, ahol bizony a menyasszony is egy fiú volt, „szép busónak" beöltözve. Egy darabig egészen közelről sikerült kísérni a rendőri biztosítás mellett, busók húzta szekeret, és az utána induló, ló húzta másikat. A főtérre vonulás és ott a színpadon a táncos-zenés produkció bemutatása a mi látogatási napunk egyik csúcspontja volt.

Hamarosan útnak indul a szekér a friss "busóházasokkal" Forrás: Juhász Péter

Lesz elég maszk

Bármekkora is a mulatság, kell a pihenés, az erőgyűjtés, még a télűző figuráknak is, akiknek maszkjait egykor állatvérrel festették meg. Ezekbe a pillanatokba, helyzetekbe is beleláthattak a látogatók. Például mi a Síp utcában járva nézhettük meg a pihenőket, az egyik busócsoporot. Ott szintén rotyogott a babos étel.

Busócsoport pihenője, miközben fő a bableves Forrás: Juhász Péter

S egészen közelről láthattuk, hogyan készül egy mohácsi busómaszk, melynek ha nem lesz helyi tulajdonosa,

akár több tízezer forintos áron is elkelhet a vásárban, ahol a látogatók is válogathatnak a maszkokból.

Nyolc óra, amíg egy elkészül, ez ma nem lesz befejezve – mondta a kora délutáni órákban a maszkfaragó mester a munkáját közelről figyelőknek.

Több órán át készül egy famaszk Forrás: Juhász Péter

Maszkból pedig kell lennie elégnek, hiszen az idei adatok szerint közel kétezer busó kelepelte, kolompolta, vonulta végig a rendezvényt. Előttük szétrebbenés – a maszkok vékonyra vágott nyílásain csak korlátozottan lát ki viselője –, mögöttük jókedv. Kacagva sikoltozó, pihés hajkefével megfésült lányok és nők, s általában ezen hahotázó férfikísérők jelzik a télűzők útját. S persze megannyi fotó, amit a látogatók készítenek a maskarásokról, illetve velük.

A mohácsi busójárás már nem a házról házra járás hagyománya, mint régen volt, hanem a belföldi és a mind több, külföldről érkező kíváncsiskodó számára rendezett parádé.

Melyben viszont továbbra is ott van az élővé tett, és láthatóan a fiatalok számára átörökített hagyomány. Ezt mohácsi ápolói az éves busójárás karneváli napjai alatt észrevehetően meg is élik, és nem csak egyszerűen megjelenítik azt a kíváncsiskodók számára.

Minden évben élővé teszik a hagyományt Forrás: Juhász Péter

A figyelmes szemlélő pedig évente kaphat el mindkettőből pillanatokat, ami csak még izgalmasabbá, egyedibbé teszi a télbúcsúztató mohácsi kirándulást. A hangulat, a felszabadultság, a finom ételek és a zenés-táncos előadások mellett, számomra ez a különleges kettősség adta meg az idei mohácsi busójárás sava-borsát.