Kun Miklós

Kelet-Európa az 1950-es években: Reformok és visszarendeződés

II. Lázadások a Gulagon

Mind szembetűnőbbé vált a rendszer válsága az 1950-es évek első felében véres felkelések színhelyévé váló szovjet koncentrációs táborokban is. A Gulag lágereiben raboskodó foglyok olcsó munkaerejére épülő termelés ugyanis a titkos belügyi jelentésekből kitűnően hátborzongatóan gazdaságtalanná vált. Volt olyan év, amikor a szögesdróttal, őrtornyokkal körülvett kolimai aranybányákban egy uncia arany kitermelése közel másfél uncia aranyba került. A nemrég publikált titkos dokumentumokból kitűnően egy másik évben 8,5 milliárd rubelt fordítottak a lágerek fenntartására, miközben az ott termelt bevétel csupán 6,8 milliárd rubel volt.

5. ábra

Hazatérve ezek az emberek nehezen viselték a nyomort. Egyebek mellett azt, hogy a lebombázott házak helyett olyan kevés lakás épül, hogy még 1954-ben is 9 millió ember élt földkunyhóban, mert az ország bevételeit felemésztette a hagyományos és modern (nukleáris, rakéta) fegyverzet párhuzamos fejlesztése, a hadsereg létszámának drasztikus növelése.

Miközben a birodalmi fölény bizonyítékául a Szovjetunióból szerelvényszámra küldték a gabonát Csehszlovákiába, sőt Franciaországba is, a szovjet lakosság nélkülözéseit már 1946-ban rettenetes éhínség kísérte, többek között Ukrajnában, az uráli ipari centrumokban, Leningrádban és környékén. Mindez fokozta a társadalmi elégedetlenséget. Máig keveset tudunk a második világháború utáni Szovjetunió és az ún. "népi demokráciák" történetének fontos fejezetét alkotó, mindenhol kegyetlenül felszámolt titkos politikai szervezkedésekről, sztrájkokról, zendülésekről, amelyek még Sztálin életében, közvetlenül a második világháborút követően kezdődtek a "szocialista tábor" számos településén, folyamatosan ébren tartva a Kreml urainak veszélyérzetét. (animáció)

Animáció: Éhínség a Szovjetúnióban

Az elképesztően véres harcok - amelyeknek már a Szovjetunió 1920-30-as történetében megvoltak az előzményei, egész "koreográfiája" - többnyire a koncentrációs táborokban és a száműzöttek által lakott, környező járásokban robbantak ki. Korábban, így az 1937-39-es "nagy terror" időszakában a különböző ellenzéki politikai pártokhoz tartozó foglyok vagy "trockisták" olykor munkamegtagadással, sztrájkkal (ritkábban éhségsztrájkkal) tiltakoztak a fokozódó terror ellen, számolva azzal, hogy a hatóságok tömeges kivégzésekkel válaszolnak a lázadásra.

1945 után azonban ebből a szempontból is lényegesen megváltozott a lágerek fogolyállományának (és nem utolsó sorban a frontra vezényelt emberek helyébe lépő, minden korábbinál képzetlenebb és durvább helyi lakosokból verbuvált őrségnek) az összetétele. Százezres nagyságrendben kerültek szögesdrót mögé katonaviselt, fegyverforgatáshoz értő politikai foglyok. Sok volt közöttük a birodalom nyugati területein kirobbant nemzeti ellenállás harcosa. A táborparancsnokok úgy próbálták kezelni az egyre veszélyesebb problémát, hogy korrumpálták a köztörvényes bűnözők egy részét (az ún. "szukákat"). Ők szabadon verhették, zsarolhatták, megalázhatták, sőt meg is ölhették a politikai foglyokat, akiket az 1930-as évek politikai folklórjából maradt, vészjósló kifejezéssel változatlanul a "nép ellenségei"-nek neveztek.

A módszer azonban az 1950-es években már nem ritkán bumerángnak bizonyult. Olykor a "szukák"-tól eltérő, másfajta köztörvényesek, akik ugyancsak gyűlölték őreiket ("vori v zakonye", vagyis a saját belső maffiatörvényeik szerint élő "nehézfiúk") csatlakoztak a lázadó politikai foglyokhoz. Ez egyszer már korábban, az Észak-Oroszországban lezajlott 1942-es uszty-uszai felkelés során is előfordult: akkor szabályos harcokra került sor a többnyire száműzötteknek otthont adó város utcáin a fegyverhez jutott felkelők és a karhatalom között. Az első nagyobb szabású fegyveres lázadás elbukott ugyan, példája nyomán azonban újabb és újabb illegális ellenálló csoportok alakultak a Gulagon és a száműzött-telepeken.

Az erősen kozmetikázott hivatalos adatok szerint az 1941 és 1944 közötti periódusban 603 "szovjetellenes felkelőcsoportot" lepleztek le, főleg Szibériában és Távol-Keleten, összesen 4644 résztvevővel. Sztálin uralma végén a lázadások száma megsokszorozódott, noha a központilag elrendelt kivégzési "kvóta" nyomán a legaktívabb ellenállók sorsa gyorsan megpecsételődött. 1951-ben már 113 271 "ellenforradalmár" raboskodott az adott körülmények között megsemmisítő lágerekként működő, "különleges" névvel illetett koncentrációs táborokban.

Az ellenállás Sztálin halála után tovább fokozódott. Ekkor már előfordulhatott, hogy a diktátor emlékére "sapkát le!" parancsot vezénylő lágerparancsnoknak azt kellett látni: a felsorakozott rabok, mintha összebeszéltek volna, örömükben a levegőbe dobálják fejfedőjüket.

De folytatódtak a fegyveres felkelések is. A Peszcsanij településen kitört lázadás során válogatott katonai alakulatokat vetettek be a foglyok ellen. Olyan esetről is tudunk, hogy a náci hadifogolytáborokat megjárt, s ezért a Gulagra került egykori szovjet tisztek vezetésével a tundrába vagy a tajgába visszavonuló felkelők ellen repülőgépeken odavezényelt ejtőernyősök rendeztek hajtóvadászatot. Egy alkalommal pedig csupán a környező vegyvédelmi raktárról szállított mustárgáz-lövegekkel sikerült megállítani a szabályos hadrendbe állított, lázadó lágerlakókat az igarkai vasútvonal mentén.

Sztálin halála után rendszeressé vált, hogy a szögesdróton kívülről érkező karhatalom és a lágerőrség csak a közeli laktanyákból odavezényelt katonaság, valamint páncélautók segítségével tudta leverni a lázadásokat. Így történt a Recslagon, Kurganban, az aranykitermeléséről híres Bodajbón, Norilszkban, Vorkután, a Vjatlagon, Kengirben és másutt. A szovjet korszak történetének e mindmáig alig ismert, tragikus fejezete egyéb tanulságai mellett cáfolja a sztálini típusú államszocialista rendszer stabilitásáról keletkezett és mesterségesen mindmáig életben tartott legendáriumot is.